Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-15 / 28. szám
4 NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ zalommal viseltetik, hanem olyan magasan felette s tőle távol álló lényt, akitől félnie kell, akinek a kezébe van letéve az ő sorsa. S ez a bizonyára nem helyes viszony a tanár és tanítvány között — természetes következménye az iskolákban uralkodó s fentebb érintett rendszernek és szellemnek. Ma a tanár egyes- egyedül csak „szaktárgyainak előadásával“ törődik. Csak oktat,csak tanít,de nem nevel ; a tanulók lelkületével, lelki képességével, a szív nemesítésével, az akarat jórairányitásával és meged- zésével vajmi keveset törődik, mindez alig-alig érdekli. S a szomorú eredmény nem is marad el. A tanuló ifjúság immáron nem ragaszkodik igaz, őszinte, meleg és mély szeretettel tanáraihoz; nem úgy tekinti őket, mint szüleinek helyetteseit ; nem hálás tisztelettel viseltetik irányukban ; nem jó szívvel, készséggel engedelmeskedik nekik, hanem mert — muszáj. És ha végre — annyi hosszú év után végleg átlépi az iskola küszöbét — örül, hogy megszabadult az iskolától, s annak tanáraitól. — Nem őrzi meg szivében a tanárok emlékével együtt hálás kegyelettel az iskoHnak, mint azon intézetnek emlékét, melynek műveltségét köszöni. Készséggel elismerjük, hogy a rendszer mellett korunk sze eme is hibás. Ma már — sajnos — a családi élet és családi nevelés is igen sok hajlékban nem áll azon az ideálisan szép magaslaton, mint egykor. Ma már sok gyermeknek a családi hajlék többé nem „édes otthon“, ahol csak jót, szépet, nemest lát, hall és tanul, hanem sokszor — fájdalom — mindennek az ellenkezőiét. Az ilyen körből és környezetből az iskola • alai és padjai közé kerülő tanulóval — természetesen — a tanítónak s tanárnak is nehéz a helyzete, kétszeres a. munkája. De ha már így van, épp szeretetteljes neveléssel igyekezzék az iskola pótolni azt, amit a családi kör könnyelműen elhanyagolt; érezze az a zsenge szív, hogy van neki egy kedves otthona, hol gyermekkora s ifjúsága éveinek jórészét tölti, ahol szeretettel fogadják, szeretettel gondolnak és foglalkoznak vele — s ez az iskola. S ha ez-a hőn óhajtott szellem bevonul majd ismét az iskolák falai közé, akkor annak körében kifejlődik majd a szorosabb, szeretetteljes viszony a tanítók és tanulók között. Ha látja, ha tudja, ha érzi a tanuló ifjúság, hogy a tanítók áthatva hivatásuk magasztosságától és fontosságától s a vele járó nagy felelősség érzetétől, önzetlen szeretettel, békéstürelemmel s lelkiismeretes buzgósággal fáradoznak az ifjúság kiképzésén és nevelésén — akkor a tanuló ifjúság: is hasonló szeretettel ragaszkodik tanítóihoz őket, mint szülei helyetteseit tiszteli s engedelmeskedik nekik, tanácsaikat megfogadja s szorgalmas tanulás és jó erkölcsi magaviselet által igyekszik nekik örömöt szerezni, ezáltal tanúsítván legméltóbban irántuk való háláját. — Szivünk mélyéből kívánjuk, hogy eme általános hő óhaj mielőbb kedves valóra váljék 1 (Folyt, köv.) HÍREK. PÓSA LAJOS -/• | Sok százezer gyermek szeretett bácsija, Szép Magyarországnak a mesemondója, Elhalgatott ajkad, fájdalom örökre, Rideg haitt borult a kihűlt tetemedre. De nem hall meg neved, itt maradt közöttünk, Akik éltedben is annyira szerettünk. Oh nézz le miránk égi szép hazádból Álmainkban mesélj boldog menyországról. Dósa bácsi! mondd el, milyen a meny ország? Olyan-é, mint sokszor mesédben mondád. Hisszük Te boldog vagy abb’ a szép hazába Sok százezer gyermek kedves Pósa bátyja ! Ego. A nagykárolyi állomáson. — Ellesett párbeszéd. — Tikkasztó hőség. Itt a nyár, itt a nyár, lihegik az emberek egymás verejtékes arcába és már mindegyiknek ott fő agyában a titkos gondolat — De jó volna egy pohár hideg sör . . . És a gondolat tetté vállik. Szóval kimegyünk ez alkalommal az állomásra, köznyelven: a restibe. A sör már ott áll előttünk, mikor egy különös párbeszéd üti meg a fülünket. Férj és feleség beszélnek együtt. Értsd : a feleség beszél és a férj hallgat. Az asszony nyaralni indul és férjének, a derék szalmának ilyen oktatásokat ad: 1. Aztán Írjál. 