Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-21 / 8. szám

v yoj NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE gozta, hogy egy köaösen aláirt memo­randumban tiltakozzék az uj püspökség felállitása ellen! Mit jelent ez? Az oláh klérus tiltakozik egy olyan tény ellen, amit diadallal üdvözölt 8 év­tized előtt, mikor az az ö javára történt. Bezzeg nem tiltakoztak, mikor a nagyvá­radi román püspökséget hasították ki a munkácsi egyházmegyéből. S ugyanazon eljárás ellen üvöltöznek mostan, mikor arról van szó, hogy az uj . püspökség ut­ján a magyarság visszakapja némi cse­kély töredékét annak, amit annak idején elkaparitottak. Hiszen, hogy csak közvet­len közelben maradjunk, itt van: Nagy­károly, Szatmár, Domahida. Érkörtvélyes, Szentgyörgyábrány; Nagyvárad, Nagylétu, Vértes, Makó nem is említve. Világos, hogy ezek a községek — s talán nem is kell hozzá 90 esztendő — magyar érzelmű, magyar nyelvű egyházi főkormányzat alatt szépen visszahajolnak majd az elhagyott anyai kebelre. Hiszen fajmagyar nép lakja valamennyit, melyet csak az oláh pópák rendszeres aknamun­kája tudott kiforgatni ősi mivoltából. Dehát, méltóságos és főtisztelendő román püspök Urak ! Ki hitette el önök1 kel, hogy e földön csak a románoknak s más nemzetiségieknek szabad hódítani, terjeszkedni, foglalni ?! Akármilyen rosszulesik dákoromán kebelüknek, nyugodjanak bele. Most az egyszer — kivételesen — a magyarság akar, nem is terjeszkedni, nem is nyerni, nem is hódítani, csak visszavenni azt, ami az övé volt s ami 80 esztendőn ke­resztül csak, mint elnyomott mostoha- gyermek sanyargott a dákóromán egyházi kormányzás kínos terhe alatt. Mi, nagykárolyiak, épp oly jól tudjuk, mint az elnémult harangok erdélyi falvai, mit jelent az, hogy egy szinmagvar köz­ségre ráteszi a kezét a nemzetiségi áb­rándokon hízott egyházi fökormányzat. Annak az erőszakos keze nyomán ugyan, nem nő több fü a magyar mezőkön. Fájó szívvel, borús lélekkel szemlél­tük sokáig, hogyan hódit a vallás köntö­sével álcázott nemzetiség a kezére bízott két hatalmas, sőt mindenható eszköz : a templom s az iskola segítségével, szinte ellenállhatatlan két tényező a lelkek hó­dítására ! Az első lebirja a felnőtt lakos­ságot, a második — még fontosabb — megnyeri a fogékony gyermeki lelket. Mi is tudjuk ezt s igy Uraim, nincs mást mit tenniük, legyenek jó kereszté­nyek : nyugodjanak bele. Mert a pápa mondta : a magyarok örvendeni lóg­nak . . . 1 § 1 f 1 i 1 § I 1 " ------------ —■—— f­« f i * * * * « I Ha sználjuk a KÍNÁL féle bajusz] >edrőt Egy nagy doboz :: 24 fill. :: Kapható a készítő Kínál Jánosnál I i Szinhaz. Február 13 tói — február 20-ig. (ifj.) Régi igazság, hogy vidéki szintársula- | toknak leghalásabb feladata volna a sok örö­kös csinadratta-bum-bum mellett irodalmi ér-; tékü darabokat is, különösen a finom szalon- vigjátékot, kultiválni. Színművész és közönség kölcsönhatással vannak egymásra. Amilyen szí­vesen fogad az intelligens közönség egy igazán | jó — ha nem is épen uj — színmüvet, olyan nagy hasznára van az ilyen szerep a színész | művészi értelmének és alakitó készségének fej-! I lődésére. Ilyen darabokat láttunk a héten s kérünk ! minél sűrűbben. És tessék ezeket komoly, sze­rető műgonddal alakítani. Operetteben meg­járja a rögtönzés és a kiszólás. De számba- vehető darabokban annak helye nincs s aki ezt nem tudja, tanitsa meg rá a rendező. Múlt héten látott darabok: Hétfőn és kedden: