Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1909-12-30 / 52. szám

4

a qualifikált munkát fölöslegessé teszi, ami a munkabérek olcsóbbodását hozza magával.

A munka könyebbsége a nőt is képesíti arra, hogy a gépek mellett dolgozzék s igy riválisa lesz a férfinek. A szükséglet növekedik, a pénzszerzés lehetősége kisebbedik s igy a nő gazdasági tevékenysége alárendelt jelentőségűvé válik s előtérbe nyomul a pénz. Már többé nem a jó háziasszonyt keresik, de a pénzt — a hozományt. Emiatt sokan férjhez nem mehetnek, a házasságok pedig később történnek, amely utóbbi kü- lömben a kultúra fejlődését mutatja. Ez az oka annak, hogy a nők más foglalkozás után néznek. A helyzet ugyanis az, hogy a munka egyik ágában túltermelés állott be s igy kénytelenek más pályára lépni. Ez adja a nőkérdést, A nő otthon a családban komoly munkát végezni nem tud, ráadja magát irodalomra, művészetre, a dilettantizmusra. Ez az uj helyzet megtalálása a krízis. A nők eleinte a kisebb javadalmazásu álláshoz, igy a posta és távírdához, kezelői állásokra stb. igyekeznek, a 48-as évek óta hehozott általános tankötelezettség szükséglete folytán aztán a népiskolákhoz. Oda szívesen engedték a nőket, ahol a munkabéreket kevéssé nyomták le. A magasabb pályára azért nem juthatnak, vagy legalább is nehezen, mert az érdekelt férfi riválisok tiltakozása erőteljesen lép fel, mig a tanitócskák szava nem jutott el az államhatalomig oly erősen. Azt nem mondják, hogy konkurrens nem kell, hanem előhozakodnak a nőiességgel, a nő gyönge- ségével, melyet nem tekintettek akkor, mikor gyárba bocsátották őket, majd a szellemi gyöngeséggel jönnek, ami — szerinte —- nem áll. Igaz, hogy a nők között genie nem igen van, sem a festészet sem a tudományban.

Újabban van ugyan Madame Curie, aki azonban szintén férjére támaszkodott, Sonja Kovalevszka, a stockholmi mathematika tanárnő. A tehetségek kimerülnek sokszor ama küzdelemben, hogy a férfivel egy sorba bocsássák. A feminizmus tulajdonképen osz- tályharcz, a férfiosztály harcza a nőkkel szemben. Arra sincs semmi ok, sem jog, hogy egyenő feltételek mellett a nőknek politikai jogosultságot ne adjanak. Végül ismételten kérte az előadó, ne nehézmenyez- zék, hogy e kérdést, valamint sok más ezzel összefüggő dolgot nem tárgyal, hanem befejezi előadását, mert — mint mondá — úgy veszem észre, hogy csengetnek, órám letelt s igy köszönöm a figyelmet.

Hosszasan zugó taps jutalmazta a kiváló tanár érdekes előadását, mely után Bárdos Irma magyar dalokat énekelt.

Bogáthi Hajdú István— Propper Dávid kiváló violoncello mester jeles tanítványa játszott most gordonkán sok érzéssel, remek készültséggel és művészettel. Bubinstein „Melodie“, Popper „Tarantella“ és ráadásul Popper „Gavotte“-ját adta elő. Amily szépen játszotta Rubinstein dalát, ép oly melegséggel interpretálja mesterének müveit, melyekből a műsor befejezőszámába „C-dur mazurkát“ és „Flagoulette“ concert etude-t vette fel. Utóbbi még kiadatlan müve a nagy mesternek. Hajdú még Schubert egy dalát „Du bist die Ruh“ játszotta el. Minden számát nyomon követte a felzugó taps s a közönség nem akarta a kitűnő művészt lebocsájtani a pódiumról.

A két gordonkaszám között Dombai Gyula tanár kellemes hangja csendült meg, melyen több kedves dalt adott elő: Szirmai „Üres a fészek“, „Oh én anyám“ kezdetű finn népdal, Fráter „Szeretem a ruhácskádat“ és „Tele van a város akáczfavirággal“ Huszka „Daru madár“ s végül Dóczy „Barna az én babám“. Tapsolták, ujráztatták Dom- bait is.

