Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)

1913-01-01 / 1. szám

3 NAGYKÁROLY ÉS VI PÉKÉ tése, a mejynek püspöke nemcsak vallási feje, de politikai kérdésekben is irányitója lesz vár­megyénk román ajkú polgárságának s mely aj kölcsönös megérti s, a hazafias eszme cultivá- lásábari fogja feltalálni azt a missiót, a mely­nek teljpsitesére aiapilva lett. De fel kell kérni városunk hazafias érzelmű gör. kath. hitközségét is, azt a hitközséget, melynek polgárai hazafias érzésüknek úgy a múltban, mint a jelenben is mindenkor tanu- jelét adták. Nem kétlem, hogy úgy a vármegye, mint a hitközség a legkészségesebben fog a megindí­tott mozgalomhoz csatlakozni. A mi a kivitelt illeti, ezt részleteiben meg­határozni nem lehet. Meg kell mozdítani min­den követ, a mely célhoz vezet, meg kell nyerni minden olyan faktort az actió támoga­tására, a kinek közreműködésétől az eredmény sikerét remélhetjük. Kell még egy erős kéz, mely a mozgalom összes szálait kezében tartsa s mindama lépéseket, melyeket tenni vagy tétetni kell a kellő pillanatban, halogatás nélkül s a legnagyobb energiával megtegye és megtétesse. Ami a püspöki palota, a kanonoki lakások és szeminárium elhelyezésének kérdését illeti, én erre a Nagypiac-teret tartom legalkalma­sabbnak. Nézetem szerint a püspöki palota felépíthető lenne a grófi palotával szemben, a kanonoki lakások és szeminárium a tér másik oldalán. Ezek az épületek, a Piac-térnek leg- fölebb felét foglalnák el, a Piac-tér másik feie része egyesítve esetleg a jelenlegi pénzügyi palota háta megeU lévő kerttel s folytatását találva a jelenleg is vásári célokra használt baromvásártérrel, teljesen elegendő lenne a vásári forgalam lebonyolítására. Ez az elhelye­zés semmi érdeket nem sértene, a tényleges állapoton, mit sem változtatna, városszépitési szempontból pedig minden más megoldásnak felette áll. És érintetlen maradna egyelőre a konyhapiac, készen arra, hogy esetleg egy uj középület (például törvényszéki palota) elhelye­zésére szükséges objectumul szolgáljon. Mert nekem erős hitem és meggyőződésem az, hogy ha a püspöki székhelyt elnyerhetjük, ez erős alapját képezné nemcsak a már meg­lévő közintézményeink biztosításának, de újak létesítésének is. Biztosítaná a székhelykérdés­nek városunkra nézve kedvező végeldöntését, a pénzügyigazgatósúg 'stabilitását, sőt uj in-' tezményekiiek, mint pl. a törvényszéknek melyhez váló óhajunknak jogosultságát már több hírlapi cikkben kimutattam — megvaló- sulhatását is. Hogy aztan a Piac-tér megszerzése a vá- sárvam megvetele utján, vagy más megegye­zéssel történjék, az másodrangu kérdés. Nem kétlem, hogy a grófi család •— tekintettel a hazafias célra, a kérdésnek a város fejlődé­sére messze kiható fontosságára s arra a kö­rülményre, hogy magára a grófi kastélyra is előnyös változást jelentene az, ha mai kietlen környezettől, a városi zajtól megszabadulva, városias jellegű kullurepületekkel vétetnék kö­rül — a legnagyobb előzékenységgel intézné el a kérdést a várossal szemben. A mi a kérdésnek financiális oldalát illeti, ez sokféleképen képzelhető el. Természetesen a legjobb megoldás az lenne, ha a kormány megelégednék azzal a minden esetre tekintélyes értékű áldozattal, amit az. e célra átadandó terület értéke képvisel, és maga építené fel a szükséges épületeket. De ha ezt tenni nem lenne hajlandó, bi­zonyára nem zárkóznék el attól, hogy az ál­tala creált intézmény létesítését más messze­menő támogatásban részesítse. Ilyen támoga­tás lenne pl. az, ha hosszabb időre — 20-30 évre — visszafizetendő kamatmentes kölcsönt engedélyezne — kifejezetten az uj . püspöki székhely