Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-25 / 52. szám
napkeleti bölcsek hódolását mutatja, a másik József menekülését Egyptomba. Fájdalom, ezek csak külső emlékeztetők, melyek egyáltalában nem mutatják, hogy a szent templomban Jézus lelke is ott lakik. Sőt inkább! Sokszor játszadozó gyermekek lármája, emléktárgyakat kinálgató kereskedők ajánlgatása, az egymással versenyző bennlakók veszekedése hallatszik a szent templom falai között. Azok, kik kegyelettel, hitet erősitő emlékezéssel jönnek ide, fájdalommal néznek maguk elé s kételkedve mondogatják : „a templom az itt van, de hol van a Krisztus lelke? Betlehem lakossága különben 7000 lélekre tehető. Ezek közül mintegy 6600 katholikus, 300 mohamedán és csak 100 protestáns. De most már a protestánsoknak is van templomuk. A németek protestáns, buzgón vallásos császárnéja gondolt rá, hogy ezen a szent helyen, az ott élő protestánsoknak is kell templomot építeni. Azóta ott is hangzik az Isten igéje, az a nagy ,örömhír“, s vezeti a híveket életük ama Bethleheme felé, hol számukra is megszületik a Krisztus. Egy szó karácsony szent ünnepén. Élt az ősrégi időkben egy felette hatalmas király, aki roppant hadseregével idegen országokba tört, falvakat, várusokat feldúlt s porra égetett, a legyőzött ezreket pedig rabságba hurcolta. Tetteit kősziklák lapjaira vésette s midőn halálát közeledni érezte, óriási kövekből hatalmas sírboltot építtetett s meghagyta, hogy holttestét bebalzsamozzák, nehogy rothadás érje. Neve azonban, melynek hallatára egykoriakkor milliók remegtek, nem ismerős, nem él a későbbi népek, nemzetek aja- kán; arcunk nem gyűl lángra, szivünk nem dobog hevesebben, ha tetteiről olvasunk. És eljön majd az idő, midőn az eső és vihar síremlékének utolsó kövét is porrá őrli s a puszták homokja még nyomát is befödi, mintha nem is élt volna soha e világon. A régi időkben szintén élt egy ember, kinek nem volt hadserege, nem is ontott vért, s nem dúlt fel falvakat, károsokat. Nevét nem vésette márványlapokra, hanem az emberek szivébe. A bűnösöknek kezét nyújtotta, a betegek lázban égő homlokát gyöngéden végig- simitotta, a könyörület lámpásával bevilágított a nyomor sötét helyeire, s béke- türő és engedelmes volt mindhalálig — a keresztfának kínos haláláig. Kik leg- kegyetlenebbül üldözték, azokat szánta legjobban s leghőbb vágya vala: az elvadult sziveket isteni példájával szeretetre ébreszteni. Nem építtetett magának óriási sírboltot — és ime mégis a ragyogó világvárosok fényes palotái között épp úgy, mint az elhagyott kis falvak alacsony kunyhói közt ott az emlékének szentelt hajlék égbenvúlő tornyával, — igen, még messze, föntebb az emberlakta vidékeknél, ott-ott az örökhó birodalmában is hirdeti egy hóval fedett kicsiny kápolna az ő szere- tetének munkáját; ma pedig az egész világon szerteszét az emberiség milliói ünnepük születése áldott évfordulóját: Karácsony szent ünnepén. íme a jóság hatalma mérhetetlenül nagyobb e világ minden rettenetes nagy hadilármájánál. Ez édesen hívogatja a szegény tévelygőt, mint az édes apai ház szelíd világa a sötét erdő mélyén tévelygő tékozló fiút. Oh ne féljetek attól, hogy a jóság és irgalom elenyész e földön. Ama édesen hívogató istenige és ama határtalan szeretet halhatatlan, — győz az gúnyolódáson és gyűlöleten s szent áhítattal ünnepük az elhagyott emberszivek most