Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-21 / 3. szám
2 már és Németi leginkább ezen igazán kétes értékű érdemeikért kapták meg a szabad'királyi város jellegét, kitűnik úgy az 1715. évi 109. t.-cz.-nek, mint magának az 1721. január 2-án kelt szabadság levélnek szószerinti szövegéből. A törvény szerint: „És miután Ö Felsége meggondolta volna Szatmár és Németi városoknak ... a kü- lömböző háborús és lázadási időkben teljesített hű szolgálatait s okozott kárait . . . . stb.“. A szabadság levél még leplezetlenebből kiemeli az uj szabad királyi város „érdemeit“, írván a többek közt a következőket: „ ... Mi is (a császár t. i.) kegyelmesen és elismeréssel tekintetbe vennök a Szatmárvármegyében levő tisztes és érdemes Szatmár és Németi városok polgárainak sokféle hasznos szolgálatait és érdemeit, melyekkel ők nemcsak a békés és boldog időkben, hanem a sokféle rettenetes háború s a legközelebb lecsendesitett felkelés viszontagságai között is folyvást tündököltek . . . Mikor a német várőrség fellázadt tisztjei ellen, ők vetették magukat közbe, ők vállaltak a tisztekért kezességet s ez által úgy ezekről, mint a közjóról a fenyegető veszedelmet okosan elhárították ... A legutóbbi felkelés alkalmával is készek voltak inkább a három hónapi ostrom után városukat felégettetni, vagyonukat felprédáltatni, megszámlálhatatlanul sok kárt szenvedni, sem hogy törvényes királyuk iránt a hűséget megszegjék, de még ekkor sem törtek meg, hanem bár minden pénzük és élelem készletük elfogyott, ezen nagy Ínségükben is közel (?) táborozó seregünket 4000 forinttal segítették, most is 8000 forintot hoztak be kincstárunkba“. A nemzeti ügy árulásának jutalmául Szatmárnémeti szabad királyi városi rangra emeltetett ; ez időtől kezdve soha többé a ku- rucz Szatmárvármegye karai és rendei me- gyegyülést Szatmárnémetiben nem tartottak. Elismerjük, hogy mindezek csupán történeti érdekességi részletek s az ősök nem- zetelenes üzelmei a mai hazafias nemzedéket nem terhelik, ha mégis szükségesnek tartottuk ezeket előadni, csupán azért történt, hogy a szatmári emlékirat {fentebb idézett némi hangulat keltésre alkalmas állítását Szatmárnémeti „kuruczságáról“ s e miatt szenvedett állítólagos megrövidítéséről a tárgyilagos történeti kritika , eszközeivel kellő értékére leszállítsuk és kimutassuk, hogy Szatmár várost a XVIII. században vármegyei székhelylyé Szatmárvármegye rendei múltjuk megtagadása nélkül sohasem tehették volna. Az egész XVIII. század folyamán élénk emlékezetükben volt a vármegye urainak Szatmárnémeti nemzetellenes magatartása, a régebbi időkben az ott uralgó császári őrség, a közelmúltban Rákóczi elárulása, a század huszas éveitől kezdve pedig a szabad királyi jelleg, mely a vármegye testéből kiszakította e két várost, egyre mélyebb és mélyebb elválasztó vonalat vontak az ősi vármegyei és újdonsült városi muni- czipiumok között. A vármegyei rendek, akik ugyan sok mindenben hátra maradván, szittya táblabi- rák lehettek, közjogi tudással és érzékkel bőven meg voltak áldva, tudták és érezték tehát, hogy alkotmányos szabadságaik egyik nem csekély jelentőségű biztosítéka van abban, ha a vármegye székhelyét az idegen törvényhatóság helyett saját törvényhatóságuk területéhez kötik és állandósítják. Megyeháza építéséről még sokáig, 60 esztendőn keresztül nincs szó, mert hiszen a köz- igazgatás akkori