felépítése céljaira — a városnak. Az évenkénti annuitás nem terhelné tul- magas összeggel a városi költségvetést s nem idézné elő a pótadó tulmagas emelkedését sem. De magához az annuitási részletekhez is hozzájárulhatna a vármegye is azáltal, ha a közművelődési pótadónak bizonyos részét e célra a város részére megszavazná. De hozzájárulhatna — még pedig tekin­télyes összeggel — maga az egyébként sze­gény hitközség is, például tárgysorsjáték ren­dezése által. Azt hiszerm ha a várossal egyet- értőleg rendezne egy táfgysorsjátékot, annak sorsjegyeit — a hazafiias célra tekintettel — nagyobb mennyiségben fogadnák el az ország vármegyéi, főpapjai, főrendéi s csekélyebb mennyiségben mindazok, kik a hazafias kul­turális cél megvalósításához anyagi eszközök­kel hozzájárulni képesek. A magára vállalandó 's á város áltál kamatmentesen engedélyezendő s ezen sorsjáték jövedelméből visszafizetendő hozzájárulási összeget a tárgysorsjálék jöve­delme mindénesetre fedezné. Hogy pedig azt a kormány készséggel engedélyezné, aziránt kétség sem foroghat fenn. E rövidke cikk keretében csupán halvány vonásokban igyekeztem kimutatni azt, hogy a felvetett eszme nem megvalósithatlan. Erős ■akarat; kitartás és erős- vezetés kell hozzá csak, hogy ezen, városunk fejlődésére messze kiható intézmény meg is valósuljon. Színház. A második színházi hét lezajlása után mind szilárdabbá lesz azon előlegezett véleményünk, hogy Neményi Lipótban képzett direktorhoz és általa nívós társulathoz jutottunk. Ismételten leszögezhetjük, hogy Neményi Lipót akar és tud is annyit nyújtani, amennyit városunk közönsége tőle joggal el is várhat. Neményi megtette a magáét, a többi már a közönség részéről jövő jóindulaton és pártolá­son fordul meg. Kifogásunk van azonban a rendezés ellen. Nem a díszletekről van szó, hanem az elrendezés lassúságáról, mely fél­órás szünetközökkel hajtja idegességbe a pub­likumot. ■ Hétfőn újdonságban Volt részünk. Andre Rivoire és íves Miranto társszerzők 3 felvoná- sos vigjátéka „A piktorok“ került bemutatóra. Igen ügyes mese, szellemes keretbe szorítva. A három újsághír nyomán öngyilkosnak hitt Mauclaire festő (Csáki) észrevétlenül haza ke­rül, hol tanúja lesz saját temetésének (egy felismerhetetlenségig összeroncsolt hullát te­metnek el helyette), de tanúja lesz egyúttal neje Noemi (Szelényi Emilia) hűtlenségének is, sőt tanúja lett annak a kedves jelenetnek is, midőn tgy bájos kis model, Madeleine (Füzess Anna) elsírja, elzokogja igazi bánatát a festő halála felett és igy elárulja iránta érzett ko­moly szerelmét is. A feleség hűtlensége és a csak egyetlen ujjal, csak egyetlen hanggal kell érinteni, hogy újra felszakadjon a seb, hogy újra keserítsen? Óh, bizonyosan van! Hányán örvendeztek a jelen év első reg­gelén, kiket mosolygó kisdedék köszöntöttek angyalszelid tekintetűkkel! Hová lettek a rózsás kis arcok, a csevegő kedves ajkak, a ragasz­kodó ártatlan szivek? Egy sóhaj az ajkon, j egy köny a szemben s egy leszögezett kis koporsó elrejtve mélyen a hideg föld alá: J szomorúan felel meg erre a kérdésre. És í viszont hány gyermek siratja a jó apát vágyj édes anyát, hány özvegy az örökre eltávozott j társat, hány rokon vagy jóbarát a hü rokont j s barátot!? óh, bizony sokan vannak, kik nagy fájdalommal, nagy szenvedéssel küzdöt­tek ez esztendőben, sokan, kiket a sors meg­fosztott boldogságuktól, eltemetve reményeiket. És mégis, mégis, habár kényes a szem, mely a sir fölött kesereg, habár fájó a szív, mely a múltat gyászolja : van még erő, van még hit, van még remény, van még vigasz­talás ! Óh, emeljük hát föl szivünket a mi jósá­gos Istenünkhöz