A műsor végén a nagyteremben vacsora volt, majd Fáy Sándor képeiből tombola rendeztetett s a mulatságnak 11 órakor volt vége.

Nem volnánk hü krónikásai az estélynek, ha Klacskó István tanárt, az irodalmi szakosztály elnökét ki nem emelnők buzgólko- dásáért. (§.)

Kossuth Lajos

nyílt levele

Deák Ferenczhez.*

Páris, május 22-én, 1867.

III.

E nagyfontosságu levél tartalmára hivat- I kozással honfiúi szeretettel kérem a tekintetes kiadóhivatalt, hogy Kossuth Lajos nagy hazánkfiának történeti öröknevezetességü nyilatkozványát szíveskedjék leközölni, hogy a mostani elvtelen és erkölcstelen politikai viszonyok között hadd vessen némi fényt arra nézve, hogy Kossuth Ferencz azon az alapon áll-e, mint édes apja: Kossuth Lajos állott? Hogy Kossuth Ferencz eszméinek és elveinek bázisa az e, ami Kossuth Lajosé volt? Kossuth Ferencz nem hajlott-é el azoktól a fenséges eszméktől és dicső elvektől, melyeknek Kossuth Lajos egészen haláláig nemcsak hirdetője és vallója, de j vaskövetkezetességü követője és megtartója is volt ?

Aki Kossuth Lajosnak Deákhoz intézett | nyilatkozványát elolvassa és levonja a kö- j vetkezményt nemcsak a mai elvtelen és er- | kölcstelen politikai állapotokra, hanem levonja Kossuth Ferencz jelenlegi politikájára is, — kinek politikai tengelye a körül forog, hogy „el hell fogadni a mi kivihető, miután többet elérni nem lehet“, arról fog tneggyő- i ződni, hogy a Kossuth Ferencz politikája nem a radikális Kossuth Lajos politika, hanem hatvanhetes politika illetve Deák politikája.

Mig Kossuth Lajos politikája a Deák po- I litikájával óriási ellentétben állott, addig a Kossuth Ferencz és Deák politikája teljesen j ugyanaz.

Hamis állitás-e az, hogy Kossuth Ferencz hatvanhetes 48-as?!

És Kossuth Lajos minek nevezi Deák politikáját?

Jog feladásnak!

Kossuth Lajos ugyanis azt mondja Deáknak: „Fájdalom, te nem bízol a nemzet ere- | jében s azzal vigasztalva magadat, hogy az élet és körülmények enyhíteni fogják a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint megmentsed, amit megmenthetönek i vélsz, mert politikád tengelye a körül forog, \ hogy el kell foyadni ami kivihető, miután többet elérni nem lehet“.

Vájjon Kossuth Lajosnak Deákhoz intézett szavai nem alkalmazhatók-e fiára: Kossuth Ferenczre is, mikor azt látjuk, hogy Kossuth Ferencz és Deák politikai tengelye nem ütközik össze, sőt egy ugyanazon irányban halad mindkettő.

Miként Deák bölcsesége és honfiúi érzete a jogfeladások hordereje iránt illusiót csinált, úgy csinált illusiót Kossuth Ferencz is.

És minő ítéletet mond Kossuth Lajos | Deák azon politikájára, hogy „el kell fogadni a mi kivihető, miután többet elérni nem lehet“. Azt, „hogy ez ellen úgy a jog, mint a politika nevében tiltakozni kell.

„Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai megvalósításának reménye iránt semmi körülmények közt sem szabad kétségbeesni, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes megvalósítani, nem szabad arról önként lemondani.“

„De hiba is ezen lemondás és pedig olyan hiba, mely a körülmények által sem J menthető“.

Miután Kossuth Ferencz politikája is a jogfeladás ugyanazon sikamlós meredélyén halad, mint a Deák politikája, nekünk épen Kossuth Lajos nevében kell tiltakoznunk fia, hatvanhetes 48-aspolitikája elleti! „Az 1848-iki minisztérium őrt állott a nemzet jogai mellett, Kossuth Lajos és miniszter társai közegyetértéssel követelték a bécsi udvartól, hogy hazánknak törvényes önállása és szabadsága minden tekintetben — a pénz és hadügyek önálló, független és minden idegen avatkozástól ment kormányzatát is világosan odaértve — nyíltan elismerve és megóva legyen.