kezdetleges állapota mellett, a priesen alakuló közvetlenség korszakában, ilyen építkezés közszükségletet nem képez. Semmi akadálya sem volna tehát annak, hogy a vármegyei gyűlések ezután is felváltva hol itt, hol ott tartassanak és Szatmár is ezen eseti székhelyként foglaljon helyet; valótlan az az inszinuáczió, mintha a Károlyiak erőszakolták volna reá a vármegyére a nagykárolyi székhelyet. Igaz, hogy a XVIlI-ik század egész folyama alatt Károlyi grófok ülnek a főispáni székben, de e három főispán, akik az országos politika vezető államférfiak hadvezérek, azonkívül az ország távoli vidékén birtokosok, csak szórványosan vesznek részt a szatmárvármegyei közügyekben; a közgyűléseket legtöbbször az első alispán hívja össze és vezeti; igazán nem volt reá semmi ok, hogy az állandósított székhely hiányában esetenként Szatmárra is összehivassék a közgyűlés, ha egyébért nem, már csak az ottani birtokosság kényelme kedvéért is. Ám a vármegye rendei minden egyébb szempontot alá rendelnek kuruez következetességöknek s a császári kegyből felemelkedett Szatmáron nem gyü- léseznek. A közgazdaság és közművelődési fejlődéssel kapcsolatosan a XVIII-ik század második felében az ország minden vidékén egymás után állandósittattak a vármegyei székhelyek és mindenütt felépítette a vármegye a maga székházát, lassanként a szatmárme- gyei közviszonyok is oda fejlődtek, hogy a székház építésére .kellett gondolni, már ez időben a vármegye rendei teljesen megszokták és megkedvelték a nagykárolyi gyülése- zést és igy amidőn Gróf Károlyi Antal 1780- ban két telket adományozott a vármegyének, azt ez utóbbi elfogadta, két épüretet emelt reá s ezekben helyezte el most már véglegesen a törvényhatóság hivatalait. 50 évig nyugodtan rezideált a municzipium a vármegye legnagyobb városában s bár az akkori idők bizonytalan, sőt nem egyszer ve- széles közlekedési viszonyai között nagy vidékek érdekeltségének lett volna kényelmesebb a szatmári székhely, még sem esett szó róla egészen 1830-ig. 1830-ban Csomay Pál II. alispán vetette fel a székhely Szatmárra áttételének kérdését, úgy látszik, a pucscsszerü meglepetéseket már abban a korszakban is ismerték; mert az 1830. január 18-iki közgyűlés jegyzőkönyve szerint minden megvitatás nélkül nehány sornyi, siralmasan gyönge indokolástól kisért határozattal döntött e fontos kérdésben, azt kell következtetnünk, hogy ez az ügy akkor csak úgy hirtelenében lett előrántva s egy néhány harsogó torok segítségével keresztül hajtva ; vagy el lehet e képzelni, hogy akkor, amikor még élénk emlékezetben volt azon bontó feltétel, a mely mellett gróf Károlyi Antal a székház telkeit adományozta s igy tudva volt, hogy a székhely áthelyezése a vármegye jelentékeny anyagi károsodásával fog járni, a mit jelentékenyen emelt volna a szatmári uj székház felépítésének költsége, hogy ezek ismerete mellett az ügy kellő publikálása és törvényszerű megvitatása esetén csak úgy, en bloc elfogadták volna a másod alispán propoziczióját ? Különben a közvetlenül következett korszak igazolta is, hogy a vármegye 1830-iki határozata nem volt komoly. Ugyanis 1832- ben a vármegye háza épületei a földrengés következtében részint Összedőltek, részint tetemesen megrongálódtak, ha valamikor, ekkor lehetett volna iímét felvetni és effek- tuálni az áthelyezést, mert hiszen mindenképpen ópiteni kellett, ám ekkor — tehát