Elvált asszony. Fall Leo már szinte klasszikussá vált zenéjét hallottuk a színházi zenekar szabatos előadásában. Az operette-ensemble elismert, jó színvonalán ál­lott. Szerdán : Hit és haza. Schönherr Károly népdrámája kifejezetten iránydarab. A nagy- igényű, de kevés értékű osztrák darab a leg­több magyar színpadon megbukott. Világos az oka: elmúltak már az idők, mikor a néző- közönség együttérző rokohszenve kisérhette a rémes bonyodalmat, mely vallása, sőt feleke- zete miatt állít veres ellentétbe embert az em­berrel, vagyis inkább hatalmat a hittel. A mai társadalom, mely közönbös a hit dolgában, nem hiszi, hogy egy — szerinte hazug — ten- dentia megadhatja a drámának a történelmi le­vegőt. Tényleg azonban megadhatja, de nem a hit és haza témájával, mely a mai hallgató felfogásától oly távolesően idegen. Hogy a császári hatalom nem egyszer indí­tott véres üldözést jóravalő békés polgárok el­len, ez olyan rég megállapított történeti igaz­ság, amelylyel visszaélni már aesthetikai szem­pontból sem szabad. S mert az iró ezt csele­kedte s még hozzá vastagon felmázolt, rikító színekkel tette, azért éri utói a büntetés. Ro­konszenvező tetszés helyett hideg idegenkedést ébreszt. Az ilyen komor hangulatú darab beállítása épen olyan nagy feladatot ró a rendezőre, mint az előadókra. De mindkettőről csak a legnagyobb dicséret hangján szólhatunk. Min­den szereplő úgy játszott, mintha azon mód csak saját léikéből fakadna a helyzet sugallta beszéde. Parádés szerep nem igen van a da­rabban, mely egy-ket hős helyett inkább az együttesben keresi a hatást. Éppen ezért az előadás* ismét teljes fényben tüntette fel a tár­sulat drámai személyzetét. Spóner Ilonka igaz és közvetlen volt s ezért egyetlen jelenetében is nagy hatást keltett. Rajta kívül gondos já­tékával három férfi tüntette ki inagat különö­sen : Gáspár, Stella és Faragó. Az említettek játékáért érdemes még egy­szer megnézni a darabot. Pénteken: A medikus. E jdarabnak már- már irodalomtörténeti értéket ad az a körül­mény, hogy oly rendkívül jellegzetes az Írójára nézve. A színpadi beállítás éles világításba Sí\ rejtette, kövekkel eltakarta; nem adta töb­bet elő. Ezen összevesztek; a pajtás megverte mi­atta a Misót, akire gyanakodott, de az csak nem árulta el, hova lett a furulya. Pedig maga sem használhatta, — nem akarta el­árulni magát. Mire szombat este haza hajtot­ták a faluba a kecskét: gyűlölködő ellenség lett a két pajtásból, akik félték, kerülték gyű­lölték, üldözték egymást, otthon, réten, erdőn. Misónak sem kellett több; keserű lett neki az élet, otthon a folytonos félelem és lelkiis­mereti furdalás miatt s minthogy éppen egy csapat gyerek került onnan „Magyarországba“, elhatározta, hogy velők megy ö is az Al­földre. Régi szokás a Felföldön, hogy a gyerek hamar elkerül hazulról messze földre, otthon a sovány, parányi szántóföld nem ad kenyeret, az Alföldre megy nyaranta az egész falu do­logtehető népe, otthon ajtót, ablakot beszö­geznek, ahonnan az egész család leköltözik, ősszel megint visszaszállingóznak a nyári ke­resménynyel télre s az erdőn kap keresetet a férfi, otthon főz, sző az asszony, hanem bi­zony sokszor ott ragad, ott marad a kövér Alföldön egyik-másik életrevaló legény, férjhez is megy a leány szépe-java s a felföldi tótnak igy két hazája is van: a girbe-görbe Felföld, melynek érces köve, édes füve, visszhangos erdeje, ragadozó vadja bőviben, de kenyérnek valója