Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-11-19 / 47. szám
V 4 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE Mindennemű ruhanemüek, csipkék, felöltök, függönyök, térítők, szőnyegek legtökéletesebb festése. Bőrkabátok, kesztyűk festése. ! ! Minta után való festés ! ! Haúffel Sámuel villany- és gőzerőre herendezett ruhafestő és vegyitisztitó Nagykárolyban, Kölcsey-utoa I. sz A róni. kath. templom mellett. Műhely: Petöfi-utca 59 Bármely kényes színű és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. a*~ Plisé-gouvré. 1 Plüsh és bársonyok gőzölése. Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek Emlékszik még? Irta: Szentiványi Béla. — Részlet a Kölcsey-estélyen tartott felolvasásból. — Az „Atlantic“ tekintélyes fővárosi pénzintézet egyik vidéki fiókjában szokatlanul lázas munka folyik. A hivatalos óra addig tart, ki meddig bírja. A helyi igazgató izgatott léptekkel jár fel-alá a száraz, fojtós levegőjű banktermekben. — Ma estére rendben leszünk, holnap azután jöhet már a hivatalos vizsgálat — szólt önmagát is, meg hivatalnoktársait is megnyugtatva rekedtes, tompa hangon a helyi igazgató. Azután kényelmesen belesüppedt öblös borszékébe, és zsibbadt gondolatokkal lujta havannája kékes karikáit . . . A sápadt, görnyedő hivatalnoksereg egy nagyot lélekzet erre a kijelentésre. Csak a főkönyvvezető tekintett ki üveges szemmel, révedező tekintettel a márciusi esős világba . . . A délutáni gyorsvonatról pedig egy be nem jelentett vendég érkezett a főkönyvvezető lakására. Negyven esztendő körül járó, előkelő megjelenésű férfiú. Redőtlen magas homlokán gesztenyebarna hajfürtök kacérkodtak, két -kék- szeme meleg tekintetű, sürü, fekete, rövidre nyírt bajusza alatt pedig valami édes-fájó mosoly játszik . . . Zajtalan surrant fel a fekete alak az emeleti lakásba. Mintha lelkek békéjét jönne bolygatni, szivek nyugalmát megrabolni . . . A főkönyvvezető felesége megtántorodot álltában, mikor vendégét az elfogadó szobában megpillantotta . . . A vendég mélyen meghajtotta magát. Aztán anélkül, hogy egy lépést tett volna az asszony felé, mélyről feltörő, nyugodt, kimért hangon beszédbe kap: — Finoman, permetetve szitált akkor is a márciusi eső . . . — Emlékszik-e még? — Az utca néptelen volt, kihalt. Bűnbánó lelkek ideje, elmélyedő lelkek borús napja . . . — Benn pedig kacagott az ének. Valami üres, szellemteten kupié, bravúros játék viharzott keresztül a zongora húrjain. vele egy kis megjegyzéssel: „Cimzett elköltözött* ! . . . De ebbe nem nyugodott bele. Fájt neki, hogy a fiú — talán — nem akar tudni róla s talán büszke önérzetből nem fogadta el a levelet. Kérdezősködött, puhatolódzott. Meg is jött a válasz kérdő levelére. . . . Egy ilyen nevű fiatal ember lakott itt régen, de csak kevés ideig, mert valami titokzatos körülmény folytán, itt hagyta a földi birodalmat s ahova elköltözött, ott még a posta sem jár . . . stbi . . . Környezetéből sikerült ugyan annyit megtudni, hogy valami reménytelen szerelem vitte a sirba . . . Ez több volt annál, amennyit a megkinzott leány lelkiereje elbírt. Élsötétült előtte a világ s nem hallott, nem látott többé semmit, csak azt érezte, hogy rombadőlt körülötte minden és ő oda van temetve fájó emlékeinek roncsai közé. Ezt a gondolatot nem tudta elviselni. Előkereste a szép fehér, foszlányokra szaggatott ruháját, azt magára öltötte. Aztán elővett egy csinos, kis filigrán jószágot; egy hatlövetű forgópisztolyt. Egy durranás . . . aztán néma, borzalmas néma csend . . . Semmi sem történt, csak a forgopisztolyból hiányzott egy golyó, a fehér ruhán több lett egy parányi kis lékkel s egy áruló vércsepp bugygyant ki rajta . . . Az embert kétkedés fogta el,, hogy a lélek, mint szállhat ki az emberi testből egy olyan parányi kis léken . . . — Emlékszik-e még? — Nehéz, ködös volt a levegő. A szalonban is sürü homály terjengett. A nagy fehér j kandalló cikornyás körvonalai lassankint kisi- | [múltak a ránehezülő szürke homályban. Nagyi I alaktalan tömegekké formálódót a szalon be- j rendezése. Pattogó fahasábok kékes lánggal | égtek a fehér kandallóban. Sürü roslélyán átszűrendő gyenge sugarak csak a szemben levő) falra vetettek kísérteties, rezgős, árnyékolt I fénycsikokat. Ahol az aranyszegélyü mahagóni- I kereten — két lebegő szárnyú, vigyorgó képű angyalka tartotta — félve húzódott meg egy- j niás mellett a sok fotográfia. — Valami szilaj valcer akkordjai pedig j besúgták a csendes, homályos szalont. A trió ját mát- csak úgy kacagta, énekelte és táncolta ! a síkos parketten. — Emlékszik-e még ? — Hosszú, tömött, hollóhaja hullámozva íjárt légies alakja után. Szeme meg villogott, i