alig egy pár évvel az 1830-iki határozat után — már szó sem volt az áthelyezésről s a vármegye Nagykárolyba a régi telken épitette fel az uj megye házát, amely azóta többször lényegesen bővítve és átalakítva ma is áll s mint az ország egyik legtágasabb, kényelmesebb, sőt némely részeiben legfényüzőbb székház épülete hivatásának még igen-igen hosszú időn át meg fog felelni. (Folyt, köv.) N_A G Y K ÁROLY ÉS VIDÉKE Plachy Gyula. Őfelsége a király Plachy Gyula kir. tanácsos, pénzügyigazgatót a hatodik fizetési osztályba sorozott kir. pénzügyigazgatóvá nevezte ki. Ez a kinevezés nemcsak a legközvetlenebbül érdekelt pénzügyi tisztikar körében, hanem az egész vármegyében őszinte és igaz örömöt és megelégedést keltett. Mert Plachy Gyula kir. tanácsos, pénzügyigazgató az alatt a két és fél év alatt, mióta a nagykárolyi pénzügyigazgatóság vezetését átvette, nemcsak a kir. pénzügyigazgatóságot emelte arra a nívóra, hogy az ma már az ország legelső pénzügyigazgatóságai között foglal helyet, hanem ami fö, megteremtette a pénzügyi és egyéb közigazgatási hatóságok között azt a consensust, amely nélkül eredményes és czélhoz vezető munkálkodást alig lehet felmutatni. A múltakból tudjuk, hogy a pénzügyi és különösen a vármegyei hatóságok között sok súrlódás fordult elő, a melynek hátrányát rendesen a hivatalos ügymenet érezte meg legjobban. És midőn Plachy Gyula elfoglalta hivatalát a pénzügyigazgatóság személyzete egy meg nem érdemelt, csaknem visszás helyzetben állott a vármegyével szemben. Sok tapintatra és ügyességre volt szükség, hogy a múltak" emlékei elsimuljanak és hogy a pénzügyi hatóság a maga érdekeit a vármegye közig, hatóságainak működésével össszeegyez- tetni tudja és hogy ez mennyire sikerült, azt bizonyítja az az állandó jó és barátságos viszony, mely közöttük fenáll. És eme viszonynak létrehozásában az érdem Plachy Gyuláé, aki nemcsak barátságos és finom modorával, de udvarias előzékenységével, szolgálatkészségével, méltányos eljárásával az egész vármegye közönségének osztatlan tiszteletét és barátságát megtudta nyerni. Bizonyítja ezt nemcsak a vármegye intéző köreinek részéről több Ízben hangoztatott elismerés, hanem a főispán újévi beszéde is, melyben különösen hangsúlyozta, hogy a mai vezetésnek köszönhető az, hogy a nagykárolyi pénzügyigazgatóság úgy a magas minisztérium, mint az egész vármegye előtt mily tekintélyben áll. Fiatalon, alig 43 éves korában érte el megfutott pályájának egyik legszebb állását és a számos üdvözléshez, melyben kineveztetése alkalmából bizonyára része van, a magunk részéről is a legöszintébb örömmel járulunk hozzá és kívánjuk neki, hogy magas állását sokáig élvezhesse legteljesebb megelégedésben. Előfizetési felhívás! Mióta a „Nagykároly és Vidéke“ kilépett a közélet terére, hogy szeretett hazánk boldogulása, előhaladása és felvirágoztatásának nagy eszméjéhez habár csak egy porszemmel is hozzájárulhasson, azóta szüntelenül csak egyetlen elvet szolgált; az országos függetlenségi és 48-as párt elveit, mert egyedül ezen elvek szolgálatában vélte feltalálni kitűzött czéljának valódi eszközeit. Ezeket az elveket szolgáltuk legjobb tudásunkkal, teljes erőnkkel, nem térve el azoktól akkor sem, midőn csak üldöztetés és mellőzés volt osztályrészünk és akkor sem, midőn pártunk uralomra jutott. Nem féltünk az üldöztetéstől, nem kértünk az előnyökből. Önzetlenül és
