Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-06-10 / 23. szám
XXXI. évfolyam. Nagykároly, 1914. junius 10. 23. szám. TÁRS ADALMIJETILA P. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek \?\ o z 1 o n y e<^ Megjelenik minden szerdán. s' / \ Előfizetési árak : Főszerkesztő: Felelős szerkesztő : Egész évre ..................................8-— kor. Dr> Adler Adolf Rédei Károly. Fé l évre..................................4-— „ Ne gyedévre.............................2* — „ Laptulajdonos és kiadó: Egy es szám.........................— -20 a ^Magykárclyi Peíöfi-nyomda Részvénytársaság“. Ta nítóknak egész évre . . 6-— „ Szerkesztőség : Kossuth-utcz^ 3".' — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyiluér sora 53 üli. Kéziratok nem adatnak vissza T A vármegye alkonya. Nagykároly, 1914. junius 8. Szomorú, elboruló hangulat bontogatja szárnyait — mint valami veszt- hozó fekete madár — hogy mind valóbbá válik az ősi vármegyei intézmény ragyogó fényének, hamuszinü szürkeségbe fojtásának a hire. Vagy talán nem is hir ez már, hanem maga a komor tény. Nincs mii tagadnunk: a vármegyei intézmény egy külön magyar specialitás, melynek nemcsak mgyogása, nemcsak káprázatos megnyilvánulásai vouak és vannak, de volt és van hatalmas nemzeti jellege, faj-magyar fentartó ereje beláthatatlan, dicsőséges magyar virtusokkal ékes múltja. Egy hatalmas intézmény: a vármegyei intézmény megdőlése előtt állunk és önkéntelenül támadnak ezek a szomorú hangulatú gondolatok. Szép volt és szerettük mi magyarok azt a külön kiváltságos helyet, földet a magyar hazában : a vármegyét, annyi nagy és hatalmas lángelmének volt forró szeretető dajkája. Nekünk, szatmármegyeieknek, egyik legragyogóbb lelkű, egyik legmélyebb gondolkozást! hazafit és költőt nevelte: Kölcsey Ferencet, a magyar néphymnusz- nak szerzőjét, kinek lelke mélyéből fakadó álomlátások olyan nagyon igazak, kinek érc-szilárd jelleme annyira kidomborította. a semmiféle körülmények között meg nem tántoruló magyar nemest, magyar hazafit. • Hova tova megkoppannak az első fejszecsapások az ősrégi megyeházak mohos falain. Pedig mennyi igaz magyar érzés lángolt évszázadok óta a falakon belül! ? Hány nemes gondolat szikrázott ki a magyar urak egyenes elméjéből a bolthajtásos kőépületek fakockás termeiben és érlelődött áldásthozó tetté? Mennyi igaz, értékes érdekszál fűzte össze e ház hazafiaival a magyar nemzet hü fiait?! . . . És most meg kell barátkoznunk, bele kell törődnünk a ragyogás, e fény, e sok nemes gondolat termőföldjének hamuval való beszántásának a hideg gondolatával. Végére értünk gondolat-menetünknek és kijutottunk az elejéhez, hogy szomorú, elboruló hangulat bontogatja szárnyát, mint valami vészthozó, fekete' madár, hogy mind valóbbá válik az ősi vármegyei intézmény hamuszinü szürkeségbe fojtásának a hire . . . Az összes tavaszi keimen! donsásrokbói “W gyönyörű választékkal szolgál Ruble tzky Kálmán divatáruházaNa igykároly TÁRCZA.-s*WsEgyszer talán . . . Egyszer talán megkell halnom 8 elfelejtik bús sirhalmom’ Mig egyszer a végtelenbül Elsírt dalom visszacsendül. Kik az én sorsomra jutnak Göröngyén az életútnak, Úgy találnak rá dalomra, Mintha rég övék lettem volna . . Úgy szivem sok szenvedése Nem lehet hiába mégse’; Dalomban a szegény, árva Majdan vigaszát találja. Költő voltam, szegény voltam . . . Oh! de gazdag leszek holtan: Vigasztalva mindörökké, Nem halok meg soha többé. Kántor Imre. A gyöngysor. Saintplantban egymást követték a nagy ebédek, bálok és estélyek. Ebben a folyómenti nagy, elegáns és lusta városban az emberek, mintha pusztán élvezeteiknek és a fényűzésnek élnének. Mert csakugyan, az egész Loirementi nagy vagyonok e városban összpontosultak s ezen a környéken feküdtek a legpompásabb kastélyok. A kis Frésniéresné minden mulatságokon részt vett. S mindig ő volt a legszebb. Sugár J volt, kecses, sötétbarna haja esti fénynél kékesen ragyogott, nagy, gyermetegen tágra nyilt szemei kékebbek az ibolyánál. Több volt mint szép . . . Gyönyörű volt. De fájdalom, nem volt gazdag s férje, egy némileg eladósodott kisbirtokos, titkon biztosítással foglalkozott hogy szerény jövedelmét kissé megnövessze. A gyönyörű asszonykának igy nem is voltak ékszerei s a fényes bálokon, estélyeken jeggyürü- jén kívül csak egy szerény kis karkötő csillogott vékony, fehér csuklóján. Ez nagy fájdalmára szolgált, annál is inkább, mert jó barátnői nap-nap után a fülébe zúgták: — Oh, drágám !.. . Miért nem visel egy gyöngysort ? Tudja-e, hogy valóságos bűn ilyen felséges nyakat föl nem ékesíteni ? . . . Mondja hát gyorsan az uracskájának, lepje meg egy gyöngysorral ... — Igazán nem szeretem az ékszereket, —• ■■■■■■■ [♦I ■ ■ PÁRÁIM VIK ■ ■■■■ * ■ s m ■ ■ fölerakata és egyedárusága a „Szatmári Kereskedelmi Részvénytársaságnál“ Kívánatra szívesen speciális ajánlattal szolgál.
