Nagykároly és Vidéke, 1908 (25. évfolyam, 17-53. szám)
1908-07-30 / 31. szám
«-> 1 XXV. évfolyam. Nagykároly, I908. julius 30. 3I. szám. ■v NAGYKAROU És VIDÉK Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden csütörtökön. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Az „Iparügyek“ rovat vezetője: Simkó Géza, főmunkatárs. Schnébli Károly, főmunkatárs. Előfizetési árak: Egész évre .................................8-— kor. Fél évre.....................................4-— „ Negyedé vre ....... 2'— „ Egyes szám.........................—20 „ Köz ségi jegyzők és tanitóknak egész évre 6 kor. Laptulajdonos és kiadó: Sarkadi N. Zsigmond. Nyilttér sora 40 fill. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: I Széchenyi-utcza 37. szám. (A zárdával szemben). j Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Emlékezzünk. E hó 31-én lesz egy éve már, hogy gróf Károlyi István örök álomra hunyta le szemeit. Egy éve már annak, hogy a gróíi kastély bástyáján gyászlobogót lenget a szél, mely azt jelenti, hogy a legnemesebb magyar ember hantjai felett bezárultak a kaplonyi sirbolt ajtai. Egy év nagy idő s ennyi idő alatt sok fájdalom csillapul. A kérlelhetetlen végzetben való megnyugvás már higgadtabban mérlegeli a veszteséget s ez idő alatt sok tapasztalattal leszünk gazdagabbak. De abban a fájdalomban, melyet gróf Károlyi István halála felett éreztünk, a lefolyt év nyomtalanul tűnt el. Az a veszteség, mely bennünket az ö elköltözésével ért, nemcsak hogy nem kisebbedett, de ma még fokozott mértékben érezzük, hogy mily végtelen űrt hagyott ö maga után, mily mérhetetlen nagy még mindig a mi bánatunk. Mert gróf Károlyi Istvánt épen akkor ragadta el tölünk a halál, amikor legnagyobb szükség lett volna az oly emberre, mint amilyen ö volt. Izzó hazaszeretete, befolyása, egyéni tekintélye soha sem érvényesült volna jobban a közélet terén, mint épen akkor, midőn az alkotmány folytonosságának helyreállításával azok az elvek és az a párt jutott uralomra, amely elveknek s amely pártnak utolsó leheletéig olyan buzgó hive volt. Vezéri szerepek egyikének betöltésére volt hivatva, kinek szava irányitólag hatott volna a függetlenségi párt magatartására nézve is és épen ekkor kellett neki bennünket itt hagynia! Halála alkalmából megnyilatkozott gyász eléggé kifejezte azt a veszteséget, mely az országot érte elhunytával, de szorosan mi, akik az ö jóindulatú támogatására, vez télére, 1 irányítására voltunk utalva, még csak most érezzük igazán, hogy mit veszítettünk mi ö benne! Reményteljesen néztünk a nemzeti kormány uralomra jutása után városunk jövője elé. Bizalommal voltunk eltelve az iránt, hogy végre talán Nagykároly városának a függetlenségi elvekhez való tántorithatlan ragaszkodása jutalmául igazságot fog nyerni abban az óhajtásban, melyet a kormány és a képviselöház elé juttat, melynek teljesítéséhez elvitázhatatlan jogaink is vannak, amelytől függ városunk élő- haladása és boldogulása. De alig hangzott el az utolsó zsolozsma a kaplonyi sirbolt ajtajánál, abban a tudatban, hogy gróf Károlyi István nincs többé, már is ellenünk támadtak s igaz, őszinte fájdalmaink közepette harczi riadót fújtak füleinkbe. Ennek a szegény városnak létfeltételét akarják tönkretenni egy másik rivális város máris tulprotezsált érdekeiért. Nagyon is éreztetni szeretnék velünk, hogy hathatós támaszunkat immár hideg hantok borítják s reményeink a kaplonyi sirbolt nagy halott- I jával együtt el vannak temetve. De mi azért nem csüggedünk. Gróf Károlyi István szelleme nem fog bennünket elhagyni! Az ö eszméinek, kötelességtudásának és városa iránti ragaszkodásának méltó letéteményesei maradtak, kikre ép oly bizalommal bizhatjuk sorsunkat, mint eddig bíztuk ö reá és bár az elkövetkezendő, talán erős küzdelemben az ö segítő kezét nélkülöznünk kell is, de reméljük, hogy TARCZA. Az újkori Magyarország vezérlő szelleme.