nincs ; másik hazája az Alföld, melynek viszont kenyérnek valója van bőviben, de em­bere nincs elég arra, hogy betakarítsa. Semmi feltűnő nem volt tehát azon, hogy Misó lemegy Magyarországba. Felballagott mégegyszer a hegyoldalba, vé- gigjártatta tekintetét a felhőbe nyúló szikla­ormokon, megolvasta a völgyekben meghúzódó falvak tornyait, fohászkodott a völgyből fel­hangzó harang szaván, előkereste az elrejtett furulyát s a virágos fűbe heveredve, elfujt rajta egy bubánaíos dalt, mégis összeszorult a szive, mikor elgondolta, hogy néhány nap múlva messze lesz mindezektől, idegen földön, ahol még csak beszélni sem tud majd, csak a furulyát viheti magával, pedig az az oka min­den bajának, a miatt furdalja a lelkiismeret, a miatt üldözi régi pajtása, a miatt kell elhagy­nia ezt az égbe nyúló hegyet, ezt a zugó er­dőt, ezt a virágos rétet, ezt a kedves szülő­földet ! Az indulás napján elbúcsúzott minden­kitől. A falu széléig elkísérték testvérei is. Apja szálas, erős ember, sokszor aratott már az Alföldön, ellátta útközben sok jó ta­nácscsal : hogyan viselje magát, szorgalmas, takarékos, becsületes, istenfélő legyen, akkor megáldja az Isten, az idegen emberek is meg­szeretik. Hej! Ha az a nem egészen igaz utón szer­zett furulya nem nyomná a lelkét, de sokkal könnyebb volna most neki! Fölteszi magában, hogy többet nem tesz úgy soha ; szerez ma­gának, amint a pajtása mondotta, de csak igaz utón ! Édes anyja is oktatgatta; végig-végig né- 1 zett rajta, igazított ruháján itt-ott, hogy* fia í szemrevaló legyen, meg ne szólják az idege­nek miatta az édes anyját! Otthon készült a vászon, a halina, otthon saját kezével varrta ki a kék, sárga, piros virágokat, talán minden ! öltése mellett mondott egy áldást. Mire az a virág a ruhán elkopik, elrongyolodik: hol, ! merre jár az ő édes fia, tki viseli gondját, ha beteg lesz, ha éhezik, ki simogatja meg arcát, ha elcsügged? Régóta, titokban gyűjtögetett, félrerakott valamicskét a szűk keresményből; mikor egyszer vásáron bent volt a városban, tallérra váltotta be. Ritka pénz a szegény családnál! Fiának szánta már akkor, fiának adta most az utón s hozzátette : — Neked adom, tied, de el ne költsd! Csak úgy csillogott a gyermek szeme, mi­kor jól megnézte a tallért, egész vagyon már az neki, mi mindent lehetne rajta venni, az övé, az ő okosságára van bizva! Egyszerre önállónak, maga urának, férfinak érezte ma­gát; egy egész tallért rá mert bízni az édes­anyja. Meg is becsüli, megfogadta, nem költi el; zsebébe csúsztatta s attól kezdve sűrűn tapo- gotta: meg van-e még ? Oda érve a folyó mellé, összevárták egy­mást a fiatal bujdosók. Szálfenyöfákból összeállítva ott állt már a tutaj a parthoz kötve. Elhelyezték rajta a fiuk kicsiny batyujukat. Azután nagy sirás-rivással elbúcsúztak szü­leiktől. A tutaj úszott simán a fiukkal, a sirás hangja messzebb-messzebb maradt tőlük, a zo­kogó anya is elmaradt a parton s egy kanya­rulatnál eltűnt a tovább-tovább haladó tutaj a szülök könyes szeme elől s vitte őket magá­val, messze, idegen emberek közé, idegen vi­dékekre. Most azután megtapogatta Misó a tallért; elővette a furulyát s mig nesztelenül siklott az erdős hegyek közt, a falvak alatt a tutaj a folyó hullámain, szive fájdalmát vele mondatta el; hátha elviszi a szellő oda, ahová szánta, ahhoz, aki megérti s elsírta a furulya-dalban szive keservét, sóvárgását. (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom