Nagykároly és Vidéke, 1915 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-07 / 27. szám
i -J tf Nagykároly 1915. julius 7. 27. szám. NAGYKÁROLY ÉS TÁRSADAT M I Ji ETILAP. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. .V*5 Előfizetési árak: Egész évre ..................... . . 8-— kor Fél évre.......................... . . 4’— » Negyedévre ................. . . 2-y> Egyes szám................. . . —-20 V Tanítóknak egész évre . . 6— Yt Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Dr. Adler Adolf Rédei Károly. Laptulajdono: és kiadó: a „Nagykárolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 5) fill. Kéziratok nem adatnak vissza. j.1» É címen a nagykárolyi izr. hitközség kiváló, tudós főrabbija: Schönfeld Lázár az „Északkeleti Újság“ junius 12-én megjelent 24 ik számában közzétett cikkében nagyszabású tervet, vármegyénkre s Nagykároly városára rendkívül nagy jelentőséggel biró indítványt terjesztett a nagyközönség elé. Ide-stova egy hónapja, hogy a kiváló Írónak kiváló cikke megjelent, de visszhangot — úgy látszik —j nem keltett sem az illetékes tényezőknél, sem a nagyközönségnél. Legalább is mi erről eűdigelé nem hallottunk. Pedig a megpendített eszme nagyon is méltó a komoly megfontolásra, mérlegelésre, s a meleg pártolásra. Ép azért, hogy ezen ügyet ébren tartsuk, s elaludni ne hagyjuk — röviden ismertetjük, s hozzászó-j lünk mi is. Az országos rokkantakat gyámolitő központi bizottság helyi bizottság megalakítására szólította fel városunk polgár- mesterét. Ez meg is történt. Cikkíró azonban — igen helyesen — nem tartja elégnek, ha a rokkantak segélyezése javára csak gyűjtést, s néhány hangversenyt rendezünk. Másként véli ő, hogy a szegény rokkantakon segítsünk t. i. akként, „hogy a rokkantak ne rokkantságukból, hanem rokkantságuk dacára megélhessenek. Ne kegyelem kenyéren, hanem munkájuk megérdemelt béréből. Ne neveljünk koldusokat, ne ápoljuk a tétlenséget és henyélést. De nyújtsunk segédkezet a tisztességes foglalkozást kereső, munkaképességűkben megfogyatkozott rokkantaink családjaik megélhetéséhez. Keressünk a különböző fokú, rendű és rangú rokkantaknak megfelelő munkaalkalmat, úgy a földművelés és állattenyésztés, valamint az ipar és kereskedelem terén. Nem értjük azonban ezt ama sablonossá és megszokottá vált értelemben, mely szerint igyekezzük őket hivatalok és magánalkalmazásba beprotezsálni, ami talán pillanatnyi hazafias felbuzdulásunkban sikerülne is, de örökös elégedetlenségnek a kutforrásává is válhat azon egyszerű oknál fogva, hogy a rokkant ember csökkent mozgékonysága és ruganyossága nem tudja a mai gyors lebonyolításhoz szokott munkaadók felfokozott igényeit teljesen kielégíteni, miáltal a munkaadó és rokkant alkalmazói, között folytonos súrlódások támadhatnak, ami aztán a haza szolgálatában nyomorékká vált em- j bér elkeseredését és kétségbeesését vonhatná maga után. De hisz ép azt akarjuk elkerülni. Kibékíteni sorsával és a megelégedés érzését benne felébreszteni. A jövő esélyeivel számitő megoldás1, kell tehát keresnünk, amely úgy a társadalom, mint a sújtott rokkantak leik. nyugalmát a lehetőség határáig biztosítani tudja. Adjunk | nekik oly munkaalkalmat, mely nem a munkaadó elnézésétől és jóindulatától függ, hanem egyesegyedül a rokkant becsületes munkaszeretetétől és igyekvő tevékenységétől Indih/myunk tehát az: fogjon össze városunk társadalma és! eszközölje ki az irányadó hatóságok hathatós támogatását oly célból, hogy léte- sittessék Nagykárolyban megyénk, vagy több megyére terjedő rokkantakat foglal-j koztató központ. Oktató és foglalkoztató műhellyel, konyhakertészetet, méhészetet, baromfitenyésztést űző teleppel, kosárfonás és egyéb alkalmas, tanulmány tárgyává teendő, a vidék speciális viszonyainak megfelelő ipar meghonosításával.