Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-12-23 / 51. szám
6 Jó kocsi volt, kényelmes, nem rázott; az idegen utasok halkan beszélgettek, mint akiknek kímélni kell beszédszervöket; a kalauz udvariasan figyelmeztetett, hogy Salzburgban vámvizsgálat lesz ! Brr! vámvizsgálat ! Ezt a kint átszenvedtük minden határon. Átturkálták podgyászunkat, mintha arról akartak volna meggyőződni, hogy utazásunkban hány zsebkendőt, kráglit stb. használtunk el! Sebaj! Tudja meg a német is, ha már a franczia olyan nagyon kiváncsi volt! Egy bizonyos, hogy a vizsgálat elől meg nem szökhetünk és hogy Salzburgban akarva, nem akarva, majd kitessékelnek bennünket podgyászostól, sőt talán még „zuschlagot“ is fizettetnek. Vártunk türelemmel, annyival inkább, mert a többi utasok is ezt cselekedték. Mindössze az volt kissé gyanús, hogy egy helyen meg- állottunk s kocsinkat lekapcsolták, aztán ellenkező irányban vittek tovább. Két állomás után hangzott a kiáltás: kiszállani mindenkinek ! Végre, ha nem is épen magyar, de osztrák területre léphettünk! Megkönnyebbülve, félig felnyitott táskával kilépve, kémleltük a vámhivatalt. Vizsgáljuk a felírásokat és szemünkbe tűnik: „Rad Reiehenhall“. Visszatekintek a kocsira, annak a felírása is ugyanazt jelöli végállomásul. Nszépen vagyunk! Sóhajtunk fel, Salzburg helyett elhozott a német a fürdőbe ! Ezen a kis kalamitáson, szép időben, j fényes nappal nevettünk volna egyet, aztán a következő vonat indulásáig, gyönyörködve szemléltük volna meg a kétségkívül remek fürdőt, hanem este 10 órakor, szakadó esőben . . . rettenetes boszuság! Hozzá még jött a többi! Először is meg kellett fizetni a fürdői kirándulást a vasútnak, ezt még kifutotta a német pénz; hanem vacsorálni is kellett volna, amit már nem győzött volna meg erszényünk, melyben alig lézengett nehány apró német pénz, a többi mind osztrák-magyar értékű volt, ennélfogva egy pohár sör mellett képzeltük el az esernyő alatt is átázva megközelített vendéglőben, hogy mily szép lehet ez a fürdő, hova messzevidékről eljönnek a gége betegek, mi pedig átázva, éhezve, torok bajt kaphatunk. Midőn visszatértünk az állomáshoz, esernyővel védekezve az eső ellen, a mellettünk levő bronz kígyó féle hideg vérrel osztotta szájából a vizet. Még ez is boszantani akar? Salzburgban éjfél körül jól megvacsorázva, kedélyesen tárgyaltuk a fürdőzést, annyival inkább, mert a legközelebbi gyorsvonattal lehetővé vált, hogy Becsből az előre tervezett időben indulhassunk haza Magyar- országba. Később püspökünkkel beszélgetve hazatérésünkről, megjegyezte, hogy kár volt Salzburgtól ki nem rándulni a kies Reichenhallba, hol ő is időzött . . . Reichenhallba — vetém oda, hogy ne lettünk volna! Azóta mindig várom, ha valaki megírná, milyen is az a Reiehenhall, hogy én is tudnék róla valamit! Kossuth Lajos nyílt levele J)eák Ferenczhez.* Paris, május 22-én, 1867. II. Engedd, hogy emlékeztesselek a múltakra. Ami most a közösügyi munkálat az úgynevezett birodalmi egységnek s nagyhatalmi állásnak áldozatul hoz, az lényegében épen az, ami 1848-ban Jellasics betörését megelőzött ultimátumkép tőlünk köve- teltett. Ultimátum volt Barátom ! fegyver élétől nyújtott ultimátum, nekünk védteleneknek. És támogatására fel volt szitogatva ellenünk * A mai politikai helyzetben is alkalomszerű e nagyjelentőségű levelet közli és megjegyzésekkel ellátja Csutoros Albert érendrédi ref. lelkész. a szenvedelmes belháboru s határainkon in- vasionalis seregek álltak csatarendben. És e