Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-23 / 51. szám
3 Szédítő számok ezek s legjobban beszélnek a háború pusztításairól. Egy 200 napos háború 300 milliárdba kerül s ennek pótlására Tesla szerint fél évszázad szorgalmas munkájára lesz szükség. Csillagos esték. Irta : Fehér Ákos A tábor ott pihent a történelmi emlékektől áthatott, a hős lengyel vértől annyiszor áztatott, s az annyi keserű könnyel öntözött jó lengyel földön. A magyar fiuk négy napi erős mérkőzés után, végre fölkerültek a Lysa Gora magas csúcsaira, hogy kipihent erővel tovább száguldjanak, diadal szárnyán. Pihentek. Fejük j fölött a csillagos mennybolt, amelyre a magya-' rok jó Istene, talán milliárdokkal több csillagod hintett, tudva azt, hogy a magyar néplé- lek, milyen babonás hittel tud elmélyedni a végtelennek tetsző, nagy tengeráradatban. Hiszen annyi itt a küzdő, annyi itt a re- j ménykedő, hogy kell, hogy mindegyiknek legyen ; egy csillagja. Hát van is. Van több, mint akármikor volt. És a jó Isten, milyen bölcsen rendezi ezt igy! A tisztán kéklő nagy horizonton, fehér tej-utak húzódnak végig, s amint azt Csányi Ferenc a hős szakaszvezető meséli a körülötte fekvő hős fiuknak — ez azért van, hogy azon a fényes tej-uton, -- amelyik végig hidalja a csillagos menyboltozatot, jut a magyar baka lelke a mennyországba. És estenden, amikor lepihent a tábor, a jó j fiuk rendesen körülvették Csányit, kérték, hogy meséljen nekik valamit, s valamennyien hányát fekve, a csillagos eget bámu'va, hallgatták a j hős szakaszvezelö meséit magyar dicsőségről,! legendás időkről. — Soha sem akadt a magyar fiuk között gyáva, megalkuvó. .Soha sem akadt köztük kishitű — mondta ilyenkor Csányi. A magyar föld nem terem gyáva embereket. A vérrel áz- í tatott magyar föld, csak hősöket nevelhet; mert tudja a gondviselés, hogy a jó magyar földnek szüksége van erre. S fiuk, most legyen gyáva a magyar, mikor minden oldalról éhes farkas csorda akar rátörni az ot'honmaradottakra ? És negyvennyolc? Hát negyvennyolc maradhat büntetlenül ? Fiuk ! rajtunk áll, hogy azt a gyalázatot megbosszuljuk ! Kis csoport kanyarodott ki a lejtőre a ha-1 vas sziklák közül, szomorú csoport. Két fegyveres székely közrefogva egy nya- vajás rusznyákot hozott, akinek a ködmönébe kapaszkova egy tiz éves kicsi rusznyák tappo- gott a hóban, Csak úgy vacogott a szegény pára és bőgött, akár a vesztett lélek. — Mi légyen ezekkel hej ? — kérdő Becze j Domokos a szakaszvezetőt. Az pedig csak egyetlen komoly szóval felelt: — Spionok a beste lelkei! — Mind a kettő? — Nem, csak az öregebbik, ennek csimasz- nak az apja. Osszenéztek a kemény székelyek, a csúnya ajándékra. Spionok ezek, — akik fölakasztásra várnak. — Hejnye ... a tagadótokat. . . hát nem j várhattatok volnak vagy egy hetecskét ? Mit csináljunk velek ? Körülnézett, de bizony a székelyek félre fordultak szeme elől. — Föl kői lógatnunk az öregebbet, ez a re-1 gúla ... — akadozott szavával az öreg Ábrahám. — De rusnyája előtt! . . . — És szent karácsony estve 1 . . . — Mormogta« a többiek és nem volt egy! sem, aki fejet ne csóvált volna. Fölakasztani egy spiont a szent karácsony- j fára, — egyéb fa nem is igen volt az egész határban . . . Csúnya estvének Ígérkezett a mai! De csak megköszörülte a torkát Adorján Ábrahám és odalépett a hadnagy elé, — Instálom majd én végezek vele, nem lesz hiba a regulában, csak nézzenek másfelé, ameddig végzők! Mer hát az nincsen beleírva a regulába, hogy a nyakánál fogva köl fölakasztani 11 NAGYKÁROLY ÉS VIDfÉKE J Becze Domokos rábólintott: — Szent, karácsony eslve van. Tegyen kelméd a lelke szerint ! — És az öreg Ábrahám úgy tett. Megfogta a spiont, hátra kötötte a kezét és a könyökénél fogva fölakasztotta a legalsó ágra. A rusznyák jajgatni se mert, úgy remegett és várta a halálát. Ábrahám