Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1909-12-16 / 50. szám

3

logikája; e téren annyira látom vive a dolgokat, hogy mély fájdalommal kérdem, mi marad még feladni való a nemzet önállóságából ? mi marad még feladni való mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biztosítékait képezik s melyek hazánk ssjátlagos helyzetében még sokkal nagyobb becsesei bírnak, mint oly országokban bírhatnának, melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek tehát nincsennek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek eszközeivé sülyesztessenek ?

Épen most látom a hírlapokból a minisztérium által f. hó 18-án előterjesztett hat törvényjavaslatot.

Végig futom elmémben az ezen javaslatok elseje által törvényesítendő közösügyi munkálatot, mely hazánkat állami állásából kétségtelenül kivetkőzteti s az osztrák birodalommal egy államtestületté összeforrasztja.

Számot adok magamnak, a többi öt törvényjavaslat horderejéről. És látom az ez irányban nézeteidet képviselő magyar lapokban azon agitációt, mely a megyei institutiónak — hazánk ezen utolsó reményhorgának -— elválasztására, ország politikai s alkotmány őri állásából kivetkőztetésére és puszta adminisztrationális bureaukká sülyesztésére irányittatik.

Mindezeket látva és megfontolva, okom van kérdezni: minő lényeges állami jog, minő alkotmányos biztosítók marad még fenn, melylyel nemzetünk magát az áldozatokért nem mondom, vigasztalhatná, hanem legalább mystifikálhatná, hogy még mindig nemzet, még mindig alkotmányos ?

A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részére decretáltatik s annak nemcsak szerkezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar miniszteri felelősség alól elvonatik és a magyar ország- gyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik.

A hadi költségvetés megvizsgálásának s megszavazásának joga a magyar országgyűléstől elvonatik s a birodalmi közös delegátiókra ruháztatik át s igy idegen avatkozásnak, határozásnak vettetik alá.

Ezáltal elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpraktikusabb biztosítékát. Elveszti azon tehetséget, hogy a népekre annyi szerencsétlenséget árasztható háborujogot, saját nemzeti érdekei szempontjából önállólag fékezhesse vagy a nemzetközi viszonyokat ellenőrizhesse.

A közösügyi munkálatnak egyébb, nemcsak a nemzet állami Ítélése s önállására,

NAGYKÁROLY ES VIDÉKE

de még anyagi felvirágoztatására is sérelmes intézkedéseit nem is említve, maga ezen két tény elég arra, miszerint tagadni ne lehessen, hogy Magyarország mindazon magasabb attributomokból kivetkőztetett, melyek egy országnak állami típust adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten önállólag nem intézkedhetne, idegen érdekek vontató kötelére akasz- | tátik: hogy a nagyon alárendelt szerepre ' kárhoztatott magyar minisztérium többé teljességgel nem független s hogy ezen jog- | feladások mellett a magyarországi gyűlés alig lehet egyébb, mint egy megszaporitott megyegyülés.

Ezek annyira világos — és semmi legis- ticus okoskodás által el nem vitatható, — tények, hogy sérteni vélnélek, ha csak fel is tenném, hogy a Te érett bölcsességed és hazafiui érzeted magának ezen jogfeladások hordereje iránt illusiót csinál.

Hanem Te — fájdalom, — nem bízol a nemzet erejében s azzal vigasztalva magadat, hogy az élet és körülmények enyhíteni fogják a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint megmentsed amit | megmenthetőnek vélsz, mert politikád tengelye a körül forog, hogy „el kell ftígadni ami kivihető, miután többet elérni nem lehet“.

De épen ez az, ami ellen úgy a jog, mint a politika nevében tiltakozni kell.

Ily szempontból vetni koczkát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is szabad.

Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.

De hiba is ezen lemondás és pedig olyan hiba, mely a körülmények által sem menthető.

(Folyt, köv.j

Pro Domo.

A múlt napokban valaki azt állította, hogy lapunk subventiót kap; ezt a meg- czáfolandó K. Gy.-nek egy szerkesztői üzenetben azt mondottuk, hogy „az állam vasúttól lapunk semmiféle subventiót vagy hirdetési átalányt nem élvez.“

Valószínűleg ezen szerkesztői üzenetre czélozva laptársunk az „Északs addig nem is lesz boldog az emberiség, amig a gyárfüstös levegőn keresztül nem ragyog majd a középkornak fényesen tündöklő napja. Viharos taps és éljenzés volt a jutalom a meggyőződés és meggyőzés hangján előadott beszédért. Szentiványi eddig uj ember volt, de most fényesen állotta ki a nehéz próbát, hogy Nagykároly társadalmi életében vezető szerepet vigyen.

