Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)

1913-05-14 / 20. szám

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE

3

1

Mindennemű ruhanemiiek, csipkék, felöltök, függönyök, teritök, szőnyegek legtökéletesebb festése.

Bőrkabátok, keztyük festése.

! ! Minta után való festés ! !

Haúffe! Sámuel

villany- és gőzerőre herendezett ruhafestö és vegyitisztitó Nagykárolyban, Kölcsey-utca I. sz A rom. kath. templom mellett. Műhely: Petöfi-utca 59

Bármely kényes szinü és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. $*** Plisé-gouvré.

Plüsh és bársonyok gőzölése.

Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek

BS9

a monarchiát, amelynek akcióképességét szláv alattvalóin és belső válságának állandóságán kívül az is bénította, hogy Wien még azt sem akarhatja, hogy vassal, vérrel számoljon le a cárral, mert ha a monarhia győz, a forradalom és respublika is győz Pétervárott s dinasztiák mindig megremegve nézik a másik bukását.

Pusztulunk, veszünk.

Az elnéptelenedés réme, mely Franciaországot mind súlyosabban fenyegeti és állami akciókat hivott életbe, megmozdította a társadalmat, a tudományt és az irodalmat, ez az eminens veszedelem fenyegeti most a nagy magyar Alföldet. Magyarországnak évenként 450,000 halottja van, ezek közöttt 162,000 az egyéves és egy éven aluli csecsemő. A csecsemőhalálozás iszonyú mérvei a magyar nemzet . fennállásának létalapjait renditik meg.

Az országos katasztrófa legrombolóbb arányoiban a színtiszta magyar vidékeket népteleniti, de legnagyobb a veszély a magyar Alföldön.

A születések száma évről-évre fogy, a halálozások száma évről-évre szaporodik, a veszély minden évben 'hatványozott mértékben emélkedik. Ezért kér segedelmet a magyar nemzettől a nép- telenedő Alföld.

A propagandát az „Alföldi Csecsemővédő Egyesület“ vezeti.

A balkán-kérdés és a pénzdrágaság.

Minden jel arra vall, hogy a hatalmak most már egyetértő akarattal és energikus mozdulatokkal fáradoznak a végleges balkáni béke létrehozásán. A nemzetközi gazdasági piacon máris érezhető ennek az általános és határozott békevágynak enyhítő hatása s ebben a mi sokat hányatott, megnyomorított országunkban is valami földerítő optimizmus szállta meg az embereket. De azért nem valószínű, hogy a háborús veszedelem elmúltával hamarosan enyhülés álljon be a pénzpiacon.

Báró Madarassy-Beck Gyula, a Magyar Jelzálog Hitelbank vezérigazgatója a „Pesti Tükör“-ben a következőkép nyilatkozik erről az elsőrendű fontosságú kérdésről:

„A pénzhiány és az ezzel járó pénzdrágaság közvetlen oka nem a háború, hanem sokkal mélyebben fekvő nemzetközi gazdasági körülmények. Tudjuk, hogy 1907. óta nincsenek normális pénzviszonyok. Ennek az oka pedig abban rejlik, hogy a nemzetközi piacon túlságosan emelkedett a fogyasztás, talán főképpen a munkásság standardjának emelkedésével, ezáltal nagyobb arányú termelés vált szükségessé, ami olyan rohamosan vette igénybe a tőkéket, hogy a nemzeti vagyon ezzel az abnormisan fölfokozott szükséglettel nem tarthatott lépést. Ez az eredendő oka a pénzhiánynak ; a háború természetesen azt eredményezte, hogy még a meglévő csekély töke is tartózkodó lett. Ami most már a jövőt illeti, egyedül a békétől azért nem lehet várni az általános pénzviszonyok javulását, mert annyi kommunális, épp a háború következtében visszafojtott igény vár kielégítésre, hogy már ez is kizárja azt, hogy több és olcsóbb pénz legyen a piacon.

Államok, városok és egyéb közületek nemcsak nálunk, de egész Európában annyi tömérdek pénzt igényelnek, — s ezeket az igényeket természetesen első sorban fogják kielégíteni, úgy hogy — mondhatni — minden tökét szét fognak szedni és a viszonyok csak nem javulnak. Létrejön a nagy Páris-városi kölcsön, ami meghaladja a milliárdot, jelentkeznek a délamerikai és egyiptomi óriási hiteligények, úgy, hogy azt lehet mondani, hogy a háború alatt több pénz volt, mint amennyi a béke létrejötte után lesz. Mert a háború idején természetes óvatosságból visszatartották a meglevő tőkék nagy részét, tehát volt pénz, most azonban majd — a roppant igények jelentkezésére — ezeket a tőkéket kieresztik és akkor nem lesz pénz.“

Szegény tartalékosok.

