Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-25 / 8. szám
y Dezső. Királyfi: Báthory Jóska. Udvarmester : Gorzó Erzsiké. Udvarhölgyek: Bartha Nelli, Csipkés Károlyné, Gáspár Magda, Hayt- inan Etelka, Illés Irma, Kerekes Jolán, Márton Mariska, Schifbeck Károlyné, Tóth Ilona. Tündérek: Bagossy Margit, Berey Mariska, Illyés Jolán, Kacsó Irénke, Kerekes Anna, Mező Mariska. Rossz szellem tündére: Papp Béláné. Hárfás leány: Gorzó Emma. Legye- zös lányok: Földessy Mariska, Földessy Ma- tild. Boszorkány: Cservenyákné Tattav Irén. Czigányleány: Gellért Endréné. Szobaleány: Hetey Józsa. Kukták: Ilosvay Böske, Márton Boriska. Lovagok: Adler Ernő, Huszár József, Kaufmann Sándor, Nagy Gábor, Müller Ferencz, Nők János, Sikolya István, Simonyi Gyula, Tóth József. Miniszterek, bölcsek: ifj. Andrássy Jenő, Darabánt András, Hodor Kornél, Hornyák Sándor, Juhász Ernő, Szabó Sándor, Tarcsinszky Kázmér. Udvari bohócz : Mészáros Ferencz. Apródok: Jármy András, Jármy József, Jenser Miska, Mező Imre. Főszakács: Matuska István. • A képek sikere azonban főleg Cservenyákné Tattay Irén, Papp Béláné, Ilosvay Bella, Fogarassy Károly és Klacskó István láradhatatlan lelkes rendezésének érdeme, kik iránt az elismerést a közönség zajos tapsok alakjában rótta le. Az ováczió tom- bolássá fejlődött a harmadik kép után, mely meg nem szűnt mindaddig, mig Klacskó István irodalmi szakosztályi elnök meg nem jelent a színpadon. Az élőkép után „Képviselő ur“ Guthi Soma és Rákosi Viktor 3 felvonásos bohózata került színre. A darab humoros cselekménye állandó derültségben tartotta a közönséget, amiben nem csekély része volt a dilettánsoktól ritkán tapasztalható, nívós, határozottan ügyes és összevágó előadásnak. A czimszerepet Erdőssy Vilmos játszotta oly színpadi rutinnal, annyi otthonossággal és tehetséggel, hogy bizony j sok hivatásos színész megirigyelhetné. Bo- dollay Károlyt Demidor Ignácz hasonló qua- litással alakította, értelmes, biztos előadása, jó játéka igen sok nevetést fakasztott. Péntek Tóbiás kitűnő alakját Kelemen Alajos finom, művészi kidolgozással játszotta, túlzásra alkalmas szerepében is discrét maradt. Jenser Mihályné (Eszter, a nagyanyós) műkedvelőket jóval felülhaladó képességgel mutatott kedves, értékes alakítást. Többször láttuk már műkedvelőink gárdájában, fellépését mindenkor szívesen fogadtuk s e szereplésével is csak fokozta eddigi sikereit. Kacsó Irénke a szeretetreméltó fiatal asszonykát (Lili) adta elegáns finomsággal, helyes felfogással és megnyerőén. Füzessy Zoltán szerepében Adlör Ernőt láttuk mint műkedvelő színjátszót fellépni. Kedves volt Gorzó Erzsiké (Melinda) s szobaleány szerepeikben Mező Mariska és Gorzó Emma. Szabó István ez alkalommal is brillírozott (Pista inas), szintúgy sikerült Tremba Márton (Beke), Kölcsey Béla (Közrendőr), Darabánt András (Csopaki) és Hornyák Sándor (Puppeinheim) alakítása is. Az egész színdarab gördülékeny előadásban, előnyös dispositióban folyt le s a közönség érdeklődését teljes mértékben lekötötte, annak daczára, hogy kissé hosz- szura — éjfélig — nyúlt. E siker részesei a szereplőkön kívül Fogarassy Károly rendező és Csipkés Károly súgó is, mig az egész estély rendezésének fényes erkölcsi eredménye Klacskó István irodalmi szakosztályi elnök javára esik. Az élőkép s színdarab diszletezését Brandsch Gyula és Mészáros Ferencz végeztek nagy szakavatott - sággal, körültekintő buzgalommal és gondossággal. Előadás után a „Magyar Király* termeiben vacsora és reggelig tartó táncz következett, befejezéséül a legsikerültebb farsangi estnek. (§) A mi igazságunk. — A nagykárolyi székhely pártjának Emlékirata. — (Vége.) A pénzügyigazgatóság kérdése úgy áll, j hogy a midőn az 1889. évi XXVIII t.