A magyar nemzet önállásából egy hajszálnyit sem engedtek, szövetséges barátságra hasonló barátsággal, ellenségeskedésre jogszerű visszatorlással feleltek.“

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE.

Vájjon Kossuth Ferencz követi-e híven j apja hagyományát, szellemét és elvét ? feleljen meg kiki jó lelkiismerettel.

Kossuth Lajos a nemzet politikai vezére volt, akit senki és semmi más nem vezérelt, mint a haza és nemzet legszentebb érdeke.

| Kossuth Ferencz is politikai vezér, de em- ' berek által vezetett vezér.

Petőfivel azt' mondom: „hogy rabok legyünk vagy szabadok!“ Ha rabok vagyunk szabadok nem lehetünk, ha szabadok vagyunk szolgák nem lehetünk. Épen igy vagy hatvanhetes vagyok, akkor 48-as nem lehetek, vagy 48-as vagyok, akkor 67-es nem lehetek. Fából csinált vaskarika még a mesében sincs.

Mindaddig, mig teljesen szabadok nem leszünk, hazánk önállósága, függetlensége és szabadsága hamis illusio, csak álom ! Gyáva és szolga népnek sem hazája, sem jövője !

Dixi et salvavi aninam meam !

Érendréd, 1909. decz. 9.

Csutoros Albert

ref. lelkész.

Pro domo.

Fenti czim alatt lapunk folyó évi 50-ik számában megjelent ajánlatunkra Nemestóthi Szabó Albert szerkesztő collegánk az „Északkeleti ujság“-ban megjelent egy czikkében a következőket válaszolja :

„A mi a másik felvetett kérdést a sub- ventiót illeti, a felajánlott fogadás tárgytalan, miután el van ismerve, hogy a lap hirdetési átalányt kapott. Én nem vitatom azt, hogy a mit kapott, szubventió czimén kapta, vagy hogy a mostani, vagy régi tulajdonosa kapta, csak azt állítom, hogy a lap az államtól anyagi támogatásban részesül. Annyiban pedig a kapott felvilágosítás után rekth fikálom állításomat, hogy elismerem, miszerint ezen támogatás már megszűnt, miről csak most szereztem tudomást.“

Hát ezekre röviden a megjegyzésünk a következő :

Ha bárki hirdet lapunkban, a hirdetést — ha csak az a közerkölcsökbe nem ütközik és a jó ízlést nem sérti — lapunk bárkitől szívesen elfogad s ha ezért dijaztatik, ezt az üzleti kört meghaladó anyagi támogatásnak nem lehet nevezni.

Ha tehát az államtól dijjazandó hirdetéseket is kapunk, ezeket igenis elfogadjuk, mint ahogy elfogadja bármely lap kiadó- tulajdonosa, de az ily czimen élvezett anyagi támogatásért — mely a szellemi rész irányítóját. a szerkesztőt absolute nem érinti — még ha tényleg élveznénk is, lapunk önállóságát, programmját soha feladni nem fogjuk és ily támogatással toliunkat meg nem fizettetjük.

Végül amennyiben N. Szabó Albert lap- szerkesztő ur elismeri, hogy a hirdetési átalányban kifejezésre jutott állami támogatás már megszűnt, a fogadás ezzel igazán tárgytalanná lett ; csak az a kérdés, helyes-e valamit állítani és ebbeli állítására fogadást ajánlani, mielőtt meggyőződött volna róla az illető, hogy állítása való-e vagy nem; pedig erről könnyen meggyőződést szerezhetett volna akkor, ha a szerkesztői üzenet megírása előtt a „naiv ember“ helyett velünk állott volna szóba. Csakhogy ehhez kellett volna valami, ami úgy látszik nem volt meg abban, a ki a szerkesztői üzenetet irta: „jó akarat“, pedig egy jó katholikus embernél ennek nem lenne szabad hiányozni.

A subventió kérdésével tehát végeztünk.

Dr. Adler Adolf.

Előfizetési felhívás!

Mióta a „Nagykároly és Vidéke“ kilépett a közélet terére, hogy szeretett hazánk boldogulása, előhaladása és felvirágoztatásának nagy eszméjéhez, habár csak egy porszemmel is hozzá-