és mindörökké ! . . . Rédei Károly, evang. lelkész. Damokles. Irta: KOZMA ANDOR. Ábel igen pontos és félénk kishivatalnok volt a dunavári bankfióknál. Fizetése évi hétszáz forint, dolga temérdek. Joga a kereskedelmi törvény, mely szerint neki a bank hat hétre minden további nélkül felmondhat. Igaz, hogy ő is a banknak. De ő szilárdul eltökélte, hogy e viszonyos előnynyel sohasem fog élni. Csak — az Istenért —• a bank se éljen soha azzal a Damokles-karddal. Mert igen, Ábel a bank részéről bekövetkezhető hatheti felmondást Damokles-kard- nak nevezte, mely állandóan az ő feje fölött függ. Hány okból is mondhat fel neki a bank ? Először is, ha a dunavári bankfiókot feloszlatja. Már pedig illetéktelen körökben sokszor volt már szó arról, hogy a dunavári expozitura fölösleges. Hátha egyszer illetékes körökben is ezt fogják mondani? Másodszor, ha a bankfiók főnöke kibékül az unokaöcscsével. Ez jelenleg napidijas a városnál, de szeretne az ő helyére, a bankba bejutni. Már pedig a főnök öregszik s nap- ról-napra jobban kifejlődhetik benne a lágy nagybácsi. A mely napon megbocsátja korhely unokaöcscsének, hogy ez elszerette tőle gazdasszonyát, azon a napon a Damokles- kard — zsupsz! Harmadszor felmondhat neki a bank, ha ő egyszer berúg. Mert ha ő berúg, akkor ő énekel. Korcsmában, kávéházban, utcán, akár ezer ember előtt vagy egy ember előtt, az tökéletesen mindegy, ő énekel harsányan, el- csitithatatlanul. Erről nem tehet, ez már az ő átkozott természete. S nemcsak úgy énekel, mint más: egy-két óráig, hanem reggeltől estig és estétől reggelig. Szóval, a végső kimerülésig. E miatt vesztette el már az első állását is a takarékpénztárnál. Az igazgató jubileumán befugott s reggel végig énekelvén a várost, zengő dalszóval állított be a pénztárba. Á betéteikkel korán érkező parasztok szétszaladtak, hogy egy ur megbolondult a takarékban. Mikor tisztviselőtársai sehogysem tudták elhallgattatni, végre rendőr jött érte és erőszakkal vitte el kocsin a városkapitányságra. A kocsin jobban énekelt, mint valaha s a városkapitánynak is csak nagy dalszóban felelgetett. Lecsukták, de még a dutyiban is énekelt teljes huszonnégy óráig. A takarékpénztártól azonban elcsapták, mint olyat, a ki botrányosan foltot ejtett az igazgató jubileumán. Felmondhat negyedszer neki a bank még minden egyéb képzelhető és képzelhetetlen okból, valahányszor az a banknak úgy tetszik. Nem csoda tehát, ha Ábel, valahányszor munkájába volt merülve, minden kis zajra ijedten pillantott fel. Nono, nem a Damokles- kard fonala recscsent meg a feje fölött? A főnök minden belépésére összerezzent. No, most szakad le á Damokles-kard . . . Megkönnyebbülten mosolygott, valahányszor a főnök kiment. Semmi baj! A Damokles-kard lóg még szépen tovább. , Örökké ebben az aggodalomban élvén, Ábel hozzászokott, hogy minden járta-kelté- ben lehetőleg védett legyen a feje föle. Az ulcán úgy surrant mindig a házfalakhoz simulva, hogy a kinyúló ereszek felfogják, ha NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ netán valami a magasból a fejére akarna esni. Kalapot is mindig olyant viselt, a melyiknek igen kemény és ellenálló a teteje. Világos, hogy az ilyen kishivatalnok minden banknak valóságos kincs. A ki retteg, az nem okoskodik, hanem engedelmeskedik és dolgozik. S nincs bank a világon, mely egyebet kívánna a kishivatalnokaitól. E