-cz. a pénzügyi közigazgatás egységessé tételét el- | rendelte, eltörölte úgy a régi kir. adófelügyelőséget, mint a régi szervezetű pénzügyigazgatóságot s e kát eltörölt intézmény egyesítéséül állította fel az uj szervezetű pénzügyigazgatóságot. Már pedig e két régi intézmény közül csak az egyik a pénzügyigazgatóság székelt 1889. előtt Szatmáron, az adófelügyelöség székhelye mindég Nagykárolyban volt. Az egyesítés törvényszerű következményeként valamelyik városba át kellett helyezni az eddig a másik városban székelt hivatalt s hogy ezen újjászervezésnél a választás a kormány részéről nem Szatmár, hanem Nagykároly javára esett, ennek egyedüli oka abban állott, hogy az 1889. évi XXXI-ik t.-cz. 3. §-a kötelességévé tette a kormánynak az uj pénzügyigazgatóságok szoros összeköttetésbe hozását a vármegyei közigazgatás központjával s igy az adminisztráczió magasabb érdekei követelték a pénzügyigazgatóságnak Nagykárolyban létesítését. Leszögezhetjük itt tényként azt is, hogy a régi adófelügyelőségnek uj pénzügyigazgatósággá fejlesztésén kívül 1867. óta Nagykároly város egyetlen egy állami hivatal vagy intézmény székhelyévé sem tétetett, de még a meglevők közül is például a kir. törvényszéktől megfoszttatott és ma is fennáll a közoktatásügyi igazgatás kimondhatatlan kárára az a méltán anomálikusnak mondható állapot, hogy a szatmárvármegyei kir. tanfelügyelőség nem .a vármegye székhelyén, hanem Szatmáron székel. Pusztán hangulat keltő, a tárgyilagos igazság kritikáját ki nem állják a szatmári emlékiratnak a pénzügyigazgatósággal kapcsolatosan előadott többi állításai is. így az, mintha a pénzügyigazgatóság nagykárolyi székhelyének következményeként intéztetnék el ezen hivatal ügyeinek jelentékeny része kiküldetések által, holott ilyen eljárások rendszeres foganatosítását teljesen függetlenül az igazgatóság hollététől, az 1889. évi XXXI-ik t.-cz. 11-ik §-a kötelezöleg írja elő. Ami pedig a pénzügyigazgatóság elhelyezésének meg nem felelő volta tekintetében tett allúziót illeti, csak azt adjuk elő, hogy olyan olcsón és aránylagos kényelemmel, mint Nagykárolyban, az ország vajmi kevés pénzügyigazgatósága van elhelyezve s ha a pénzügyi kormánynak kifogásai volnának az elhelyezés ellen, 18 év óta bizonyára nem ujjitotta volna meg ismételten a bérszerződést. Igen messze elvezetne tárgyunktól, ha a törvényszék kérdésének részletes taglalatába kívánnánk bocsátkozni. E tekintetben tehát egész röviden csak azt adjuk elő, hogy a volt nagykárolyi kir. törvényszék 1875-ben tisztán pénzügyi okokból lett beszüntetve. Az azóta eltelt 33 év minden irányú óriási fejlődése, az ország több vidékén szükségessé tette, az akkor beszüntetett törvényszékek közül többnek visszaállítását. Hogy az ezen irányú mozgalom a kormány helyeslésével is találkozik, tanúbizonysága ennek, mikép a jászberényi és ungvári törvényszékek visszaállítása máris a megvalósulás stádiumába lépett. Mindazon városok és vidékek közül pedig, amelyek régi kir. törvényszékeik visszaállítását kérelmezik, Nagykároly város és vidékének kérelme a legjogosultabb, mert e vidék a nagyváradi és szatmári együtt 2,990.493 kataszteri hold területű, 964.125 lélekszámú két óriási törvényszék területe között feküdvén, mindkét rendkívül túlterhelt törvényszék adminiszt- rácziója immár a lehetetlenséggel határos s igy nemcsak Nagykároly és vidékének spe- cziális helyzete, de az igazságszolgáltatás általános érdekei is kívánják a nagykárolyi törvényszék visszaállítását. Magától értetődik, hogy e mozgalom a szatmári törvényszék fennállását semmiképen sem érinti s ha a nagyságára és fejlődöttségére oly igen büszke Szatmár város törvényszéki területének a közérdek szempontjából némi csökkenésért országra szóló sopánkodásban tör ki, holott például sem Szolnok, sem Beregszász egy gondolattal sem ellenezték az uj törvényszékek felállítását, akkor méltán csodálkozóba kell esnünk a nagynak mondott Szatmár igazán kisvárosias, sőt falusias kicsinyessége felett. Teljességgel nem