Nagykároly és Vidéke, 1908 (25. évfolyam, 17-53. szám)
1908-07-23 / 30. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE álló nagy konviktust, 1865-ben kezdte meg a gimnázium akkori igazgatója a gyűjtést egy tápintézetre, mely 1886- ban nyílt meg, s mint Pázmány-kon- viktus oda fejlődött, hogy uj nagyobb- szabásu épületet kap a szatmári társadalom támogatásával. Irsik Ferencz i szatmári kanonok 1881-ben létesített konviktust. S mindezek mellé a magyar államvasutak igazgatósága létesi- ; tett Szatmáron egy nagyszabású inter- nátust 40 gyermek részére. Ezzel szemben mit tettünk mi? Egy évvel ezelőtt mozgalom indult I meg egy konviktus létesítése tárgyában. Elvileg el is határoztatott létesítése, sőt a gimnázium igazgatója elkészítette a „Nagykárolyi kegyesrendi rám. kath. főgimnázium segélyzöegyesületével kapcsolatos konviktus11 alapszabály terve- . zetét, melyet a polgármester elnöklete alatt tartott bizottságnak bemutatott. A május hó 8-án tartott értekezlet határozatából kifolyólag a bizottság tagjai megkapták úgy a segélyzö-egyesület alapszabályait, mint a konviktus alapszabálytervezetét tanulmányozás végett. Így áll ma a konviktus ügye. Az értekezleten egyesek kijelentéséből azon benyomást nyertem, hogy a hivatalos város — már a hivatalos eljárás nehézkessége miatt is — a konviktus ügyét nem egyhamar oldja meg, itt társadalmi akczióra van szükség. Nezetem szerint a gimnázium igazgatójának a segélyzö-egyesület részéről rendkívüli közgyűlést kell összehívni ; feljogosítja öt erre az alapszabályok 26-ik szakasza. A közgyűlés az alapszabályok módosítása mellett az egyesület alapszabályszerü czéljának elérése végett elhatározza egy konviktus létesítését. Az ehhez szükséges anyagi erő megszerzése végett kérni kell az állami és városi támogatást s ami legelső teendő, meg kell indítani a gyűjtést társadalmi utón. A segélyzö-egyesület az 1896 — 1897. iskolai évben alakult és már első évben 1101 frt 30 kr. tökére tett szert, ma pedig 11750 K 31 f képezi vagyonát. Hám József volt igazgató kezdemélobogó alá s újra fölzendült a kuruczkorból visszamaradt dal egy kis szövegmódosítással: Kossuth Lajos azt üzente, Elfogyott a regimentje.... A magyarok Istene felénk fordul. Honvédőink keresztülesnek a tűz és vérkereszt- ségen, föltámasztják a régen aluvó magyar harczi dicsőséget, hogy azt mégegyszer bámulja az egész világ. A tokaji, branyiszkói, szolnoki, hatvani, tápió-bicskei, isaszegi, váczi véres csaták, a nagysallói és komáromi győzelmek s Buda diadalmas bevétele megmutatták az ellenfélnek, hogy a magyar nemzetet nem lehet csak úgy egyszerűen kitörülni az élők sorából s a győzelmek hire az egész magyar haza szivét örömmel és lelkesedéssel töltötte el. De a tehetetlen Ausztria segítségére ekkor már útban voltak az oroszok hazánk felé: „eljött az utolsó Ítélet“. Petőfi megírja velőtrázó harczi riadóját: „Föl a szent háborúra!“ ö maga pedig mégegyszer felköti az annyiszor megénekelt kardot, hogy egy emberrel több legyen, ki az ellenség kezétől megdicsőüljön. Kossuth pedig szónokol „keresztes hadat“ hirdettet, kiáltványt szerkeszt Európa népeihez, intézkedik, hadvezérekkel ül tanácsot. Híjában! A temesvári csata után Görgey nyezésének meg volt az eredménye, Cseh Lajos jelenlegi igazgató és a tanári kar buzgalma, a szülök és a közoktatási ügy barátainak áldozatkészsége elég szép összegre emelte az alapot és erős a hitünk, hogy Nagykároly város társadalmának támogatása mellett sikerül a kultúra