Nagykároly és Vidéke, 1915 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1915-11-10 / 45. szám
4 f NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ TÁRSADALMI^ E T I L A P. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. IVfecfjelenik minden szerdán. * ■ .3 27 * -#r> T í» Előfizetési árak: Egész évre ........ 8'— kor. Fél évre ..................................4-— , Ne gyedévre................................2- — v Egyes szám.....................—-20 , Ta nítóknak egész évre . . 6-— „ Főszerkesztő : Felelős szerkesztő: Dr. Adler Adolf Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó : ; a „Nagykarolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. ------------------------------------------------------%------------------Szerkesztősé g : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széehenyi-utcza 37. — Telefon 7Í Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron kőzőltetnek. Nyilítér sora 50 fill. Kéziratot nem adatnak Tissza. Nemzeti hadikölcsönt jegyezni, mindenkinek hazafias = szent kötelessége! = Erélyes kézzel! A magyar ember nem született konspirátornak: nyiltszivü, egyeneslelkü, jellemes ember, aki nem tud titko- lódzni. Ezt láttuk a Noszlopy-féle „összeesküvésnél“ is. Az összeesküvést azon hir alkalmából, hogy a császár körutat fog tenni az országban, a bujkáló Noszlopy Gáspár szervezte. A terv az volt, hogy az uralkodót, mikor az Alföldre jön, elfogják s az ecsedi láp nádasai közé rejtvén, addig el nem eresztik, mig az 1848-iki alkotmányt vissza nem állítja. Az összeesküvés részesei épenséggel nem csináltak titkot a dologból. Legelső dolguk volt, hogy egyenruhát készíttettek, sőt állítólag külön csoportképekben ie is festették magukat. Persze ilyen körültekintő óvatosság mellett nem volt nehéz a jámborokat összefogdosni. Ugyanilyen nyíltszivüek voltak azok a tisztviselők, akik — habár egymás ellenőrzésére voltak hivatva — dehogy tételeztek fel rosszat egymásról, pedig — elvétve bár, de — akadt köztük kevésbé becsületes is. Csak egy esetet mesélek el. Egy municipium pénztárosáról van szó, akiben a közbizalom összpontosult; az illető nemcsak a törvényhatósága által reábizott értékeket kezelte, de reábizta vagyonát a vizszabályozó társulat, az egyház stb., úgy, hogy hatféle pénztár volt keze alatt, melyeket időszakonkint külön-külön rovancsoltak; ha például a gyámhatóság rovancsolt, az kizárólag a gyámi értékek iránt érdeklődött és igy tovább. Ez azonban nem lett volna baj, de annál nagyobb hiba volt, hogy a pénztáros minden alkalommal előzetesen tudta, mikor és melyik pénztárat vizsgálják meg. Ilyen kedélyes viszonyok közt évtizedeken át a bácsi, szabadon „gazdálkodhatott“ s a legbecsületesebb, legpuritánabb, legintaktabh férfi volt a földön. Egy szép napon azonban mégis csak beütött a krach! Miniszteri biztos jelent meg megfelelő számvevői asszisztenciával és az összes pénztári működésére kiterjedő rovancsolást végzett. És ime . . . 80,000 koronán felüli deficit megállapítása volt a vizsgálat eredménye ! Az integer úriember pedig dutyiba került. E két megtörtént dolog jutott eszembe, amidőn azt olvastam, hogy a fővárosban az eldugott zsirkészletek rek- virálása nem sikerült, nem sikerült pedig azon egyszerű okból mert a spekulánsok az újságok utján értesülve voltak, hogy mi készül s időt nyertek arra, hogy eldugott készleteiket a vidéken újból elrejtsék. Ha eredményesen akarnak rekvirálni, úgy azt váratlanul, meglepetésszerűen s az egész vonalon egyidőben kell tenni. Kivételes időkben mindenütt kivételes törvények érvényesek; ha belügyminiszter lennék, elrendelném az egész oiszág területére nézve az összes élelmiszerek rekvirálását, maximális árának megállapítását s az élelmiszerek kötelező eladását. Az összes elsőrendű élelmi és fogyasztási cikkeknek lefoglalását rendőri, pénzügyőri és csendüli személyzet igénybe vételével hajtanám végre és óriási birsággal sújtanám azokat, akik készleteiket eldugják. A befolyt birság felét a rendőri, pénzügyőri, valamint ' csendőri asszisztenciának, vagy a netáni feladónak, a másik felét a rokkant alapnak Ítélném oda. A külföldi spekulánsokat el kell toloncoltatni, uzsorakonzorciumokat, élelmicikk uzsorával foglalkozó társaságokat szétrobbantani kellene s egyáltalában nem látom be, miért ne lehetne a drágaság ellen akkép védekezni, amint azt Németországban cselekszik, holott a lehetőség szerint amúgy is mindent lemásoltunk. Hiszen teljesen érthetetlen dolog, hogy oly időben, amikor elég kielégítő termése van az országnak, egy szem bab, lencse, borsó ne kerüljön néhány város piacára és nincs mód arra, hogy a városi közönség kiéheztetése megakadályozható legyen ! H. Igen tisztelt Szerkesztő Url A múltkoriban róva a sikátorok sorát, ődöngve nagy szomorán, a Gróf Károlyi kastély körüli széles aszfaltjárdára értem. Kellemes sétáló hely annak, aki ráér. Az egyedül sétáló sem unatkozhat, hiszen a falevelek oly édesen susognak, mint holmi szerelmes diák. De őszre, mintha csak megunták volna az örök suttogást, vagy a suttogás-hallgatást, peregve lehullnak. Lassú pergésüket látva, eszembe jutott a Zerkovitz nóta pár sora: „Hulló falevél, sárgult falevél“ !,.... S e percben, mintha csak a suttogó leveleket kívánta volna helyettesíteni, megszólalt mellettem egyik ügyes-bajos dolgában járó: „Tessék csak balra nézni s megmondani, mit nem tetszik ott látni?“ Meghökkenve elébb rá, aztán a kérdéses irányba néztem. „Bizony, sok mindent tetszik itt nekem látni! Az árnyas park, a rózsás kert, a gyönyörűséges lovagi vár, mind-mindmeglepöen kedves kincset érő drágaság“ — feleiéin a kérdező kiváncsinak. „Ha szemüveget hordana, még megérteném, nem csodálkoznám — folytatta az én emberem, — de igy látó szemmel nem látni, igazán különös. Hát lát itt zászlót, lát itt sebesült katonát? Láthatott a nyáron, de őszre elszállt a vándormadárral, szárny nélkül!“ Erre tágra nyílt szemmel néztem a rácsos kapu felé, hol nem is oly rég vöröskeresztes lobogó lengett s halvány arcú vitéz könnyes szemű hallgatóknak beszélt s könybe lábadt a szemem, megdobbant a szivem. Hangosabban mint máskor. Szerettem volna kiáltani, hogy a levegő reszkessen belé s legyen hallója mindenki. S belém fojtotta a szót a keserűség s fájdalmam könnyekben beszélt. Bele bámultam a messzeségbe s kerestem azt a Vöröskeresztes lobogót, azokat a halovány arcú sebesült hősöket, kiknek fiatalságukba szerelmes lett a puska golyója, a kard acélja, a srapnel szilánkja, a gránát suhanó darabja . . . Az „Adjon Isten!“ köszönJegyezzünk nemzeti hadikölcsönt! i