szerint a Damokles-kard eléggé erős fonálon függött Ábel feje fölött. Ábel szorgalma és engedelmessége réven már évek óta abban találta meg külön jutalmát, hogy a főnök minden Péter-Pál napra szabadságot adott neki. Ez rendkívüli kedvezés, mert noha a kereskedelemügyi miniszter Péter-Pálra nem terjesztette ki az általános munkaszünetet, mégis ez az egész esztendőnek legelsőrangu kirándulási napja. És a kis bankhivatalnok, meg a kirándulás, már az határozottan egy anyaméhből született. Kirándulni! . . Ki a zöldbe, a dunavári romokhoz, a romalji felséges erdőkbe, a szu- nyogos szigetekre a hajnalban induló lobogó- diszes gőzhajón, — ah ez a boldogság netovábbja! Az ember kivisz harminc krajcár ára szalámit, tizenöt krajcár ára sajtot és öt krajcár ára kenyeret. Azután künn az erdei Árpád-forrásnál mindezt a gyöpön eszi meg s üde forrásvizet iszik rá. Ali van ennél jobb ? . . . No, igen, még jobb lenne néhány korsó hideg sört, vagy szénsavas víztől gyöngyöző finom asztali bort inni rá. De ha az ember kishivatalnok a banknál és olyan átkozo t énekes természete van, akkor gon-, doljon a Damokles-kardra s maradjon csak a forrásvíznél. Ábel hivatalos pontossággal rándult ki Péter-Pálkor éppen úgy és éppen oda, a hogyan és a hova már évek óta ugyané napon. Bevéste nevét uj évszámmal éppen abba a vén fába, a melynek kérgén az más-más évszámmal már vagy ötször volt olvasható. Átcsónakázott ugyanazokra a szigetekre, a hova rendesen. Kicsalta ugyanazon szirtek visszhangját, a melyekét mindig. Felmászott a szokásos bércekre s a rom kiszögellő ormáról épp annyi kavicsot hajított a Dunába, mint máskor. Egyszóval: úszott az élvezetek tengerében s amikor az Árpád-forrásnál a gyepre terített ujságpapi- rosról falatozásnak eredt, minden szalámi szelet után azt érezte, hogy mégis szép az élet. Hát a Damokles-kard? Ki gondol arra ilyenkor! Ábel felnézett a sürü lombok résein átnevető kék égre s a szive ujjongott belé, hogy nem lóg le onnan semmiféle veszedelem. Mikor már a forrásból is felhörpintett, szinte berugottnak képzelte magát s énekelni szeretett volna. Nono, mégis — mit szól hozzá Damokles? . , , — Eh, fütyülök Damoklesre, kardostól, mindenestől! S nagy hetykén már csakugyan rágyújtott volna egy nótára, ha az erdőmélyből ideges," sürü hop-hop kiáltások nem ütnek a fülébe. ügy látszik, valaki eltévedt s keresi a társaságát . . . Még pedig, a siralmas szoprán hop-hop után Ítélve, nő az a valaki. Ez regényes, gondold Ábel s]felpattanván, sietett a sűrűbe a hop-hopok eredete felé. Negyedórái árkon-bokron átcsörtetés után egy bokros, virágos partu szakadék mélyében ráakadt a már-már zokogásba elhaló hop- hopok forrására. Az pedig egy csinos úri kisasszony piros szájacskája volt. A kisasz- szony virágszedés közben elmaradt a pápá jától, belekerült ebbe a szakadékba s most már csak arra kéri a kiáltásaira megjelent urat, hogy segítse ki innen s keresse meg vele a papát.. Ábel igen szemórmetes ember volt s nagyon belepirult, mikor arra a meggyőződésre jutott, hogy a helyes kisasszonyka örökre itt marad, a mélyben, ha ő a hátán ki nem hozza. Ámde mit volt, mit nem tenni, — végre is a kisasszonyka szépen felcsimpaszkodott Ábel szolgálatkész hátára s az négykézláb valahogy kikecmergett vele a magas partra. Azután mentek együtt keresni a papát. Útközben Ábel folyvást zavarban volt