* in. Azóta porrá lett, a ki több, mint 100 esztendeje, porból lett és a hogy az eszméiért dicsőn halt aradi vértanukról ő maga mondta, minden porszeme termékenynyé teszi honszeretetben ezt az anyaföldet. A honszeretet égő csipkebokrának lángjainál gyulasztotta nemzetét a XIX. század legnagyobb szabadságharczára, amely nem lett azzá, amitől Széchenyi prophetás lelke rettegett, a nemzet halálává, de lön annak újjászületésévé, melyből a külső leveretés után is, győztesen: hitben és erőben meg- ifjodva támadtunk fel. És amit Kossuth rendületlen leikével hirdetett: a nemzeti mártírok vére termékenyitőleg hullott a haza földjére, melyen lassan-lassan felnövekedett a szabadság örökzöld fája s annak lombjai közül á magyarok Istenének szava zeng hozzánk, mint szólott Jehova Mózeshez az égő csipkebokorból: „A hely, melyen állasz szent, * Irta s kisebb terjedelemben elmondta Sróff Gábor kegyesrendi tanár a szoborleleplezés napján a Kossuth- asztaltársaság ünnepségén. igy jutalmazom a bátorságot! Szabadság, dicsőség, jólét és boldogság a magyarnak!“ De vájjon miért örökéletü Kossuth neve, emléke és működése hazánk történetében ? Azért, mert Kossuth személye a nemzeti szellem megtestesülése, eszmeköre a nemzet lelkivilágának örökre szóló kinyilvánítása, hiszen ő a Bocskayak, Bethlenek, Thökölyek és Rákócziak szellemi örököse; ő is II. Rákóczi Ferenczhez hasonlóan „Istennel a hazáért és a szabadságért“ semmiféle áldozatot sem tartott nagynak. Istennel! Másfél századdal Rákóczi után újabb megkisértések közt Kossuth szerint „Isten minket választott ki, hogy győzedei- münkkel a népeket megváltsuk a testi szolgaságtól, miként Krisztus megváltotta a lelki szolgaságtól.“ A hazáért! Kossuth mondta az oroszok betörésekor: „Ha győzünk lesz hazánk és az elpusztult falvak felvirágzanak, ha pedig legyőzetünk, úgyis minden elpusztul. Erőnk kevés, de egészen a hazáé!“ A szabadságért! Hiszen Kossuth szerint a népszabadság fölszentelt bajnokai vagyunk. Akaratunk ereje menti meg a hazát gyermekeinknek, az menti meg a szabadság élő fáját, mely sehol sem ver gyökeret, ha gyávaságunk következtében kidől. Valóban feledhetetlen, fönséges ünnepet ült a táborrá alakult magyar nemzet már- czius Idusának első évfordulóján: Ünnepeltek Magyarországon, a táborokban is és nem siratták a szent halottakat, kiknek vére volt a szabadság keresztvize, hanem Petőfivel örültek, hogy végre egy a lélek, egy a szív, a kar, ha valamikor, most győz a magyar! A Rákóczi harang a debreczeni nagy templomba szólította Kossuthot és a képviselőket. Odakünn az utczán dörgött az ágyú, szólt a zene, odabenn pedig a szivek Istenhez esedeztek, ki egy napon elültette a szabadság fáját s azután védelmezte sötét századokon át vihar és rósz szellem ellen. „Egy világot borit már a fa lombjaival, tavaszod kinyitá a századokon át fogamzott bimbókat. Tartsd meg Uram a szabadságnak ezt a fáját, hogy a kiomlott ártatlan vérért a kiszenvedett népeknek dúsan teremje meg gyümölcsét!“ így imádkozott Kossuth s a mindenben kételkedő világ épen olyan meg- illetődve nézett a szabadságnak Isten előtt leboruló vezérére, mint valaha a serege élén könyörgő Gusztáv Adolfra vagy nemrégiben a bibliából vigasztalódó Krügerre. De mig II. Rákóczi Ferencz szeme előtt csak a nemes, addig Kossuth előtt már az egész nemzet alkotmányos szabadsága lebegett, mert a Kossuth Lajos szellemétől fogant s az uralkodótól szentesített 1848. évi törvény- könyv 2 nagy s nemzetünk életében időtlenidőkig kiható remekművet foglal magában: a parlamentális független kormány megalkotásával a magyar állam törvényes függetlenségének biztosítását és az aristocraticus alkotmánynak democraticus szellemű átalakiT
