Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-16 / 42. szám
2 NAGYKÁROLYÉS VIDÉKE meg a levét — vérben is, pénzben is, A véráldozat talán-talán még elkerülhető, itt-ott még látszik erre némi reménység. Az anyagiakban azonban a baj már is súlyosan észlelhető s érezhető. A középeurópai tőzsdében mindenütt drepi- mált és ijedt a hangulat, a budapesti tőzsde meg csak nem a fejét nem vesztette. Hihetetlen áresések vannak. A jövő sötét, nagyon sötét minden oldalon. Fegyveres közbelépés veti előre árnyékát s ebben az esetben a déli hadtestek kerülnek a sorba első helyen. A zágrábi, a nagyszebeni és a temesvári, amely utóbbihoz jórészben az alföld vidéke is tartozik. Ma már diplomáciái közbenjárásokra nem igen lehet számítani, ebben csak úgy lehet reménykedni, mint valamely égi csodában. Az érkező hírek zagyvák és ellentmondók, mint mindig olyankor, amikor a háború veszélye lázassá teszi a közhangulatot. De az az egy szomorú igazság gyanánt alakul ki belőlük, hogy október hava Keleteurópa történetében valószínűleg véres események kezdetét, talán államok letörését, államok kialakulását jelenti. A vármegye őszi közgyűlése. Folyó hó 10-én, csütörtökön tartotta Szatmár vármegye őszi közgyűlését, amelyen Csaba Adorján főispán elnökölt. Megnyitó beszédében a közvélemény kívánságának tolmácsolója volt, amidőn a parlamenti béke helyreállításának szükséges voltáról szólott. Az éljenzéssel fogadott és a mostani háborús időkben nagyon is aktuális elnöki megnyitó után, az utóbbi időkben már szinte megszokott szenvedelmek nélkül intézték el az elég tartalmas tárgysorozatot. A csütörtöki közgyűlés tagjai az összes ügyekben csaknem egyhangúlag hozták meg a határozatokat. A tárgysorozat első pontjaként olvastatott az alispánnak terjedelmes és szépen kidolgozott jelentése, melyet a közgyűlés egyhangúlag tudomásul vett. Az alispáni félévi jelentéshez Solymossy István szólalt fel, kifogásolván, miszerint az idei katastrophális esőzések miatt Ínség enyhítésére semminemű orvoslat nincs javaslatba hozva, ennélfogva indítványozza, miszerint Szabolcsmegye példájára írjon fel a vármegye a magas kormányhoz adófelfüggesztés, adó- elengedés, tavaszi vetőmag kiosztása és inség- munka elrendelése miatt. Ezen indítványt a közgyűlés egyhangúlag és helveslőleg elfogadta. Utána a közigazgatási bizottságba választatott 5 tag. A megejtett szavazás eredményeként meg lettek választva Madarassy Dezső, Jármy Andor, dr. Falussy Árpád, Kende Zsig- mond és Böszörményi Emil bizottsági tagok. Az állandó választmányban megürült 3 helyet Baudisz Jenő, Világossy Gáspár és dr. Sternberg Gézával töltötte be a közgyűlés. Az igazolóválasztmány a következőleg alakult meg: Elnök: Debreezeni István, tagok : Madarassy Gyula, Róth Károly, Kaufmann Jenő, Reök Gyula, Baudisz Jenő, dr. Adler Adolf, Kovács Dezső és Nagy Gyula. A választások mégejtése után dr. Péchy István főjegyző felolvasta az állandó választmány által jóváhagyott 1913—1914. évi közúti költségelőirányzatot. Miután a közgyűlés a költségelőirányzatokat minden módosítás nélkül elfogadta, azok a belügyi, illetve a kereskedelemügyi miniszterhez terjesztetnek fel jóváhagyás végett. Dr. Falussy Árpád szólalt fel ezután, hogy határozza el a közgyűlés a tárgysorozat 14-ik pontjának tárgyalását, mert ezek fontos tárgyak lévén, kell, hogy a még el nem távozó idegen bizottsági tagok is részt vegyenek az ügyek esetleges tárgyalásában. A közgyűlés miután dr. Falussy Árpád indítványát elfogadta, a főjegyző felolvasta a vármegyéi alispán előterjesztését a létesítendő h.'