“ lm ez az indítvány. Egyszeri átolvasás után is látjuk, hogy a szegény rokkantak számára alkalmas módot óhajt teremteni a célból, hogy becsületes mun- kájok révén kereshessék meg kenyeröket. Ez a helyes megoldási mód. Munkában eltöltött, s ahhoz szokott rokkantjaink is bizonyára ezt kívánják, ezt óhajtják. Az igazi magyar ember becsületes munkájaj révén óhajtja rokkantságában is önmagát fenntartani, A magyar ember gyomra nem veszi be a „kegyelemkenyeret.“ Ez nem természete a magyarnak — hála Istennek. Inkább koplal, nyomorog, ha nincs alkalma arra, hogy becsületes munkája által szerezze meg kenyerét, minthogy kérjen, kolduljon vagy kegyelemkenyeret fogadjon el. Ép azért rokkantjaink számára alkalmat kell nyújtani, módot kell adni, hogy dolgozhassanak, s munkájuk által tarthassák fenn magukat. Erről tanakodni és tanácskozni, s a megfelelő I tervet megvalósítani — szent kötelességünk, elmulasztanunk nagy bűn! Indítványozónak vármegyénk és városunk iránti őszinte, meleg szeretetéről tanúskodik azon indítványa, hogy városunkban, a vármegye székhelyén óhajtja létesíteni a rokkantakat foglalkoztató ha-1 talmas központot. Méltó és érdemes az eszme, hogy összefogjunk, s egyesült nem lankadó erővel megvalósítsuk. Hogy városunk alkalmas hely erre — kétséget nem szenved. A városunkra háramló előnyökről most nem szólva, csak arra mutatunk rá, hogy mily jő hírnevet szerzett városunknak a múlt évek folyamán a „Városi Gazdasági Ismétlőiskola“ kiváló igazgatója: Matuska István által létesített kosárfonással foglalkozó, gyékényárut és diszes kerti bútorokat készített kis telep, mely egyik kiállításon méltó feltüntetést keltett s magas diját és kitüntetést aratott s vívott ki. E téren Matuska igazgató ur, mint igazán szakember, ismerve agilitását, jő tanácscsal, s megfelelő tervvel bizonyára kész a nagyszabású terv megvalósításán közreműködni. Egyenlőre csak ennyit, hogy az indítványt napirenden tartsuk. A terv megvalósítása érdekében pedig nagyon helyesnek és üdvösnek vélnök, ha indítványozó indítványát a városi képviselő- testület, továbbá a vármegye élén álló vezető férfiak elé is terjesztené, s igy szélesebb körben, s az illetékes tényezők figyelmét is felhívná erre. Mi továbbra is élénk figyelemmel és érdeklődéssel kisérjük ez ügy sorsát, s — ha kell — megvalósítása érdekében készséggel egyengetjük annak útját. Elismerés a hős emlékének. A harctéren hősi halált halt dr. Nemes- tóthi Szabó Albert családjához a napokban a következő két levél érkezett: Nagyságos Uram! Mellékelve átküldőm az ezredünk tulajdonosa, a Német Császár által Nagyságod hősi halált halt fiának több Ízben tanúsított hősies magatartásának elismeréséül adományozott vaskeresztet. Az elismerés, melyben fiának hősies magatartása nemcsak az ezred minden tagja, hanem mondhatom az egész hadsereg és hazánk egész társadalma részéről részesült, enyhítse a családnak a pótolhatlanveszteség felett érzett fájdalmát. Kiváló tiszteletem kifejezése mellett maradtam Nagyságodnak őszinte hive Berzeviczy, s. k. ezredes. Tábori posta 62. sz. 1915. junius 25. *