veszélylyel szemben volt-e a minisztériumban, melynek mindketten tagjai voltunk, volt-e az országgyűlésen csak egyetlen hang is, mely azon most annyi készséggel elfogadott követeléseket csak tárgyalásra is méltóknak tartotta volna ? Nem volt. Az egész minisztérium, Te és Eötvös ép úgy mint én s én úgy mint az egész országgyűlés indignatioval utasítottuk vissza a jogtalan, a nemzeti öngyilkolást kívánó követelést. Te vissza vonultál, Eötvös a vihar elől külföldre vonult, én védelemre határoztam magamat, de a követelt jogfeláldozást egyikünk sem irta alá. Jött 1861. Az osztrák hatalom akkor még bizonnyal erősebb volt, mint 1867-b«n. Mit feleltél a megújított követelésekre ? Saját felirataidra utallak. Úgy ismerted akkor is a pragmatica sanctiot, mint most, i de megemlékeztél az 1790: 10-ik czikkre is, a jogtalan követelésre a jog, a teljes jog követelésével feleltél és megmondottad a közös érdekű viszonyokra (melyek hiszen egészen különálló országok közt is létezhetnek, annál inkább az egy fejedelmet ismerők közt) megmondottad, hegy esetről-esetre majd intézkedhetik az ország önállólag miként joga hozza magával, loyalitással, miként mindig tévé. És most állasz reá, mit akkoron elfogadni sem szabadnak, sem kényelmetlenségnek nem ítéltél ? Most Stadova után, most mondd azt, hogy el kell fogadni, mert többre nincs kilátás ? Megfoghatatlan ! Én, aki nemzeteknél uralkodóik irányában a jogfeladást soha sem tartom sem szabadnak, sem kénytelenségnek, igyekeztem j magamat, mennyire embertől kitelhetik, a te álláspontodba belegondolni s a vélt kényte- J lenségnek még csak árnyékát sem vagyok képes felfedezni, hanem látom azt, hogy a magyar nemzet épen azon perczet választja ! kétségbeesni állami jogaink teljes valósitha- j tása felett, midőn minden nemzet, a nagy i Angliától a kis Crétáig érzi, hogy a kor szel- ! lerne, a kor iránya s a politikai viszonyok a jog visszaszerzésnek, vagy a jogfejlesztésnek kedvezők. Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogáról is, lemond oly módon, i lemond, magát oly politikának eszközéül szegödtetve, mely szomszédainkat úgy nyűgöt, mint kelet felé ellenségeinkké teszi, a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti s a szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambi- tióknak czéltáblául tűzi ki. És ha azt Kérdem magamtól, mi hát az, amit nemzetünk annyi feláldozásért jutalmul kap ? látom azt, hogy kapja az idegen érde- kekérti katonáskodás kötelességének általánosítását, ezer nehány százmillió forint államadósságot s vele az elviselhetetlen tömérdek adók megörökítését, melyeknek ily viszonyok mellett még csak legcsekélyebb enyhítésére sem lehet gondolni. És hogy a pohár csordultig megleljék, látom azt, hogy a minisztérium áltat előterjesztett törvényjavaslatok még ma nagy jogfeladások után felmaradott gyöngyöcské- ket is kitépik az 1848-iki törvényekből. Hazánknak s épen hazánknak alkotmányos biztosítékokra nagy szüksége van. Hangosan kiáltja e szükséget füleinkbe saját szomorú tapasztalásunk s negyed félszázad történelmének intő szava. Oda iktattuk egyik biztosítékul a törvényekbe, hogy a költségvetés megállapítása nélkül az országgyűlés el nem oszlattathatik s ha a magyar királyi minisztérium ki akarja e biztosítékot is a törvénykönyvből törültetni! És miért ? Azért, mert lehet eset, midőn a biztosíték a hatalmat terjeszkedési vágyában genirozhatja. Ott volt a nemzetőrség! A legártatlanabb institutió a világon szemben a törvényt tisztelő