é. vasutak segélyezésére 30 0 vármegyei pótadó kivethetésének a törvényhozástól való engedély kérelmezése iránt. Az előterjesztés szerint 5 h. é. vasutat segélyezne a vármegye, nevezetesen a lápos- völgyit, a Nagykároly—'fehérgyarmatit, a Halmi— bikszádif, a Nagykároly—'nyírbátorit és a Nagykároly—szilágypeérit. A miniszteri rendelkezés folytán a segélyezés kérdése névszerinti szavazással döntetett el, melynek eredményeként a közgyűlés csaknem egyhangúlag járult hozzá az alispáni előterjesztéshez. Nagykároly város érdekét érintvén a vasutak segélyezésének kérdése, a nagykárolyi bizottsági tagok kivétel nélkül a segélyezés engedélyezésének megkérése mellett szavaztak. Megszavazták a közművelődési célokra, a tisztviselői nyugdíjalapra, a h. é. vasutak segélyezésére felvett kölcsön törlesztésére szolgáló stb. pótadókat. A fehérgyarmati és a szinérváraljai uj gyógyszertárakra vonatkozó kérelmeket a közgyűlés nem véleményezte. A tárgysorozat többi 237 pontja a szokott gyorsasággal nyert elintézést minden különösebb érdeklődés nélkül. A nagykárolyi Kath. Legényegyesület székházavatási ünnepe. Ott, ahol a Széchenyi-utcából kitorkollik a Fény-utca, serény kezek egy hatalmas, modern palotát építettek, a Kath. Legényegyesület székházát. Egyemeletes, szép épület, alól vendéglő és bolthelyiségekkel, emeleten az egyesület helyiségeivel. Vasárnap tartotta meg a Kath. Legényegyesület ezen székházának felavatását és az egyesület 25 éves fennállásának évfordulóját. Már a reggeli órákban gyülekeztek az egyesületi tagok az egyesület helyiségében, honnan s/4 9 órakor zászló alatt a róm. kath. plébánia templomba vonultak. 9 órakor ünnepélyes szent mise volt, melyet Boromisza Tibor dr. megyés püspök mondott fényes egyházi segédlettel. A püspököt Szatmárról Hámon Róbert pápai kamarás, irodaigazgató-titkár kisérte. A szatmári legényegyesületet Kertész tánár, elnök vezetésével négy egyleti tag képviselte. A fényes pontificális szent misén a helybeli kegyesrendiek s a kerületi papság asszisztáltak. Á szent misét özvegy gróf Károlyi Istvánné a pompásan felékesitett szentélyben hallgatta végig. A szent mise alatt a Nagykároly! Dalegyesület Schweitzer nagy miséjét adta elő. A mise után a templomból a papság körmenetben vonult a Legényegyesület fényutéai székházába, melyét a püspök megáldott. Húsz koszorús- leány és legény kisérte-a papságot és püspököt s állott sorfalat annak funkciója alatt. Déli 11 órakor kezdetét vette a díszközgyűlés, melyet a Dalegyesület a Hymnus elének- lésével nyitott meg. Récsey Ede kegyesrendi házfőnök, az egyesület védnöke üdvözölte a püspököt és felkérte a gyűlés vezetésére. A püspök megköszönte a szives szavakat és az ülést megnyitotta. Beszéde közben komoly szavakkal glorifikálta a munka értékét és lélekemelő hatását. Maga Krisztus inaugurálta a kézi munkát akkor, mikor az egyszerű ácsmester oldalán fiatalságát családjával kötött szoros barátságot s ezt a viszonyt tervezgetesei között családi összeköttetéssé akarta erősíteni. A nemzet abban a tudatban, hogy az Árpád- ház III. Endrében kihalt, idegen uralkodóházat ültetett trónjára s Koppi egyetemi tanár volt az első, aki egy kis füzetben azt vitatta, hogy a magvaszakadás hamis legenda csak s Endre királynak törvényes leszármazói Franciaországban élnek ma is s Groy-Chanel Henrik gróf magyar indignatusságot kér az országgyűléstől, Már nem is emlékezett senki arra a könyvre s nagy csodálkozással hallotta az ország, hogy valaki az Árpádok jogán kér honosságot. Á 44-ik diétán a szabadság szellője kezdett már lengedezni s bármennyire igyekezett is a hatalom megakasztani az ügyet, az alsóház 48-ban megadta a kért indigenátust. A törvényjavaslatot még sem cikkelyezték be soha, mert a loyalis felsőházban megrekedt. Aztán