Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-13 / 11. szám
2 NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ Uj Március. (ifj.) Király nem szentesítette, hivatalos lap ki nem hirdette, törvénytár be nem iktatta, mégis él a magyar nép tízparancsolatának érctáblájára isteni kézzel bevésve: Megemlékezzél március 15-éről, hogy azt megünnepeljed! Diákkorában az ember: lelkesedik; jogászkorában: tüntet; később : gondolkodik. Összehasonlitást tesz, mérlegeli a történetet, birálja az egyéneket s Ítéletet tesz. Napjainknak, szabadságharcunkra nézve, másodszülött nemzedékét tanulmány, Ítélet és bírálat rávezeti, hogy amiért lelkesedett, tüntetett, az több, mint | egy érzelmi fellángolás spontán kitörése. A fontolgató ész hagyja helyben az önkénytelen érzés lelkes cselekvését. Megrázkódott s nagy ugrással lendült előre a 48-iki törvények hatása alatt ez a kivül-belül aranytermő anyaföld, mely oly nehezen mozdul helyből. Jobbágyfelszabadítás, örökváltság, miniszteri felelősség, törvény előtti egyenlőség nagy fogalma mind testet nyert. És, ami mindezeknek legbiztosabb védve, népek szabadságának legerősebb paizsa, legsúlyosabb fegyvere: megszületett a sajtószabadság. Szép és dús örökség! Éldegélünk is belőle hat évtized óta. Csak azt ne kérdje senki, mivel gyarapítottuk azóta ezt az örökséget ? Apró-cseprő fontoskodásokat, mező- rendőri kihágási, kutyaadófizetési, sacherin- csempészeti, illetékkiszabási s egyéb hasonló sommás törvényhozási munkát végezett az országgyűlés. Mind jó, mind szép: a foltozó pepecselésre is csak úgy szükség vagyon, mint az alkotó munkára. Igaz, hogy szómmal ne vétsek, akad a törvénytár rengetegében egypár nagyszabású alkotás is: az egyházpolitikai törvények, az esküdtszékek, a valutarendezés. Hogy melyikben mennyi a köszönet, azt most ne vizsgáljuk. Most azonban, most, itt áll az Uj Március. Bekövetkezett az idők ama teljessége, melyben testet ölt egy eszme, nagyságra, fontosságra, alapvető súlyra nézve méltó amaz első márciushoz! Tetszhalott zsibbadásban senyvedett a magyar. Ebből kellett őt felrázni, uj életre kelteni 1848-ban. Vérszegénység lappangó sorvadása környékezi márma. Uj vért ömleszteni a kimerült tagokba, egy uj ezredévre elégséges életerőt oltani az ernyedt szervezetbe, ez a feladata: a Uj Márciusnak. 1912, ha a magyarok Istene is úgy akarja, olyan sarkköve lesz alkotmányos életünknek, mint volt ama nagy március. Legfőbb ideje már befejezni a Kossuth Lajos és társai kezdette nagy munkát. Ök nagyobb körre terjesztők ki az alkotmányos jogokat, utódaik feladata kitolni azt a legszélsőbb körökig. Ne legyenek annyian kizárva a politikai jogok gyakorlásából : mondák ők. Ne legyen senkise j kizárva: mondjuk mi. Az idő kerekét, a rohanva sietőt megállítani gyönge halandónak ereje sohsem lesz. Aki magát elébevetni akarná, úgyse bírná feltartóztatni, csak magát zúzatná porrá. Az időérlelte eszmét megtörni is hiába akarná már ma akár a dacos gőg, akár a hazaféltő aggodalom. A politika pedig, tudjuk, nem az er- kölcsiség iskolája. Körültekintő előrelátás a legfőbb törvénye. Amit feltartóztatni nem bírsz, annak bekövetkeztét siettesd. Ez a valódi politikai bölcseség. Ha sikerült — isten tudja, jóra-e vagy rosszra — ennyire beleedzeni az uj választójog gondolatát a közvéleménybe, akkor csakugyan a legsürgősebb feladat megcsinálni a választójogot. Nekünk pedig meggyőződéssé kristályosodott tudatunk, hogy a 48-as eszmék az állami függetlenséggel és polgári szabadsággal egyetemben a liberális fejlődés és demokratikus haladás eszméit is magukban foglalják. Az uj választójog is a függetlenségi pártok kon- ceptiójában, csakis ezen az előre haladó vágányon indulhat. De meg kell szívlelni a 48-as események szomorú, sőt rettentő tanulságait is. Tudjátok-e, hogy a népjogok hirtelen és általános kiterjesztésének mi lett az első következménye? Avagy elfelejtettük-e már Janku Ávrám és Axentye, Hurbán és Gáj véres neveit? Oláhok, tótok, horvátok mivel hálálták meg felszabadításukat ? Minden magyar politikus vegye a szivére, bizonyos-e benne, hogy e népfajok már ma józanabb, hivebb, hálásabb lélekkel fogadnak majd egy ilyen újabb jogkiterjesztést? S ne feledjük: azóta már mind e nemzetiségek hegyibe, feltolta vad Gorgon- fejét az Internationale vörös rémsége is! Amit meg kell tenni, úgy tegyétek, hogy jól legyen téve. Egy uj csemete kedvéért nem szabad legázoitatni egész vetés búzaföldet. Ami most készül, szikrával se kisebb jelentőségű, mint a 48 vívmányai. Jóformán egy uj alkotmányt jelent. Úgy kell megcsinálni, hogy nemcsak a jelen nemzedék, de az utódok számára is méltó betetőzése legyen annak a munkának, melyet a márciusi ifjak kezd- ■ tek s melyben azóta és