foglalkoznánk SzatmárN AGYKÁR OLY ÉS VIDÉKE { németi szabad királyi város viszonyaival, ha a szatmári emlékiratnak Nagykároly elleni alaptalan támadásai erre nem kényszerítenének. De mert kényszerítenek, elő kell adnunk, miben áll hát az a sokat hangoztatott ] szatmári fölény. A városiasság kérdése az főként, amelyen a szatmári emlékirat lovagol. Hátha egészen őszinték akarunk lenni, akkor úgy a szatmáriaknak, mint a nagykárolyiaknak el kell ismerniök, hogy a modern értelemben vett igazi városiasságtól bizony még mind a két város nagyon távol áll. A külsőségekben mindkét helyen sok a haladás. Kőutak, asphaltjárda, villamos világítás, kőszinház éppen úgy van Nagykárolyban, mint Szatmáron, de már ami a városiasság igazi alap- feltételeit, a csatornázást és vízvezetéket illeti, ezek a szegény, kicsiny, folyóvíz nélkül szűkölködő Nagykárolyban éppen úgy hiányzanak, mint a gazdag, nagy, Szamos- parti Szatmáron. Pedig, hogy ezen intézményekre éppen Szatmáron mily óriási szükség volna már réges-régen, élénken tanúsítja az ország közegészségi térképe, amelynek legsötétebb pontja Szatmár városa, az 1892-ik kolera fészek, mindenféle járványos betegségnek, tífusznak, kanyarónak, vörheny- nek állandó tipikus tanyája. Ezzel szemben Nagykároly közegészség- ügyi viszonyai a legkedvezőbbek; ez az előny bizonyára felér Szatmárnak azzal az előnyével, hogy több emeletes ház van benne, mint Nagykárolyban. Magyar nemzeti szempontokból Szatmár inferioritását statisztikai adatokkal bizonyítjuk be. Szatmárnak Nagykárolyénál sokkal gyengébb magyarositó erejét élénk világításba helyezi az a tény, hogy a szatmári közigazgatási járás 40,872 lakosa között 1900-ban 10,483 oláh anyanyelvű találtatott, addig a 40,117 lakosú nagykárolyi közigazgatási járásban csak 7926 oláh lakost talált ugyanezen népszámlálás. Magának Szatmár városának népességi viszonyai pedig nemzeti szempontból nemcsak szomorúak, de egyenesen megdöbbentők. Az 1900. évi népszámlálás eredményéről kiadott hivatalos jelentés (első rész, általános jelentés 6 lap) külön is kiemeli Szatmárnémeti specziálisan aggasztó viszonyait ezen kijelentése : „A magyarság térfoglalása legintenzivebben nyilatkozik meg városainknál, amelyekben Szatmárnémeti kivételével a magyar anyanyelvűek száma mindenütt örvendetesen megnőtt.“ Minden városban erősen megnőtt 1890- től 1900-ig a magyar anyanyelvűek száma; nemcsak a magyar jellegű városokban, de a nemzetiségi többségüekben is. Szatmáré pedig nem hogy nem emelkedett, de csökkent 94'5-ről 94'2-re. Hasonló megdöbbentő eredményt mutat a magyarul tudók számának összehasonlító statisztikája is. Itt is országszerte a legkedvezőbb haladást mutatta az 1900. évi népszámlálás, sőt még Horvátország négy törvényhatósági városában is 2—5 °/0 emelkedés tapasztalható; egyesegyedül Szatmár város volt az, ahol a katonaságot nem számítva, az összes polgári népesség között a magyarul tudók arányszáma 1890- töl 1900-ig 98‘3-ról 98'1-re csökkent. Még megdöbbentőbb az arányszám, ha az idegen ajkú népességet vesszük alapul, mert ennél pláne 69‘4-ről 67’3-ra csökkent a magyarul tudók száma. A kultur niveau s^jntén felette gyönge emelkedést mutat Szatmáron, mert az ösz- szes törvényhatósági városok között megint csak Szatmár volt az, amelyben 1890-től 1900-ig legkisebb °/„-al (74'5-röl 76'5-re, tehát 2°/0-al) nőtt a 6 éven felüli lakosság között az írni és olvasni tudók száma, holott a többi törvényhatósági városok között a legkedvezőtlenebb arányszám, Aradé is 4'3, tehát több, mint kétszerese Szatmárénak. így beszélnek a számok és ilyen eredményekre jutunk, ha lehámozzuk a külsőségek csillogó köntösét. Azonban nem folytatjuk a rekriminaczió- kat, amelyekre különben is csak a szatmári emlékirat ok- és jog nélkül alaptalan támadásai kényszeritettek. Nem vitatkozunk a két város előnyei és hátrányai felett, nem