Annak a bor?asztó állapotnak, melyben a monarchia hónapok óta szenved s melynek nyomasztó súlyát mindegyikünk érzi, megvannak a külön vértanúi. Ezek azok a tartalékosok, akiket hat hónap óta fegyver alatt tartanak, akik hat hónap óta el vannak szakítva otthonuktól, családjuktól, keresetüktől, ki vannak zökkentve életüknek rendes pályájáról s akiknek jórésze mikor hazakerül, az előtt a kényszer előtt áll, hogy egészen uj existenciát kell teremteniük. Akik közül nagyon sokan lesznek majd olyanok, akik anyagilag és testileg egyaránt össze fognak majd roppani az alatt a teher alatt, amelyet az elmúlt hat hónap alatt viselniük kellett.

Mikor a mozgósítás és a fegyverkezés költségeire gondolunk, rendszerint csak azokat a százmilliókat vesszük számításba, amelyeket a kormányok hadiszerek és élelmicikkek, fegyverek és felszerelés, felemelt zsold és egyéb költségek fedezésére a hadügyminiszternek a rendelkezésére bocsátottak, de nem is gondolunk azokra a százmilliókra, a melyek közvetve mentek veszendőbe azzal, hogy az ipar és kereskedelem számára a konjunktúra megszűnt, hogy virágzó vállalatok voltak kénytelenek üzemeiket korlátozni, virágzó kereskedelmi vállalatok voltak kénytelenek alkalmazottaik egy részét elbocsátani, nem gondolnak arra a rengeteg elmaradt haszonra, amivel a gazdasági depresszió járt, az elmaradt munkabérekre, amit az üzembeszüntetések és üzemkorlátozások maguk után vontak, a drágaságra, amit az abnormális viszonyok még súlyosítottak s arra a nyomorra, amit felidézett, hogy ezer meg ezer család kenyérkeresőjét behívták katonának.

Csak ha mindezt mérlegelnök, csak akkor borzadnánk el igazán attól, mibe került nekünk az elmúlt hat hónap s hogy mennyivel lettünk szegényebbek csak azért, hogy a monarchia presztízse csorbulást ne szenvedjen. No, de a béke már állítólag biztosítva van, rendet kell tehát mielőbb teremteni az egész vonalon !

A polgárokat fel kell szabadítani az alól a borzasztó nyomás alól, amely alatt hat hónap óta szenvednek, az ipar és kereskedelemnek vissza kell adni azokat a munkáskezeket, amelyeket hat hónap óta elvontak tőle, a családoknak vissza kell adni a fentartőjukat, a feleségeknek a férjet, az apát a gyermekeknek, szóval, a tartalékosokat haza kell bocsátani!

A husdrágaság csökkentése.

Irta : Osolsm-sraá ICároly.

A városok egyik legfontosabb feladata a szegényebb néposztálynak olcsó húshoz juttatása. Több terv merült már fel ennek szanálására, azonban a gyakorlatban számbavehető eredményt velük alig lehetett elérni. A városi mészárszékek nem váltak be, mert a kezelésük, ellenőrzésük szerfelett nehézkes és költséges. A lómészárszékektől pedig a mi népünk még mindig idegenkedik. A házinyultenyésztés is embrióban van. Mezőgazdasági érdekeink, mint ahogy ezt az agráriusok hirdetik, meg nem engédik a Balkánnal oly szerződések kötését, hogy korlátlan mennyiségben hozathassák be élő és leölt haszonállat. így a városi lakosság, mint fogyasztó-elemnek vagy teljesen le kell mondani az egyik legfontosabb és a szervezetre szinte nélkülözhetetlen husevésről. vagy pedig méregdrágán kell azt neki megfizetni, úgy, hogy akkor egyéb szükségletei nem nyerhetnek fedezetet. Már pedig tudjuk, hogy inkább szükebben él a mi népünk, minthogy a külsőleg látható dolgokról mondjon le, ami azután népünk elsatnyulására, munkar erejének csökkentésére, ellenállóképességének megszűnésére vezet. Ez pedig nem lehet országos érdek. Addig is, míg a városok szervezete kikényszeríteni képes lesz a vámkülföldről a husbehozatal korlátozásának megszüntetését, a városok vezetőségére hárul a husdrágaság csökkentésének feladata.

Tudjuk azt, hogy nagyközönségünk előszeretettel vásárolja a szárnyasokat. Tehát a városoknak ily baromfi-tenyésztő telepeket kell létesíteni, ügy tudom, legutóbb Székesfehérvár városa létesített ily telepet állami hozzájárulással. Nagy tömegben, megfelelő berendezéssel a mai árak feléért lehetne a piacra hozni, különösen akkor, amikor a városok a baromfi-telepek részére olcsó és igen tápláló eleségről gondoskodhatnak.

Nevezetesen úgy a városok, valamint minden 10,000 lakósu község köteles közvágó-