pedig ellepett a fától és úgy jelentette a többinek: — Lóg mán! Becze Domokos, vissza se nézve kivette a a kusztoráját és odadobta a hóba a kis rusznyák elő. • — Nesze te csimasz, itt a kusztorám menj, vágd le az apádat, azután eridjetek. Szent karácsonyfa ez, de adott is neked olyan ajándékot, hogy nem volt olyan, amióta a karácsonyi harangok szólnak. Megilletődött, csodás estve volt ez. A puha hóban alig hangzott a távozók nyoma, csak a kis rusznyák szipogása hallgatott hamarán el. Amikor visszafordultak, csak csupa ezüst- körte meg aranydió csillogott a fán és fürdött a tájék a hold sugarában. Meleg csillagok sugároztak alá a bársonyos égről, ugyanazok, amik valahol messze éppen igy hintettek fényt a csikmegyei kunyhók szalmája fölé. Szent estve vol ez, a szeretet estéje. S a székelyek Istennek tárt szívvel énekelték tovább a második strófát: . . . Dicsőség . . . Dicsőség . . . mennyben az Istennek 1 Békeség földön az embernek . . . f Gyulai Ádám. — Halál a muszkákra ! — hangzott kórus-1 ban s felcsillogtak a szemek, ökölbe szorultak a kezek. Halál, halál! S túl, messze a Lysa 'Gorától, valahjl halványan pislákolt a tábori tűz. Muszka előőrsök nyögtek véres sebeikkel, a magyar fegyverek súlyát nem állva, rohantak halálba, s csak amikor már jó messze tudták magukat, álltak meg egy kis pihenőre, hogy holnap aztán, újra folytassák visszavonulásukat, ha a magyar csapatok a Lysa Gora i csúcsain megmozdulnak. Ám azok most még j nem is gondolnak erre, mélyen elmerülnek a j hallgatásban s várják a reggelt. A holnapot, a titokzatos holnapot, amelybe senki sem pillant- j hat át — a mából. Senki sem tudja, mit hoz : , jót-e vagy rosszat; dicsőséget-e vagy gyászt? A lelkűk, a szivük most ott csüng a csillagos égnek végtelen tengerében, s a nyüzsgő nagy áradatban mindegyik keresi a saját csillagát, amely elviszi gondolatát messze-messze, túl az erdős Kárpátok hótakarta bércein, az j áldott jó magyar földre. Mért ez az az időszak j az alkony, a szép csillagos éjszaka, amikor a baka lelke haza jár a jó szülőföldre. Este, amikor a tündöklő csillagok kiülnek az égre, lába támad a vágynak, szárnya kél a gondolatnak, s álomban ringatja a szivet a képzelet. Mennyi százezer lélek kél ilyenkor útra! Hiszen mindenkinek van otthon, az édes hazai j földön valakije. Valakije, aki aggódik érte, valakije, aki gondol rá: hitves, anya, testvér vagy [ jegyes. És a holnapot . . . igen, a holnapot J senki sem tudja, senki sem látja . . . — Volt a században egy legény — beszélte egy este Csányi a fiuknak. Jó volt, becsületes! volt, hős volt — nappal. De amikor az alkony kezdte bontani a szárnyát, mintha kicserélték volna: már nem volt lelke, csak teste, mint | valami érzékeden huscsomó. A lelke az ott járt mindig a pátriájában. Ami pátriánkban fiuk,hiszen mindnyájunké. Az a mániája volt szegénynek,! hogy olvasni tud a csillagokból. És estenden olvasott is, Különös képen értett hozzá. Meg- j érezte, megtudta tőlük a sorsát. Tudta mi történik otthon, mi fog történni itt. Aranyos; szemű Juliskájának szemeit látta a’ csillagok ragyogásában. Beszélgetted együtt. Boldog volt. Tudta, hogy hii hozzá, hogy várja, hogy visz- szavárja. De egyszer aztán megváltozott. Mi idézte elő a változást, senki sem tudta. Szomorú volt, nem nézte többé a csillagos eget. Nem volt többé ott mit keresnie. Talán megcsalták, talán otthon valaki elfeledte! Ki tudhatja ezt?! Talán ő sem tudta bizonyosan. | Annyi bizonyos, hogy azontúl mindég elől járt sokkal előbb, pedig addig sem volt gyáva. Nem, mert a magyar ember nem lehet gyáva. A magyar ember, a magyar ember csak hős lehet. A magyar ember inkább meghal . . . Itt egyszerre csak elakadt a lélegzete. A fiuk megdöbbenve ugráltak fel a helyeikről s csodálkozva meredtek rá. Száz, meg száz kérdő jel állott