Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-29 / 17. szám
•) NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ. két és megalkuvás nélkül meg fogják állani ezentúl is. Megalkuvás, leszerelés nem lesz! Tehát csakis az önálló bankhoz való jog feltétlen elismerésével és annak 1910. év végével leendő felállításával lehet az országban nyugodt, békés kormányzat s hogy ezen eszme megvalósításának akadályait az udvar elhárítsa, azt annál inkább megérdemli ez a nemzet, mert sohse volt fukar az áldozathozatalban akkor, mikor a közös érdekek, főleg a nagyhatalmi állás és a dinasztia érdekeinek megvédéséről volt szó. Ausztria is figyelembe vehetné azt, hogy minden szövetség csak akkor áldás a szövetkezett felekre, ha mindkét fél respektálja kölcsönösen a másik fél jogait, mihelyt egyik a másikat elnyomni igyekszik, ott már a szövetség nem áldás, hanem átok. A csendörség és közönség érdeke. Egy idő óta figyelemmel kisérem a esendörségi viszonyokat az ország különböző vidékein és szemlélődésem eredménye sok minden tapasztalat. Hiszen ez a czim, hogy: csendőrség, már világosan kifejezi a czélt, amelyet ezen intézmény szolgálni tartozik. Ez az intézmény hü őre tartozik lenni a csend, béke és közbiztonságnak, szóval a polgárság érdekeit mindenkor köteles megvédeni. De vájjon ez a szép intézmény tud-e hivatásának valóban megfelelni ? Aligha képes! Igazolja ezt az a szomorú jelenség, hogy ezt a szép intézményt a közönség egy része gúny tárgyává teszi, nem adja meg azt a tiszteletet, becsülést, mely ezt a szép intézményt megilleti. Ezért nem csudálkozom rajta, ha a csendőrség legénységének nagy része elkedvetlenedik, de azon sem csudál- koznám, ha a kötelesség teljesítéséből ki ezélul, ez Ö volt, érdemes ama hervadhatatlan koszorúra, melyet hálás nemzete homlokára tűzött s melyből az idő egyetlen levelet sem fog letörni, mert: „ki magáért fárad, gyakran csalatkozik, de ki lelki erejét hazájának szenteli, annak tettei előbb-utóbb sikerrel koronáztatnak meg.“ Eljöttünk hozzád dicső férfiú, ez évben is, hogy a hála és szeretet virágaiból font koszorúnkat lábad elé rakjuk. Te pedig, ki hírre, dicsőségre sohasem vágytál, mert nemes szivedet csak hazád s néped szeretete dobogtatá, engedd meg, hogy fölemeljük szemeinket hozzád, hadd melegítse szivünket legalább egy rövid időre fölujitott emlékezeted, hogy példádból erőt, buzdítást merítsünk, kitartást nyerjünk hazánk javán munkálásunkhoz. Mert hirt cs dicsőséget keresni hiúság, de a haza javán munkálkodni: kötelesség ! Midőn a nap, megfutva pályáját, letűnik az ég boltozatáról, sajnáljuk elvesztett fényét, néhány pillanatig még visszasóhajtunk utána, de megnyugtat minket az a tudat, hogy újra élvezni fogjuk áldó sugarainak kedves melegét. De vájjon mennyivel inkább kell sajnálnunk azt a napot, mely a haza egén ragyogva, legnagyobb fényének pompájában hunyt le s mily keserves az a tudat, midőn még azt sem várhatjuk, hogy újra fölragyogjon ? ... Ily nap volt nekünk Kölcsey Ferencz ! . . . A szenvedést korán tanulta meg. Késéiül nagy lelkiismeretességet nem csinálna is. A csendőrség ma olyan őrség, melynek keze kötve van, bilincsbe van verve, hozzá járul még az is, hogy a csend és közbiztonság őreit az önkény és hatalmaskodás érvényesítésére használták fel, kivált a múltban, amikor a különféle választásoknál puszta hatalmi eszközzé alacsonyitották le. Amikor a választás vezetésére és ellenőrzésére kiküldött egyén vagy tisztviselő büszkén jelent meg a választó közönség között, de nem az erkölcsi tekintély és igazság fegyvereivel, hanem egy rakás csendőr szuronyos fegyverével. Azt nevezem én igazi tisztelésnek, becsiilésnek, melyet az erkölcsi tekintély és igazság biztosítanak, de nem a szuronyos fegyverek emberei. Az ilyen embereknek csak addig van tekintélyük és hatalmuk, mig a szuronyos fegyvereket és hivatali állást el nem veszítik. Az ilyen hivatalnokok és hatalmak olyanok, mint a közforgalomból elvont pénzek, melyek — amint a közforgalomból elvonattak — azonnal értéküket veszítették, senkinek sem kell, senki sem váltja be. Ilyen szomorú jelenség az is, hogy az őrsökön levő személyzet ritkán teljes, többnyire hiányos mindenfelé. Ezen is gondolkoztam, hogy mi lehet ennek az oka? Először azt hittem, hogy az az oka, hogy mindenfele uj őrsöket állítanak fel s igy nincs elég számú jelentkező. De utána járván a dolognak, úgy értesültem, hogy nem csupán a fenti körülmény az oka, hanem az is, hogy mivel a csendőrség legénysége sem a polgárság részéről nem részesül kellő tiszteletben és becsülésben, sem hivatali elöljárói részéről nem részesül a kellő védelemben, nagy számmal lépnek ki a csendőrségi szolgálatból, anélkül, hogy szolgálatképtelenek