szolgálatában álló legszebb intézményünket oda fejleszteni, hogy annak jótékony hatását nemcsak egyesek, hanem egy város és nagy környék lógja érezni. A létesítendő konviktus nemcsak emberbaráti czélt fog szolgálni, hanem valláserkölcsös nevelésben részesíti azon ifjakat, kik a szülei háztól távol kénytelenek tanulmányaikat végezni. S erre sohasem volt nagyobb szükség, mint napjainkban. Nekrolog. Hosszú, munkában töltött élet zárult be f. hó 17-én Meghalt Brázay János a mindenki által tisztelt és szeretett 79 éves mezö- petri-i plébános, az aranyinisés áldozópap, a Ferencz József-rend lovagja, szentszéki ülnök áldozópapságának ötvenhármadik évében. - - Már több esztendeje betegeskedett ; majdnem minden évben két tüdő- gyulladása volt, de az agg plébános mindég erőt vett a betegségen. Most azonban a halál legyőzte. Halála mély gyászba boritotta nemcsak hitközségét, hanem mindazokat is, akik őt ismerték. Julius 4-én volt 42 éve annak, hogy Mezőpetribe jött s attól fogva fáradhatatlanul működött, Fii vei nemcsak szellemi, hanem anyagi jólétén is. A szép templom, a fákkal és virágokkal díszített czinte- rem, a templom előtti szép kökereszt és Árpádházi sz. Erzsébet tere, a régi rósz malmok helyén levő szép kőkereszt, az iskolások bekerített játszótere, a virágokkal beültetett, szépen gondozott temető s az előtt Jézus szive tere (azelőtt csupa gödör volt ott, 1905-ben aranymiséje alkalmából Brázay szép Jézus szive szobrot hozatott oda s a helyet bekerittette, virágokkal és cserjékkel ültette be) a csinos temetőkápolna, nepo- muki sz. János kápolnája (azelőtt düledöző kis zug volt ott) szép kőkerítésével, ez mind az ő alkotása. Mennyi pénzébe, de még inkább munkájába került ez! De nem hiába volt ö olyan szenvedélyes méhész. Azoktól a kis méhektöl ő azt tanulta, hogy szünet nélkül munkálkodni kell, munkáldott is szüntelenül. kezébe teszi le a főhatalmat s a vérére szomjas ellenség elöl menekül Lugos felé s Orsovánál elhagyja az országot. Óh az érzelmeknek minő kifejezhetetlen vihara dúlta Kossuth lelkét, midőn hontalan lett. Leborult hazája földjére, mielőtt átlépett volna a határon. Zokogva nyomta rá a fiúi szeretet bucsucsókját. Egy csipetnyi port vitt magával. Még egy lépés s úgy volt, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a sivatag homokjára. Akik itthon maradtak, sivatagnál kietlenebb temetőben jártak. A jeltelen sírok között sohasem tudták, mikor tapodják vértanúik porladozó szivét. Nem volt hazája azoknak, kik a Világosra következő sötét időkben születtek: a keresztvíznél előbb érte arczukat édes anyjuk könyje. De a nagy idők leáldozó napjának búcsúsugaraiban ennek a könynek szivárványa támadt: a jobb jövő reménye, az Ige, az eszme ! Abból a csipetnyi földből, melyet a három világrészben bujdosó Kossuth keblén hordott s vértanúink elporladt szivéből újra zendülni kezdett a függetlenség, a szabadság gondolata. Világos után török földre érve épen úgy nem mondott le hazája jövőjéről, mint a svéd XII. Károly Poltava vagy II. Rákóczi Ferencz Majtény után. Angliában, Amerikában szónoki lángeszének csodás erejével Reggel hivatalos teendőit végezve, vette a nagy ollót, kést, kötszert stb. és ment a czin- lerernbe, temetőbe, kápolnához vagy kertbe s ott délig folyton nyesegetett, ültetett, szem- zett stb. Alig akart az ebédre időt találni. A délután is munkában telt el, este pedig olvasgatott, irt stb. A munka valósággal szenvedélye volt. Betegségeiből alig lábalt ki, már