előtte. Igen fiuk, azután mar nem volt más vágya, mint meghalni. Meghalni, mint hőshöz, mint jó magyar ka topához ifik, a hazáért, az édes jó magyar hazáért. Mert fiuk, ha mindenki megcsal, ha mindenki elhagy bennünket, ez hü marad hozzánk örökre. A rög, az édes hazai rög; a föld, ahol bölcsőnk ringott, nem lesz mostoha hozzánk soha! — Soha, soha — hangzott kórusban a válasz, s a jó fiuk valamennyiének köny rezgett a szempilláján, aztán csend lett. Valahonnan távolról tillinkó szomorú hangja vegyült a mély hallgatásba. Valahol messze a táborban tillin- kózott egy legény s tán az ő szive is elszállt valahova messze, ahol a szellő édesebb, szebb nótákat dudol, ahol szebb a virág, ahol üdébb a leg, ahol a göncölszekér fényesebb tej-uton robog keresztül a nagy horizonton át. Haza, haza : a kicsi szalmazsuppos házba. Eh, de minek is, egyforma a leány! Minden elmúlik, még a szerelem is . . . — Nem baj fiuk. Megcsalt, engem is megcsalt. Sebaj! Éljen a haza ! — Éljen, éljen! —: kiáltottak kórusban. — Holnap megyünk uj diadalra. Akinek van kiré gondolnia, most gondoljon rá. Menjen el, szálljon el hozzá a lelke. Bár ón mondom nektek, fiuk, hogy nem érdemes. De azért tegyétek, ha igy látjátok jónak, mert holnap . . . Ah, minek isi? Holnap talán Radomnál . . . Igen, igen Radomnál fiuk! Vagy Ivangorodnál, a Visztula partján. Most elérjük, elérjük tudom. És győzünk fiuk. Mi győzünk. Igen, ti győztök, ti fogtok tovább menni a diadal szárnyán. Tudom, s ha nem lennék veletek . . . Eh, de veletek leszek, veletek. Tudom, hogy veletek leszek. Lássátok, az a csillagom, ott a tej-ut végén, a nyugati égbolton, balra a Vénusztól. Talán huszadrangú bolygó, talán egyszerű meteor kő, amilyen miriád van, a nagy ég boltozaton. Ez az az enyém, az még nekem csillog. Talán az én életem mécse. Egyszer kialszik, egyszer lefut az égről. De amig ott látjátok, addig veletek leszek, addig verekszem életre-halálra örökké fiuk, örökké 1 Egy héttel később már csakugyan ott jártak a magyar fiuk a Visztula partján. Közben komoly, nagy diadalai voltak a magyar csapatoknak. Piros vérrózsákat sodort a Visztula árja, s a vérrózsák között piszkos katonai felszerelések : kozák sapka, köpeny, s egyéb ruha darabok, amelyek mind az oroszok nagy vereségéről tettek tanúbizonyságot. Szép csillagos este volt megint, mint ott fenn, Kielcében, a magas Lyza Górán. A fiuk a part mentén feküdtek, az oroszok által készített fedezékekben, 3 túl a Visztula jobbpartján az orosz előőrsök, vagy jobban mondom, a visszavonulást fedező fáradt oroszok pihenték fáradalmaikat. Csend volt, csak a szellő dudolgatott valami halk melódiákat, s mintha a földből titkos árnyak jöttek volna elő sorra. Talán a Poniatovski, Potocki, Cartoryski s a többi sok dicső ősök szelleme virrasztóit a magyar seregek felett, s mintha a Visztula zavaros vize is szelidebbé vált volna. Olyan világos volt, akár csak nappal, még a fehér tej-ut is ott volt az égen a Venustól balra, ahol a Csányi huszadrangú bolygója fénylett az égen. Csak fényesebben ragyogott a tej-ut végén, s mintha a jó öreg jöncölszekeren tüzes paripák 42-es szörnyeteggel vágtattak volna a szép kék égboltozaton. Legalább Csányi Ferke igy látta ezt. A fiuk már mind aludtak, Csányi Ferke szép szines meséje álomba ringatta őket, mint jó édes anya kis gyermekeit. Mikor már mind aludtak, nyugodtan hordozta rajtuk végig tekintetét. Boldog volt. A fiuk, a testvérei most mind ntthon vannak lélekben. Milyen boldog. Csak 3 nem az, csak egyedül ő nem. Talán soha- tem volt: egy percre sem, mióta a jó öreg asszony meghalt. A leányok ... az a leány... líem, soha sem szerette . . . Tudta, érezte, íogy sohasem szerette. ... És itt ez a kártya, ez a piros szinü ;ábori lap, még ennek is hamis a színe. Hazug linden sora, minden szava. Tudom, érzi a