égett tüzesen. Aztán a keble zihált lázasan, - lüktető gyors tempókra. — Mindenre néma, vak homály ült. Bágyadtan, fásultan vetette le magát a selyem kanapéra, ügy láttam, csapongott a képzelete, viharzott a lelke. Aztán megint tánclejtve járta körül a lesötétült szalont. Felkacagott és énekelt : Gyöngyház hejh! ha leszakad, Egy helyébe száz is akad! — Emlékszik-e még ? — Közben est lett, öreg este. Künn egyre j sirdogáit a novemberi ég. Benn pedig Idgyult j a lila-zöldben játszó villámos csillár. — Kipirult arccal, bomlott hajjal, ideges, lázas mozdulatokkal rohant a két kis angyal felé. Aztán hirtelen kézbe kapott egy kabinet I fotográfiát: „Lolának—Tibor*. Bemegő lágy vonások voltak egy felejthetetlen dátummal. Egy vad tekintetet vetett a képre s hirtelen a sarokba hajította. Aztán töredezve, ijesztően j momoton hangon dadogta: — „ Egyszer volt egy leány, ki játszott a legénnyel . . .“ — Emlékszik-e még? — Mintha ma történt volna, olyan elevenen él lelkemben. Mikor azt a k pet tépdeste meg, egy szivet marcangolt össze. Itt egy pillanatra megállt s remegő han- | gon folytatta tovább: — Nem szerelmet jöttem koldulni, nem. [ Akkor sem hullám a porba soha! Csak rokon- lelket kerestem. Nem találtam . . . — Asszonyom, emlékszik-e még rám ? Tibor vagyok, akinek valaha örök nagy fogadást fogadott . . ‘ Akit aztán elvetett, elrúgott magától játékból, szeszélyből. Majd száraz, majdnem lelketlen hangon tette hozzá: — Az Atlantic vezérigazgatója vagyok. Asszonyom, az ön férje, aki most hivatalában szorongó szívvel vár engem vagy valaki mást, az ön férje bűnös útra lépett . . . A szoborrá meredt sápadt asszony minden arcizma egy kínos kérdésbe rándult össze. — Itt vagyok. Morzsolja szét a szivemet, zúzza össze a lelkemet, gázoljon bele életembe, becsületembe . . . Szerettem . . . Aztán elvetettem, elrúgtam magamtól játékból, szeszélyből . . . Azóta ilmaimban kisértet jár hozzám, a vesztett boldogság árnyéka . . . — Asszonyom, férje ügyét rendeztem az ő tudta nélkül. Ügy érzem ezzel tartoztam, nem neki, hanem egyetlen s letört szerelmemnek ... A vezérigazgató aztán távozott. Feléje sem nézett a banknak. Harmadnapra pedig a fővárosi napilapok rendőri krónikájában a következő rövid hirecske jelent meg: Kontor Kálmán, az Atlantic egyik vidéki fiókjának főkönyvvelője, önkezével vetett véget életének. Végzetes tettének oka ismeretlen. Halála hírére kiszállt vizsgálat mindent rendben talált . . . FIGYELEM I |-------------------Cr ( hermán Samu Y* cipő-és csizma-üzletében mától kezdve €>lcsóiia|s. Meseszép áru! Tessék próbavásárlást tenni ! HÍREK. November. Felsír a lelkem mélyén zúgó-búgó hanggal A rideg, marcangoló, sorsot vádoló dal. Ijesztő csont-kísértetek raja táncolva Dermesztő, szitáló esőt zihál arcomba. A régi, színes rege álmok selymes fátyla Immár megtépett, sáros foszlányokká vallva. S hiába keresem szivem tüzét, hiába, Csak hányó, rőt zsarátnok lelkem bús világa. Csak szürke hamu, fojtó köd, borús emlékek: — — 8 borzadva fagy ajkamra a fakadó ének .. . Kosztka Mihály. A Kölcsey-Egyesület estélye. — A szezon első estélye. — A „Nagykárolyi Kölcsey-Egyesület* vasárnap délután hat órai kezdettel minden tekintetben sikerült estélyt rendezett a vármegyeház dísztermében, a melylyel egyúttal megnyitotta, bevezette a szezont. Előkelő és díszes társaság gyűlt össze a fényes terem parkettjén, hogy meghallgassa az élvezetesnek Ígérkező műsort, s meghallgassa az uj ügyvezető alelnök programmjät, ki ez alkalommal szerepelt e minőségben először a nagykárolyi közönség előtt. Az estély lefolyásáról következő a tudósításunk : Megnyitót Bárczi Iván pénzügyigazgatóhelyettes, az uj megválasztott ügyvezető alelnök mondott. Erősen hangoztatta a magyar nyelv fokozatos művelését, a melynek erejét, erőteljes zengzetességét még mindig támadják, avagy kétségbe vonják a külföldön. Nem mulasztotta el az alelnök pár szót szólani a közönséghez is, s pártolásra, támogatásra hiva fel őket. Végül kellemes megnyitóját azzal a szellemes mondattal fejezte be, hogy a következő estélyek még élvezetesebbek lesznek, mert onnan hiányzani fog — az unalmas elnöki megnyitó. Az egyesületi zenekar száma következett ezután. Erkel Ferenc: „Hunyadi nyitány“-át játszották azzal a tudással, a melyet megszoktunk — a zenemükedvelőktől, mikor még a régi cég alatt szerepeltek. Szentiványi Béla egyesületi tag az irodalmi szakosztály elnöke „Rajzok* címen több apróságot olvasott fel, mely teljesen lekötötte a hallgatóság figyelmét és élénk tetszést váltott ki a befejezéskor. A felolvasás egy önálló részét lapunk más helyén közöljük. A műsor negyedik száma Gábor Inka zon-