és ha könyes szemmel is, de adjunk hálát az erőért, a hitért, a reménysé­gért, a vigasztalásért; mondja ajkunk hálás lélekkel: Köszönöm neked, Atyám, én áldott Istenem! II. Hálát adni a múltakért, hálát adni Iste­nünknek az elvett áldásokért s a bánatban a vigasztalásért: ez legyen a mai estén a első kötelességünk. Ámde a múltnak és jövőnek határán állunk e mai napnak alkonyán. Mögöttünk a múlt, előttünk a jövő s ha tudtunk imádkozni a múltért, hogyne lenne szükségünk imádkozni a jövendőért is!? Avagy a jövőben is nem leszünk-e ép‘ olyan gyöngék, ép‘ olyan gyar­lók, mint a múltban voltunk s vájjon a jövő­ben is nem lesz-e ép‘ oly szükségünk Istenünk nagy kegyelmére, mint a múltban volt? Járuljatok azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül. így biztatnak, igy buzdítanak mind­nyájunkat imádságra a fölolvasott szent igék. Á kérdés azonban az, melyik imádság, milyen kérelem lesz a legméltóbb e mai este komoly ünnepélyességéhez ; milyen esdeklés fogja magában foglalni mindazt, ami a leg- boldogitóbb ? Az egyik talán életet óhajt; de maga az élet még nem a fő boldogság. A másik talán gazdaságért eseng; ám óhajtsa ; de nem kincs, gazdaság a fő szerencse. Imádságunk tartalma az legyen : ha élünk szeretetért s ha meg kell halnunk, csendes halálért s boldog föltámadás­ért könyörögjünk. E kettő az egész jövendőnek minden történhető változását magában foglalja. Bizo-nyos, hogy a jövőben csak kettő várhat reánk: vagy élet, vagy halál. Ha élünk, ha megmaradunk, ha még egy év kínálkozik számunkra isteni kegyelemből, óh ez élet boldogságára nézve miért imádkoz­hatnánk inkább, mint szeretetért! Hiszen nem a körülöttünk levő szeretet teszi-e igazán boldoggá életünket? Hol az a gazdagság, az a fény, az a ragyogás, mely drágaságában, boldogitásában fölülmúlná azt a tekintetet, mely kedveseink arcáról sugárzik felénk, ha ők szeretnek minket? Nincsen sors, melyet elviselni, szenvedés, melyet elhor­dozni, akadály, melyet leküzdeni, fáradság, melyet meggyőzni képesek ne volnának, ha a mieink szeretető vigasztal, ápol, bátorít és buzdít minket. Élünk-e a jövőben? Reád bízzuk magun­kat, óh Atyánk, mi Istenünk; jöjjön öröm, érjen bánat: elviseljük panasz nélkül, csak azt, csak azt add, akik hozzánk tartoznak, azok igazán, tisztán, híven szeressenek ! És ha meghalunk, mi teszi gyötrelmessé halálunk óráját? Az a kétség, ha nem tudjuk minő sors vár elhagyott kedveseinkre. De te Istenünk, őrzője vagy az özvegyeknek és árváknak; te megoltalmazod azokat, akik te- benned bíznak. Vedd hát gondjaidba kedvese­inket, lelkünket pedig emeld fel tenmagadhoz! Óh, örökévaló szent Isten, kinek tisztele­tedre e mai nap alkonyán, ez év utolsó esté­lyén egybegyültünk, vedd szívesen hálaadásun­kat elvett jótéteményidért s szenvedésinkben a nyújtott erőért; buzgó esdeklésünket pedig a jövőre nézve, amennyiben a mi akaratunk megegyezik a te szent akaratoddal, hallgasd meg kegyelmesen és atyai jóvoltod áldja meg gyermekeidet szent Fiadért, az Ur Jézus Krisztusért! Amen. Rédei Károly evang. lelkész. Fatum. Az életem delére eljutottam. Mágnesként fogva tart egy gondolat, Hogy átvillan szemem előtt a múltam. Amíg virágot tépegetve mások A mán vididnak: engem gyötrenek Fátylas jövőmbe rejtő látomások. A boldogságomat eddig kerestem, De sorsom jégmezők felé terelt ; Sirály madárként szálldogál a lelkem. Búsan tapasztalom, hogy révbe érnek Szélcsendben, kik nyaldossák, mint ebek, Kezét a föld sok-sok Luciferének. Nem én! Csak ottan hajlik meg a hátam, Hol ész és szív együttesen az ur S pénzistenre kutatva sem találtam. Károlyi Tóth Lajos.

Next

/
Oldalképek
Tartalom