Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-23 / 43. szám
XXIX. évfolyam. Nagykároly, 1912. október 23. 43. szám. NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. /' ’">< , " s\ Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre .........................8‘— kor. Fé l évre.............................4-— „ Negye dévre .... . . 2-— „ Egyes szám....................—*20 „ Ta nítóknak egész évre . . 61— „ Főszerkesztő: Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő : Fömunkatárs : Rédei Károly. ifj. Somossy Miklós. Laptulajdonos és kiadó : a „Nagykárolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fill. Kéziratok nem adatnak vissza. Véres lecke. (ifj.) A régi diplomáciai iskolának kopott fogása, hogy amikor odahaza már ugyan rosszul mennek a dolgok, hirtelenváratlan külháboruba kergeti az országot. A külháboru véres izgalma elvonja a népek figyelmét a belső bajok tompán sajgó fájdalmairól s a harci dicsőség olyan hazug pirosító, mely hamis élet- szinnel kendőzi a köznyomor vérszegény halaványságát. Csak az a baj, hogy két -vége van a botnak! III. Napoleon — a kicsi — akarta igy elvonni a nép figyelmét a franciaporosz háborúval. A kísérlet balul ütött ki. Eredménye lett Sedán, következménye a császárság bukása. Az orosz-japán háborúnak is ez volt az igazi, belső rugója s nagyon komoly orosz publicisták mondják is, hogy a port-arthuri és mukdeni vereségek kisebb csapás a cári hatalomra nézve, mint az a belső lázadás, amely ezek által, legalább egyidőre, elhárítva lett. Hanem azért senki se indit háborút abban a föltevésben, hogy őt legyőzik és leverik. Dehogyis! Aki háborút indit, az mindig csak a győzelemre gondol. A dicsőségre meg a zsákmányra. Az lár- mázik, az ujjong, az a felhőt veri a szarvával, addig, amig — le nem törik a szarvát. Ostoba és gonosz vállalat minden háború. A most folyó balkáni háborúra azonban még kevés ez a jelző. Ez már egyenesen őrült és elvetemedett dolog. Ingadozó apró trónusok s szertehuzó zagyva népek összeröffennek megrohanni egy államot, amely vérvesztetten is még birodalom, egy népet, amely elgyöngülve is még hatalmas egy nemzet, A keresztény eszme minden közössége gyönge arra, hogy rokonszenvessé tegye előttünk a balkáni népeket, melyek barbár vadságát úgyis csak vajmi kevéssé enyhiti az. Ajakukrá veszik a kereszt nevét, de nem hordják szivükben annak tartalmát. A magyar nemzet szive-lelke minden rokonérzésével a nemes török nemzet ügyéhez vonzódik. Legjobb kívánságaink kisérik őt nehéz küzdelmében. Eszeveszett indulat keltette fel e háborút s az önfentartás kényszerűsége vette fel azt. De micsoda észszerű vagy érzelembeli ok indokolhatná, hogy az osztrákmagyar monarchia is belerohanjon ebbe a véres tűzfészekbe? Semmi más, mint a régi fogás, mely ezúttal is hejh! beh könnyen lehet balfogás. Már is ezer sebből szivárog a vérünk: azt hiszik a nagyfejüek könnyebb lesz, ha egy nagy vágásból omlik majd. A belpolitikai helyzet már-már tarthatatlan, az ország állapota szinte elviselhetlen. Az adóteher mértéken túl nyomasztó. Kereskedelmi nrírlege ijesztően passzív. Alkotmányunk agyontiporva. A kivándorlás egész vármegyéket elnéptelenit. A hadsereg sánták, bénák, félvakokból egészíti ki magát. A becsületes választójog bizonytalan jövő ködhomályában lebeg. Minek felsorolni még a többi bajunkat is ? Minden gondolkodó ember tudja, látja, érzi azokat. És most napról-napra sűrűbben kell hallanunk, hogy ezt az agyonterhelt, legyöngitett magyar népet, annak munkabíró, jövőt ígérő, jobb reménységgel biztató fiát odadobják abba az emberTÁRCZA.-a»(KsJézus a vendég. Szegény ember, csak napszámos, — Kis családja igen számos, — Nagy keserves munkát végez, Azután ül az ebédhez. Koldus ebéd — ő reá vall — Hig leveske, csak egy tállal, Pléh kanál benn körös-körül — Ennek csak az éhes örül. Szerény ember, jámbor ember Mindjárt neki látni nem mer, Előbb halkan elrebegi, Vele mondják a gyereki: „Édes Jézus, légy vendégünk, Áldd meg, amit adtál nékünk !“ Jézus, fenn az örök fényben, Kedvét leli a szegényben, Hajt az esdő, buzgó szóra, Szerény, kedves meghívóra. Veszi földön vándor képét, A kunyhóig vonja léptét. Bekopogtat: „szabad1?“ — „tessék!“ — „Hej, eay falat be jól esnék f‘ Szegény ember és családja Fáradt vándort jól ellátja. „Hát bizony, mi véknyan élünk, Hanem azért egyél vélünk.“ Jézus is kap egy kanalat, Jut rá sok lé, kevés falat. A szegénység gyönge kosztját Véle híven igy megosztják. S amint esznek — edclegélnek, Szól az. asszony : apjuk lássa, A leveske mily pompás ma ! Szól az ember: bizony anyjuk, Ezt a levest itt nem hagyjuk: Bég eszünk mi együtt ketten, De ilyen jót még nem ettem. Szól egy kis lány : édes szülém Éledek e tévéstül én, Pedig gyönge, beteg voltam, Sorvadoztam, majd megholtam. Szól a fiúk; én is érzem, Pezsdül tőle minden részem. Szinte olyan erős vagyok, Dolgozhatnám, mint a nagyok, 8 mind a többi apróbb cseléd Eldicséri eledelét: Ilyet — nincs is ennek mása Nem főz a király szakácsa! — Áldott megelégedettség Fogja el itt kiki testét — S öreg, apró mind a hányán Esznek boldogan, vidáman. Hát a vendég?... Ul csak szépen, Szelíden a durva széken S nézi biztatón mosolyogva, Milyen jó e jóknak dolga. Feje körül szivárvány gyűl, Teste ködszövetté lágyul, Megjelent egy fényes csillag S Jézus elszáll, mint az illat. Mire feltekint a jámbor, Boldog nép, — már nincs a vándor ... Vajh ki volt ö, hová lett ő ? Vájjon jóizüt evett ö? . . . A szivekre halkan száll a Tiszta értés s zeng a hála ; Édes Jézus, téged áldunk, Te voltál ma vendég nálunk, Te ki jó szegénynek osztod Ételére a malasztot. Kozma Andor.