Nyolcz óra felé járt az idő, amikor az j utolsó számban Reviczki Gyula „Pán halála“ ez. elbeszélő költeményét hallottuk és — láttuk. Tudjuk azt, hogy minél több érzék van foglalkoztatva, a benyomás annál mélyebb. Ezen darab előadásánál pedig Papp Béláné, Gsepreghy Antalné és Popity Ká- rolyné urhölgyek művészi szavalata, a gyermeksereg egyszerű éneke, a zenekar szép játéka, az öltözetek és díszítések szinpom- pája mind egy hatalmas összképben egyesült. Papp Béláné, —- jóllehet ismerjük már alakitó tehetségét — fölülmúlta várakozásunkat. A nehéz darab előadásába életet öntött kiváló drámai erejével, finom, legapróbb részletekre is kiterjedő hangsúlyozásával. Művészi tehetségét teljes fényében ra- gyogtatta. Bájos jelenség volt Csepreghy Antalné is, aki lágy, fuvolaszerü, alakításra alkalmas hangjával elsiratta a pogány kor pusztulását. Szép alakja, könnyed, kecses mozdulatai, s általában egyéniségének rátermettsége művészi színvonalra emelték a neki juttatott szerepet és megbecsülendő talentumot árultak el. Popity Károlyné a kereszt diadalának volt a hírnöke, az eszményinek,

az örök igazságnak a szószólója, Közvetetten, szívhez szóló előadása melegen érző leikéről tesznek bizonyságot. Fellépése, játéka biztos. A többi résztvevők — minthogy ez alkalommal nekik nagyobb szerep nem jutott —■ szépségükkel, virágfüzéres ruháikkal járultak hozzá a teljes diadalhoz. A férfiak közt Darabánt Andrásnak és Popity Ká- roiynak jutott kisebb szerep, akik majd a i jövőben nagyobb szerepekben, főszerepekben is a most tanúsított biztonsággal és tökély- lyel fognak játszani.

Súlyos mulasztást követnénk el, ha még Somossyné és Kurz Erzsi urhölgyekről nem emlékeznénk meg. Mi az ünnepély napján már a kész alakítást, hosszú munkának, sok próbának, javítgatásnak az eredményét látjuk s amig a szereplőknek tapsolunk, addig talán a rendezőkről megfeledkezünk. Nem! Ez hálátlanság volna! Fáradozásuk nemes jutalmául az elért eredmény és az Oltáregylet hálás köszöneté szolgáljon.

A helybeli Oltáregylet most jubilál. Tiz éves fennállásának és munkájának emlékét szebb határkővel nem jelölhette volna meg, mint a most lezajlott ünnepséggel.

Br. József.

ms

keleti Újság“ egy szerkesztői üzenetben a következőket Írja:

„Naiv embernek. Ön azt hiszi, hogy a „Nagykároly és Vidéke“ tényleg nem kap subventiót, miután azt állítja, hogy az államvasuttól nem kap. Fogadjunk, hogy subventiót még is kap és fogadjunk, hogy nem fog merni ellenünk ezen állításunk miatt sajtópert indítani“.

Hogy a subventiő kérdésével egy- szersmindenkorra végezzünk annak elő- rebocsátával, hogy boldogult Sarkadi N. Zsigmond a m. kir. államvasutak- tól 500 K hirdetési átalányt kapott, melyért annyi vasúti hirdetést közölt, a melyekért sokkal több hirdetési dij járt volna, s hogy ez az általány folyó év tavaszán beszüntettetett, és előrebocsátásával annak, hogy a városi hirdetésekért 400 K átalányt kapott a tulajdonos, a mi ez év végével szüntik meg, az Északkeleti Újságnak elmondjuk a következőket:

Igaz, hogy sajtópert ezúttal nem fogunk indítani, mert ha kapna is lapunk subventiót ez nem becsületbe vágó dolog, tehát az Északkeleti Újság idevonatkozó állításában sem rágalmazás, sem becsületsértés nem foglaltatván, sajtópernek alapja tehát nincs.

Határozottan állítjuk, hogy lapunk senkitől semmiféle subventiót nem kap, lapunk szerkesztősége pedig még kevésbé, hacsak nem akarják ilyennek minősíteni a kedvezményes vasúti bérletjegyet, és a szerkesztőség tagjainak alkalom- adtán kiadott egyszeri utazásra szóló jegyet, melyet a helyiérdekű vasúti hirdetések közzétételéért kapunk és minden politikai lapnak kijár és Dr. Nemestóthi Szabó Albert ur, mint a „Szatmárvár- megye“ munkatársa annak idején szintén élvezett. Ha az „Északkeleti Újság“ mégis állítja, hogy lapunk subventiót húz és erre a naiv emberrel -— kinek a szerkesztői üzenet szól, ki azonban nem is létezik — fogadni akar, igy alólirott ezennel kijelentem, hogy tartom a fogadást, fogadjon velem a szerkesztő ur a következő módon:

Helyezzen letétbe mindenikünk Nagykároly város polgármesterénél 500— 500 K készpénzt vagy ugyanilv értékű értékpapírt oly czélból, hogy annak a pénze vagy értéke, ki a fogadást elveszíti, osztassák el a városi szegények között.

Alakitassék egy jury Ilosvay Aladár alispán ur elnöklete alatt 5 tagból, tagjait jelölje ki Dr. N. Szabó Albert ur a vármegyei, járásbirósági, pénzügyigazgatósági, vagy városi tisztviselők fogalmazói szakbeli tagjai közül, ezek vizsgálják meg az ügyet, én rendelkezésére bocsátom a jurynak a részvény- társaság könyveit, Dr. Nemestóthi Szabó Albert ur pedig mutassa be bizonyítékait s ha ez a jury kimondja, hogy lapunk vagy annak szerkesztője — a hirdetések ellenében adott kedvezményes vasúti bérleti jegyet és a lap munkatársai számára esetröl-esetre egy utazásra szóló jegyet, továbbá egyes hirdetésekért esetleg fizetett összegeket ide nem számítva — subventióban részesül, akkor én vesztettem el a fogadást, ha pedig Dr. N. Szabó Albert ur állítását bizonyítani nem tudja, akkor ő vesztette el a fogadást.