jött a szabadságharc s nem is került, többé szóba az Árpád-ivadékok ügye. Annál kevésbbé, mert Henrik gróf nem erőltette a dolgot. Megelégedett azzal, hogy szép csendesen éldegélhetett Pécelen, magyar felesége birtokán s nem voltak elérhetetlen vágyai, mint testvérének Ágostonnak, aki később valóságos trónkövetelőképen lépett föl. Henrik gróffal ezzel az idegenből ideszakadt Árpád ivadékkal a véletlen összehozta Haynau bárót. A táborszernagy rövidesen megtudta, hogy ki ez az érdekes mágnás s kereste vele az összeköttetést. Különösen miután meggyőződött róla, hogy a gróf egyáltalában nincs kompromittálva a szabadságharcban. Mert természetesen a táborszernagy első gondolata az volt, hogy a tábornokok sorsára jutassa azt, aki Árpád-ivadéknak mondja magát. Mert az ilyen már csakugyan született rebellis. Aztán mikor sehogysem talált alapot arra, hogy elfogassa a grófot, egyszerűen hintóba ült s kikocsikázott látogatóba Peeelre. A házigazda nagy megtiszteltetésnek vette a szerencsét. Sima, francia főur volt a gróf, aki eltudta rejteni ellenérzését, gyűlöletét a hóhér iránt s csak a vendéget üdvözölte benne, aki a diadalmas vezér volt, az uralkodó alteregója, akinek bozontos szemöldöke rándulására bitófák állottak föl, bitófák dőltek le. S aztán már csak azért is fogadnia kellett, mert hiszen annak a hadseregnek egyik feje volt, amelyikben a fiatal Károly gróf a hadnagyi csillagot viselte. Haynau nagyon megörült, mikor ezt meghallotta. — Nagyon derék, nagyon derék — fejezte ki megelégedését. — És melyik csatában vett részt a rebellisek ellen ? — Olaszországban van a fiam, kegyelmes ur — felelte kitérően a gróf. — Hát nem volt Magyarországon a for dalom alatt? mondotta kissé csalódottan Haym.~. — Semmi. Hazahozzuk, azonnal intézkedünk, hogy egy idevaló ezredbe tegyék át a hadnagy urat. Haynau ígérte s Haynau meg is tartotta a szavát. Groy Károlyt, rövidesen főhadnagyi sarzsival Magyarországba helyezték át s szabadságot, is kapott, hogy az ut fáradalmait a péceli kastélyban pihenhesse ki. A Croy háza furcsa képet mutatott akkortájt. Mintha egyszerre pusztulásnak indulna minden. A kert virágai elszáradnak, a drága francia porcellán egyre-másra törik össze, a paripák szőre nem fénylik, csak az agarak kezdenek szörnyű módon hízni. Minden, minden megfordítva történik. Pedig annyi a cselédség, hogy csak úgy nyüzsög az udvaron. Az igaz, hogy folyton uj arcok vannak, nagyon rossz dolga lehet ott a cselédnek, ügy kell lenni, pedig ha a legszebb sevresi csésze a földre esik, se rándul meg a grófnak egyetlen arcizma sem. Henrik gróf egyáltalán nem törődik a házi dolgokkal, Henriette komtesz pedig olyan kedves, olyan jószivü. Befogadja a menekülő harcosokat, mint szolgákat rejtegeti s kedvező alkalmakkor kiszökteti ;őket. Áz ő házuk leg- kevésbbé gyanús, ki menne kereskedni ott, ahol olyan gyakori vendég a kormányzó ? Ha tudta volna Haynau, hogy ki fogja a lova kantárját, ki tartja tálcán elébe ebéd után a forró feketekávét! Beszélgetés közben nem a rideg katona volt a „bresciai hiéna“, hanem joviális, tréfás, sokszor szabadszáju ember, aki könnyen sírásra is fakadt. Amikor elbeszélte például, hogy egy egész falut kellett volna kiirtania, mint őrnagynak a francia háborúk alatt a Schleichter brigadéros parancsára, mert a lakósok egy patrult tőrbecsaltak. És ő megtagadta az engedelmességet, bárha a fejével játszott. is akkor. — Az ember mindig csak ember — mondogatta kék szeméhez emelve zsebkendőjét. Máskor meg kétszáz hadifoglyot szöktetett meg az éj leple alatt, akik reggel puskacsö elé kerültek volna. A társalgás mindenkor francia nyelven folyt, amelyet kitünően beszélt Haynau. Mint