látták a hívek jó papjukat a szenthelyek körül dolgozni. Nem félt ő az ásótól, kapától sem. — Híveit mind szerette, de lőképen szerette a betegeket, akiket gyakran maga gyógyított vagy gyógyittatott. Az iskolás gyermekeknek valóssággal atyjuk volt. Nem volt az a karácsony, hogy valami uj dologgal (gramrno- phon stb.) ne kedvezett volna nekik. Nagyon szeretett a gyermekekkel foglalkozni. Tanítás közben nem kellett neki vessző és mégis mindenki tudta az ő katekizmusát és bibliáját. Szeretetével hatott a gyermekekre. A gyermekek öröme az ő öröme volt. Ha a temetőbe vagy kápolnához ment, tele rakta zsebét krajczárokkal, hogy a gyermekeknek osztogathasson. Személyválogatást nem ismert. A szegényeknek gyámola volt. Ha a szegényember párbérével több éven át (volt 10 évi hátralék is!) hátralékban maradt, ő ugyan nem hajtatta fel. Még adott a szegénynek. Egy öreg bácsi beszéli, hogy egy alkalommal beállított hozzá két ember, hogy fizesse meg az iskolaadót. Szegény embernek nem volt pénze, mit tegyen ? Elment a plébános úrhoz s azt kérdi: „Hát nekem is kell iskolaadót fizetni.“ „Persze hogy kell“ volt a válasz. „Dehát nekem nincs gyermekem.“ „Annál inkább kell fizetnie“ mondja a plébános. Igen de nincs egy krajczárom se mondja a szegény öreg. „Ej dehogy nincs“ vág vissza a plébános s azzal zsebébe nyúl s annyi pénzt ad az öregnek, amennyi iskolaadóba kellett s azt mondja: „No lássa, hogy van pénze, csak menjen fízesen hamar, mert pénz nélkül nincs iskolánk.“ Hány hasonló eset volt még! Hogy a társadalomban milyen kedves és jókedélyü volt, azt fölösleges említeni. Nem csoda tehát, ha halálának hire, bár nem jött váratlanul, mindenkit úgy lesújtott. Utolsó betegsége roppant fájdalmas volt, lábai rendkívül megdagadtak, teste vízzel telt meg, magában mozdulni nem tudott. Elméje azonban mindig eleven és friss volt. Csütörtökön, halála előtti napon még jóízűen evett a közös asztalnál. Estere azonban hirtelen rosszabbra fordult állapota, éjféltől pedig már eszméletlenül ült, mig pénteken d. e. 11 órakor utolsó sóhajjal jobblétre szenderült. Hívei közül többen voltak mellette s ott imádkoztak. Holttestét az ebédlőben helyezték ravatalra, melyre kővetkezők helyeztek koszorút: a kerületi papság: „Szeretett oltártestvérének a ragyogtatá a bujdosó a magyar nemzet jogainak és igazságának lobogóját, aztán Londonban, majd Torinóban évtizedeken át, egészen haláláig tartó száműzetésében történeti tényezővé tette a magyar kérdést, nálunk s a külföldön közvéleményt teremtett érdekében s nem engedte, hogy szegény hazánk Lengyelországnak szomorú sorsára jusson s róla az ég s föld lakói megfeledkezzenek. Deák Ferenezet az 1867. évi kiegyezési tárgyalások befejeztével aggódva figyelmeztette, hogy „a hazának ne csak jelen elröppenő perczére, hanem változatlan múltjára s közelgő jövőjére is vesse magasabb államférfim tekintetét“. És a midőn 1889-ben a párisi világkiállításról visszatérő 845 magyar utazó Torinóban meglátogatja, akkor is a zarándok csapathoz intézett hatalmas, elragadó beszédében arra intett bennünket, hogy „ne a puszta vágyódás sopánkodásá- val, hanem a jog magaslatáig emelt akarat hazafiságával törekedjünk a minden magyar szivében dobogó aspiratiók megvalósítására!“ Végre öt esztendő múlva, 1894-ben teljesült, a mire az 1850. február 15-én a brussai búcsú pillanatában kérte bujdosó társait, hogy felszabadítván rablánczaiból a hazát, megszerezzék neki a hazai föld, a hazai sir nyugalmát. (Vége köv.)