hatalommal. Sőt a rendnek, a személy- és vagyonbiztonságnak legsikeresebb őre, mert azt magának a népnek oltalma alá helyezi. De van ezen institutió eszméjéNAGYKÁROLY ES VIDEK E ben is valami, ami fékül szolgálhat a hatalomnak, hogy ne merje túlfeszíteni az önkénynyé fajulás húrját. S mert ez van benne, a minisztérium a nemzetőrséget elakarja törülni. Én nem gondolom, hogy az országgyűlésnek missiói közé tartozzék a hatalom utjából az önkénynyé fajulás akadályait el- háritgatni. Biztosítékokra nem a hatalomnak van szüksége, hanem a népnek; s én nem gondolom, hogy az általános katonai kötelezettség, kapcsolatban a miniszteri felelősség alul elvont rendelkezés hatalmával, biztosíték dolgában a nemzetőrségi institutiót mellőzhetővé tenné. A törvény némi politikai jogokat ruházott a határőrvidéki lakosságra. A minisztérium a helyett, hogy amint jogszerű is, tanácsos is volna e jogokat kifejlesztené, korunk irányának derisiójára eltöröltetni indítványozza. És ezt ép akkor, midőn Horvátország, melylyel a kiegyezkedés annyira kívánatos, a határőrvidék politikai állásának biztosítását még az inaugurate diploma feltételei közé is iktatandónak véli. Általában a minisztérium által előterjesztett törvényjavaslatok annyira ellenkeznek Magyarország állami létének életfeltételeivel ; annyira összeütköznek azon politikai iránynyal, melyhez nemzetünk negyed- félszázadon át jó, bal szerencsében s mindig tántorithatatlanul ragaszkodott s mely- hezi hűségének köszönheti nemzetünk, hogy még van, annyira ellentétben állnak a kornak, melyben élünk, irányával, az európai conjuncturák sugaimaival, horderejűkben annyira veszélyesek, annyira nincsennek motiválva, sem a szükség, sem a kénytelen- ség, sem az osztrák uralkodóház helyzete, sem a legegyszerűbb politikai számtan kívánalmai által, miszerint nem győznék eléggé bámulni, hogy akadhat minisztérium, mely ez előterjesztés felelősségét el meri vállalni, ha minden oda nem mutatna, hogy a te egyetértésedtől s általad az országgyűlési támogatásáról magát eleve biztosítottnak tudja. Lassan-lassan lebben a fátyol a Bécscseli alkudozások titkairól. Úgy látszik, mindez már kicsinált dolog s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja. De én e tényben a nemzet halálát látom s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtűrni hallgatásomat, nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza, az utókor nevében esdekelve felszólítsalak r Nézz körül magasb államférfim tekintettel s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a Hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporiottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perczeit, de a vállozhatatlan múltat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában s az évek súlya, a bu és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nincs semmi várni, nincs semmi kívánni valóm sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal erélylyel él s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt. A kötelességérzet ösztönzött e felszólamlásra. Bocsásd meg ezt a kútfő kedvéért, melyből eredett. Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal síromba, hadd vihessem magammal legalább a reményt, hazám jövendője iránt. Ne vezesd hazánkat oly áldozatokba, melyek még e reménytől is megfosztanának ! Tudom, hogy a Gassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt! Kossuth Lajos. HÍREK. — Lapunk olvasóinak, munkatársainak és barátainak boldog karácsonyi ünnepeket kivánunk!