remélhetőleg még t sok száz éven át élünk, vagyunk és leszünk. Annyi bölcseség a fogalmazásban, annyi önzetlenség a megvédelmezésben: akkor méltó lesz a befejezés a dicső kezdethez, méltó a 48-as márciushoz — az Uj Március! A pénzügyigazgatóság áthelyezésének kérdése. A napokban az a megdöbbentő hir terjedt el futó tüzként városunkban, hogy a nagykárolyi pénzügyigazgatóságot — a melléje rendelt számvevőség' nélkül — a pénzügyminiszter sarkalta s lett mindegyikből ember, ki megállotta helyét ott, hova erős akarata, vagy a jó szerencse vitte. Majdnem valamennyi elterelődött az eleve választott élethivatástól. Ki ügyvédnek készült, lett belőle pap, kiből pap akart lenni, lett színész, iskolamester, vagy falu jegyzője, a félig kész mérnökből, orvosból lett tanár, vagy hóember, költő és újságszerkesztő. És vált közülük nem egy hires-neves ember, a nemzet büszkesége, országos ügyek vezetője. Vált közülök jeles tudós, talentumos művész s ki szerényebb körbe került, ott is tiszteletnek s becsülésnek tárgyává lett. Az élet volt kemény iskolájuk, a sors szigorú tanítómesterük, ezért nevelődtek na gyá, mint az árbocfa, mindig szilárdan állottak a változások zivatarában. Ismertem az öreg Vermes Gedeon tisztelendő urat, ki abban az időben szintén odahagyta az iskolát s elment véres kalászokat aratni a csatamezöre. Pedig még csak egy éve volt hátra, hogy elvégezve szakmáját, ki menjen falura valamelyik törődött aggastyán mellé káplánnak. . A zivataros idők őt is kizökkentették megkezdett pályájából s egy ideig tétovázva kalandozott az élet rögös ösvényén. Ö maga nem szeretett előhozakodni múltjával, élményeivel, pedig sok olyan eseményen vergődött keresztül, mik megkapóvá, jelentőssé és végzetessé teszik az ember életét. Hogy a szerb csatározások idején öt társával együtt a szerviánusok elfogták, egy csűrbe zárták s azt rájuk gyújtották s Damjanich katonái már félholtan mentették ki a tüzhalál- ból; hogy az isaszegi hídnál egész éjen át sebesülten feküdt a halottak garmadája alatt s másnap a halott-takaritók szabadították ki; hogy a debreceni csata rémülete után ezer halálveszedelem között átsurrant az oroszok hadvonalán s még jókor érkezett a világosi siralmas fegyverlerakáshoz: mindez szerinte szót sem érdemlő kicsiség volt. Ha nagy néha egy-egy részletet felevenitett emlékeiből, mikor egész figyelemmel hallgatták megragadó előadását, hirtelen átcsapott más tárgyra, mintha megbánta volna, hogy ennyit is mondott és semmi kérésre, könyörgésre sem folytatta tovább s azzal tért ki: hátha magam is csak úgy álmodtam mindezeket. Hézagos élettörténetét úgy kellett összeszedegetni imitt-amott elejtett szavaiból. Még születési helyét sem tudta bizonyosan senkisem. A nagy alföld síkjain, vagy bérces Erdély valamelyik zugában ringott-e bölcsője, vagy a Duna partja mentén játszotta-e el gyermekjátékait, az talány maradt az emberek előtt. Apjáról, anyjáról, testvérről, rokonról senkisem tudott, úgy lehet ő maga sem. De azt már mindenki tudta, hogyan poty- tyant oda abba a kis Balaton melléki eklézsiába, ahol 50 évnél tovább hirdette az Ur igéjét néhány évvel ezelőtt történt haláláig. A környéken úgy hívták: Tüzes Gedeon, e néven ismerte mindenki. Ez pedig úgy ragadt rá, hogy egyik pünkösdi beszédét eképpen kezdette: Tűz van! Tűz van! s mikor a szu- nyókálásukból felzavart hallgatók épen rohanni akartak kifelé, akkor tette hozzá megnyugtató hangon: Tűz van a keblemben! Azóta rajta maradt a Tüzes név, maga is csak mosolygott rajta. Dehogy is haragudott volna érte. Az eklézsiához pedig ekkép jutott hozzá. A fegyverletétel után szélnek eresztették a hazának és szabadságnak büszke hőseit; mint megalázott koldusok, piruló ábrázattal bandukoltak tovább. Gedeon is egy darabig járatlan utakon, céltalanul bujdosott, mig Szentes tájékán összeakadt egy vándorszínész csapattal. Lehet, hogy ők is csak álcázták e mester- terségüket, hogy eltereljék magukról a gyanút, a zaklatást, mert a csavargó, vig komédiásokkal nem igen törődtek a kutató csendőrök s a kémkedő fogdmegek. Hadd mókázzanak, hadd nevettessék meg a korcsmák füstös szobáiban s az üres csűrökben összegyűlt népséget. Olyanok voltak ők, mint a mezők pacsirtái, ezeket senkisem fogja kalickába, csak csicseregjenek szabadon a szántóvető ember gyönyörűségére. E szürkeruhás kis dalosok kinek is ártanának! Gedeon felcsapott a színészek közé társnak, mint kenyeres pajtásuk közöttük maradt, velük vándorolt, jó barát s vig cimbora lett örömben, bubánatban egyaránt. :: THodern ruhafestés TÍ I T ^ | r n O Ti l : gőzmosása : bármily divatszinre :: l| M ü I A J L i\ iML tükörfény nyel, hófehérre. Hagykároly, Széchenyi’U. 43. SZ. (A róm. kath. elemi fiúiskola mellett.)
