Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-04 / 9. szám
i XXXI. évfolyam. Nagykároly, 1914. március 4. 9. szám. NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre .................8-— Fé lévre ,.....................4-— Ne gyedévre..................... . 2- — Eg yes'szám.........................—'20 Ta nítóknak egész évre . . 6-— kor. Főszerkesztő: Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő: Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó: a „Nagykárcyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-uteza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentő nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közö'ltetnek. Nyilttér sora 50 öli. Kéziratok nem adatnak vissza A magyarság mártírjai. Fülünkben cseng még a debreceni temetés harangzúgása és mialatt könnyeink kicsordulnak, uralkodunk magunkon, hogy kezünk ökölbe ne szoruljon. Kiket temettek Debrecenben? Jó, hogy a debreceni kaszinó koszorújának felírása emlékeztetett reá. Az a felírás megmondja: „A magyar nemzeti ügy vértanúit“ temették. De egyébb aztán nem is emlékeztetett rá, hogy azok a harangok a magyarság mártírjainak utolsó útjához zúgtak. Körülnéztünk a gyászoló sokaságon. Ott állt a koporsók előtt annak a férfiúnak szálas alakja, akit a gyilkos postai szállítmány halaira keresett, mert az a férfiú a gondjaira bizott magyar lelkek talajából egy talpalatnyit se volt hajlandó feláldozni. A püspök ott állt a koporsók | előtt s magyar lelkének elszántságát nem renditette meg az a brutális figyelmeztetés sem, hogy kicsi híjjá: a koporsóban volna s nem a koporsók előtt. Ott állt azonkívül a nép sokasága, kifürkészhetetlen t'tkával, hogy hányat hozott oda a nemzeti gyász tudata, hányat csak a kíváncsiság, vagy az eluiasithatallau kötelesség. De hol volt a hivatalos magyar nemzet és hol volt a magyar kormány? Ha bármely más táján a világnak támadnak mártírjai a nemzeti ügynek: a gyászban előljár a kormány. Gyilkoljon a tenger, gyilkoljon a bánya, vagy gyilkoljon alattomosan gyáva gazemberek keze: a francia köztársaság elnöke és kormánya, a német császár és kormánya, az angol király és kormánya, az osztrák császár és kormánya nem fognak hiá- 1 nyozni a tüntető nemzeti gyász keretéből. De ne menjünk egészen idegenbe. Maradjunk itt, az államban való külön államban: a közös hadseregben. Ha egy tiszt esik el, nem is háborúban, csak törvénnyel tiltott párbajban, még annak végtisztességébe is demonstrál a testületi szellem s a hadtestparancsnok is ott van a becsület halottjának temetésén. És vájjon a debreceni áldozatok nem halo ttjai-e a legnemesebb becsületnek, a nemzeti becsületnek? De Tisza István nem ment el Debrecenbe és a kulturmi- niszter, mint egy ötödrangu kongresszusra, egy hivatalnokát rendelte ki a maga képviseletében. A magyarság mártírjaiért nem íütnek szalonkocsit a miniszterek számára. A magyarság mártírjait temették s mintha tetemrehivástól tartana, hiányzott a temetésről a magyar kormány. S ha a vértanuk nem saját lelkűkben hordanák a szent ösztönzést, hanem a kegyelmes urak elismerését, legalább a temetésre hozott kitüntetését lesnék: talán kimenne lassan a divatból a mártiromság. Igazán mondta ugyan valamikor Pázmány Péter „a sólyomnak életében adatik tisztesség: a tyúknak holta után s kevesen volna* RUBLETZKY KÁLMÁN uői- e§ uriiliwat-án^liáxa lACllíRAHÖLY, lleák-tei* 18. mMgMtfg**** Ajánlja legdusabban felhalmozott áruraktárát mindenféle vászon, kész f ehérne- muehben, úgyszintén színes és fehér damast asztalteritékekben. TÁRCZA. Murilló angyalkája. Irta: Fehér Ákos. A szív, amely legfontosabb szerve az embernek, — dobog, zakatol, majd lassúbb ütemben ver, amint a véredényekből előtoluló véráramlat működik. Ezt értem. Valamint azt is, hogy hajszálrugóját sok esetben nem képes el- hajlitani tengernyi kínja sem a szenvedélynek, a viharnak, amely a szív egére ráborul; de sok esetben egy semmis véletlen folytán, egy porszem kerül a hajszálrugóra, s az örökkön zakatoló, oktalan kis jószag megszűnik dobogni — megáll. Elhallgat, örökre elhallgat és megszűnik minden. Az emberi test egy tehetetlen,1 érzéketlen, élettelen huscsoinó marad. Aztán i csend lesz. Örökös csend lesz . . . — És megszűnik minden? minden? —| kérdezte átszellemült arccal az asszony, amint j kezeit rátette a férfi kezére. Halmai egy pillanatig hallgatott, még ku- j szált gondolataival látszott elfoglalva lenni; de aztán ellágyultan tette hozzá: És'kezdődik egy szebb, egy jobb világ ott a ködön túl, a sejtések országában. Baranyainé nem vonta vissza kezét a férfi kezéből, holott ezt eddig még egy esetben sem j tette, hogy olyan bizalmas kettesben, szinte j összekötve legyen egy idegen férfival, aki ugyan régi, bizalmas barátja volt a házuknak, a férjnek, de az asszonyra nézve idegennek kellett, j hogy maradjon, már amennyire azt az illem korlátái megkövetelték. A kezét pedig azért j felejtette a férfi kezében, mert ilyen érzelmes I tónusban sohasem hallotta beszélni azt a jég hideg embert, aki egy arcizom rándulása nélkül tudta bonckését használni a műtőasztalon. Egyszer pár évvel ezelőtt Baranyainé is súlyos operációnak vetette alá magát, amely sikerrel végződött, s a közöttük fennálló barátság innen datálódik. Halmai kissé furcsának találhatta az asz- szonynak ezt a szokatlan bizalmaskodását, avagy talán egy váratlan véletlen akarta igy — visszahúzta a kezét az asszony kezéből s a kicsi, remegő kezek, kopogva hullottak le a mahagóni asztalkára. Erre az asszony, mint valami megrebbent kis madár, szinte majdnem fölugrott, de a férfi könyörgően, kerlelőn nézett fel rá: — Maradjon még, nagyon kérem erre. Rossz hangulatom volt ma egész napon, tévedtem. Ma nekem nem lett volna szabad idejönHomokmjboriiterenként72fillérértkapliató Kisded Sándor fűszer kereskedésében Nagykároly. f^pgp“»» A borvásárló közönség saját érdekében is győződjék meg jóságáról és olcsóságáról.