2. Aztán jól bezárd a lakást, ha hazulról elmégy éjszakára. 3. Aztán ne halljam, hogy az éjszakát nem töltötted otthon. .4. Aztán a Eriéit ne zárd az ebédlőbe. 5. Aztán ne borotválkozz mindennap, mert akkor azt mondják, hogy fiatalabbnak akarsz még most is látszani és az sérti a távollévő fe- i leségedet. 6. Aztán ha éjszaka hazaérsz és fürdeni is akarsz, ne feküdj egy percre az ágyba, mig a fürdőkád telefolyik, mert úgy elalszol, hogy csak másnap délben tudod meg, hogy már a zongora is úszik a harmadik szobában. 7. Aztán ne követelj a cselédlánytól jégbe hütött rostélyost és legalább a hálóing legyen rajtad, ha ebédelsz. 8. Aztán ne keresd elő és ne küld el nekem a régi nyári leveleidet, mint tavaly tetted, hanem törd a fejed újakon. 9. Aztán, ha nagyon büdös a naftalin, gondolj arra, hogy a moly másképen megeszi a mokett-kanapét és száz koronát kell ősszel az uj huzatért fizetned és az sokkal rosszabb a naftalin szagnál. 10. Aztán ne hencegj mindenütt azzal, hogy szalmaözvegy vagy, mert ez az alak csak a kabarészinpadon mulatságos, az életben pedig visszataszító, mint minden elhanyagolt lény és az is éppen akkor ment ki a divatból, mikor az anyós. 11. Aztán az Íróasztalról a tintát ne a törülközővel töröld le és mikor este elmégy hazulról, ne hagyd égve az összes villanyokat, hogy megbizottaim azt jelentsék nekem, mintha egész éjjel otthon dolgoztál volna. 12. Aztán ne igyekezz éngem levélben féltékennyé tenni, mert úgy sem lehet és mert az első ilyen levelet felbontatlan kapod vissza és mert az első ilyen levélre hazautazom. Pá . . . Ezt az utolsó szót már a vasúti kocsi lép csőjéről röpíti le az asszony. Mi pedig — megrendelvén a hatodik vágási — áhítattal gondolunk a családi élet gyönyörűségeire azzal a boldog tudattal, hogy mi nőtlenek vagyunk. Személyi hírek. Csaba Adorján vármegyénk főispánja családjával domahidai birtokára költözött s ott tölti a nyári hónapokat. Hivatalos ügyei elintézése céljából hetenkint bizonyos napokon hivatalában megjelenik. E héten holnap fogad a főispán magánfeleket. — Piachy Gyula kir. tanácsos, penzügyigazgató szombaton kezdette meg augusztus hó 22-ik napjáig terjedő szabadságát. —- Debreczeni István kir. tanácsos, polgármester f. hó 11-én kezdette meg négy hétre terjedő szabadságát, mely időt Iglóíüreden fogja eltölteni. Távolléte alatt a polgármesteri teendőket Néma Gusztáv városi főjegyző látja el. Kinevezés. A király Róth Ferenc dr., városunk fiát, törvényszékünk volt elnökét* ki csak nehány hónappal ezelőtt lett . a buda- I pesti kereskedelmi és váltótörvényszék elnöke — a budapesti kir. ítélőtáblához tanácselnökké ' nevezte ki. Dr. Róth Ferencnek ezen díszes közelében, hogy legyen, aki lefogja a szemét. Ennél a gondolatnál azonban ismét fölriadt. Nem, az lehetetlen volna. Milyen vallás dogmái szerint temetnék el? Óh, ez rettenetes lenne! Hosszan elmélyedt a rég múltak felett s szinte átengedte magát a múltnak. A vonat nyitott ablakán a szeptemberi friss levegő áradt be összevegyülve a mozdony gomolygó füstjével s a kerekek egyforma taktusai mély álomba ringatták. A vonat már az elragadóan szép Garamvölgyben robogott, amikor fölébredt. Az óriási hegyek lábánál futott órákon át tova, mig végre Garamszegen megállóit. Csodálkozva tekintett körül s egy pillanatra tanácstalanul állott meg a kis állomás perronján. Hova ? merre menjen? Alig látott egy