volnának. A fenti körülmény az oka annak is, hogy a csendőrségi állásra valami nagy számmal nem jelentkeznek és a jelentkezők egy része olyan, mely a szolgá- latteljesitésre, kiképzésre, felderítésre- nézve nem mondható minden tekintetben megfelelőnek és örvendetesnek. Én azt hiszem, hogy ha a polgárság a csendőrséget kellően megbecsüli és hivatali elöljárói részéről is megnyeri a kellő védelmet, akkor az állományban, illetve az őrsökön nem mutatkozik létszámhiány. Végre ehez járul még egy szomorú jelenség: a személyzetnek — a közlegénytől az őrmesterig — ide-oda való gyakori áthelyezése, ami a polgárság érdekeire nézve káros. Megtörtént velem, hogy — mint kárt szenvedett ember — alig kaptam az őrsön egy embert. Megtörtént velem az a furcsa eset, hogy a község legnyilvánosabb helyén, — hol nincs az a pillanat, hol embert nem lehetne találni, — fényes nappal, sokak szemeláttára, az iskolába menő gyermekek segítségévéi fogta meg, illetve lopta el valami gonosz lény a libámat. Hogy ki volt ez a vakmerő és akasztani való lény, frissiben könnyen rá lehetett volna jönni, de a legénység száma hiányos volt, az is szolgálatban volt, az őrsvezetőt pedig egyiket a másik után helyezték el, egyik jött, másik ment. A csendőrségi személyzet áthelyezésével történt változás miatt egy hét is eltelt, mig nyomozás végett csendőrt lehetett kapni, ezalatt pedig a felderítéshez szükséges nyom elveszett és az illető tolvaj is bátran megszabadulhatott a lopott tárgytól. Jól tudom én, hogy az áthelyezésnek két főoka lehet; vagy az, hogy az illető csendőr magaviseleté olyan, mely a csendőrség tekintélyét lealacsonyítja, vagy az, hogy a közbiztonsági érdekek követelik az áthelyezést olyan helyre, ahol csendet, rendet kell teremteni. De vájjon az áthelyezések mindig a fenti okból történnek ? ! Aligha! Sok esetet hallottam már, amikor személyes okból, illetve ellenszenvből történt az áthelyezés. rüek valának azok — amint maga mondja „Parainesis“-ében — mégis általok tanulta az emberiség becsét érteni, a balszerencsét nyugodtan tűrni — s ez tanitá meg őt sorsán felülemelkedni. Anyjától korán megfosztá a halál. Még gyermek volt, midőn 11 éves korában már le kellett mondania az anyai csókról, az anyai szeretetről. A végzet kidobta az élet forgatagába, minden szeretet, minden támasz nélkül. Pedig a gyermek szive megkívánja a szeretetet. Érezte, tudta azt ő is, hogy gyermeki szivében fölhalmozódott szeretetet ki kell öntenie. Ki is öntötte azt hazája oltárára. Nem hiába forgatta különös előszeretettel a történelmet, lelkesedett elődei fényes tettein ; Hunyadi János, Mátyás példája bámulattal, csodálattal tölti be ifjú, fogékony szivét, érzé, hogy a történet nem lehet puszta, terméketlen tudomány s hogy: „minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van“. Szeretni kezdé tehát hazáját, odaadó, ragaszkodó gyermeki szeretettel, ahogy csak egy anyát lehet szeretni. Szeretni kezdé azon szent, véghetetlen szeretettel, mely magával nem törődik, hanem „áldozik, ha kell, vérét ontva egy pillanatban, ha kell, évekig nehéz járomban szolgálva hazáját“. Múltját ép úgy szerette, mint jövőjét. Ez a Kölcsey, ki előtt gyermekkorában „oly kegygyei teljesen, de busán“ tűnt föl hazája képe, ifjú sőt férfi korában sem változott ! A gazdag adományok, melyekkel a természet őt megajándékozd, a költészet ki- merithetlen forrása, melyet keblében hordozott, már akkor is, legalább az ifjú érzelmeinek mélységében megnyilatkoztak. Amin a gyermek oly szeretettel csüggött, ami az ifjú szivét erősebben dobogtatá, azért küzdött, azért szenvedett a férfi is. Az a férfi, ki egész ifjúságát, csak a tudományoknak ssentelé, ki ifjú képzelme kielégítéséért csak utazásra vágyott, csak arról álmodozott: férfi napjait falusi magányban visszavonulva tölté. Nem látszik-e ez, talán csodálatosnak? Vájjon mi lehetett az, mi őt az áldozatra készté. Bizonyára csak azon veleszületett szeretet, melyben legfőbb vágyairól lemondva, mégis örömöket talált. Igen, örömöt talált abban a tudatban, hogyha máskép nem, legalább lantjával szolgálhat hazájának. Pedig a költő, midőn először kezdé lantja húrjait pengetni, vájjon várhatott-e méltó jutalmat, vagy legalább várhatott-e csak puszta elismerést is? Hiszen akkor ragadott ő tollat, mikor nemzetének sem önállósága, sem nyelve, sem irodalma nem volt. A nemzet idegen volt saját hazájában, alkotmányát lábbal tiporták, lenyűgözve, bilihcsekbe verve tespedt ősei szent vérétől szentelt hazájában, legnagyobb kincsét, nyelvét, melynél a szabadságnak nagyobb erőssége, hatalmasabb védőbástyája nincsen, gyáván kicserélte. „Pedig mely nemzet nyelvéért nem buzog, a hazáért áldozatokra kész lenni nehezen fog“. *