lelket s minden olyan idegen Yolt már előtte, mintha soha sem járt volna ezen a vidéken. Kocsit keresett, de hiába, mert egyetlenegy sem akadt. Kérdezősködött, mire kérdésére megkapta a választ. Péntek este van . ... Péntek este ? Kérdezte csodálkozva? No és? A főnök kedvesen mosolygott s igyekezett megjegyezni: — No igen, beállott a Sábesz. A bérkocsi tulajdonosok pedig itt kivétel nélkül mind Mó- ees vallásuak. — Ja, vagy úgy? — mondotta — és gyalogosan ment be a városba. Az utón sem találkozott ismerősökkel és idegennel is csak kevéssel. Mintha kihalt volna egész Garamszeg. Szinte szaladva ment a kicsi utcákon végig gyalogszerrel, minden podgyász nélkül, mert podgyászát az állomáson helyezte letétbe, amíg valakit érte küldhet. Elfogultan, szivdobogva sietett előre. Valami ösztönszerü hatalom űzte, kergette a szülői hajlék télé. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy ott van az öröktermészet ecsetje által sötétre megfestett, kicsi rácsos kerítés előtt. A keze reszketett, amikor a kilincsre tette. Soha elfogultabb nem volt még, mint ez alkalommal. Egész vére az arcába szökött, majd lágyult a nagy izgalomtól s a fogai mégis vacogva ütődtek össze. Valami nagy-nagy perspektíva nyílt meg előtte e pillanatban s a szürkülő est, amely csendes me- lankhóliával ülte meg a szerény kis Garamsze- get, tágra nyílt szemekkel bámulhatta, hogy az a csillogó uniformisos egyén, mi gyönyörűséget találhat abban, hogy végig öleli a korhadt kapufákat . . . Tántorogva ment be a kis udvarba s egyenesen a pitvarba tartott. Egy teremtett lélek sem volt otthon. Most úgy tett, mint hajdanta, hiszen újra abban a boldog, romlatlan gyermekkorban képzelte magát, mikor még szép színes álmokat szőtt a jövőről. Tudta, hogy a külső ajtó kulcsát hova szokta rejteni az édes anyja. Előszedte és kinyitotta az ajtót. Mintha templomba lépett volna, olyan szent ihlet szállta meg a lelkét. Mohó gyönyörűséggel s a sokféle izgalom vegyülékével eltelten vizsgálgatta körül a lakás minden zugát. Mindenütt talált valami tárgyat, amihez kedves gyermeki szeretet fűzte, ami megnyitotta előtte azokat a titkos rugókat, amelyek egy elfeledett, eltemetett világot takartak el előtte. Alig tudott betelni az ismerős apróságok nézésével. Mennyi álom! Mennyi remény, mennyi tervezgetés fűződött minden darabkához! S hova lettek ezek? Az álmok, a remények, a tervezgetések ? Mennyivel jobb lett volna, ha sohasem uralják ezek a káprázatos sziliben csillogó álmok a lelkét. Most meglenne a hite, az a hite, amit durvakezekkel széjjel tépett a végzet. így most még tudna remélni. Remélhetné, hogy a béke réve szelíden mosolyog feléje ... De mije maradt meg még most ? Vájjon fogja-e tudni valaki feledni annak a világnak alávalóságát, amely kiközösítette magából. Egyszerre ismét elborult előtte a világ s a fájdalmak egész sokasága szakadt a lelkére. Újra kétségek tépték, melyeknek hatása alatt megsemmisülten roskadt egyik közeli székbe. Fejét az öreg asztalra hajtva sirt, mintegy gyermek. Sokáig ült igy kínzó gondolatainak árjai között, mig végre elnyomta egy hosszú, mély álom. Aludt. Álmodott. A lelke, mint valami csapongó pille, kint járt a virágos réteken, himes virágok felett. Boldog volt. Aztán vihar jött, nagy komor, fekete felegekkel s a himes pillangó tarka szárnyai átnedvesültek. A szép selymes virág nem fogadta be kelyhé- nek rejtőkébe. Vájjon mii álmodhatott, mikor az édes anyai kezet homlokán érezte ? Mikor mosolygott szenvedő arca? Vájjon ott járt-e a lelke akkor is .a Simándy palota cirádás termeiben ? Ki tudhatja ezt ? Mikor felébredt, a család már régen otthon volt : az édes anyja, az édes apja, meg egy örökbefogadott távoli rokonuknak árván maradt leánya: Regina.
