Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-05-30 / 22. szám
V ^'XXIV. évfolyam. Nagykároly, 190T. május 30. 22-ik szám. NAGYKÁROLY Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye.------ -------- : ' “ NA GYKÁROLY VÁROS HIVATALO S HI R DETÉS EI NEK KÖZ LŐ N Y E. Előfizetési árak: Egész évre.................................................8.— korona. Fél évre................................................ . 4.— „ Ne gyedévre.................................................2.— „ Egyes szám................................ —.20 „ Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. Megjelen minden csütörtökön. A politikai rész szerkes ztéseért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztői A szépirodalmi részt vezeti: Laptulajdonos és kiadó: Simkó Géza, főmunkatárs. Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és l^Bdóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (^Sárdával szemben). Bérmentetlen leheleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Birtokparczellázás. A magyar parasztnak legdrágább kincse a föld. Születésétől kezdve a föld szeretetében nö fel. Ennek művelését látja és tanulja meg szüleitől, nagyszüleitől, falujának aprajától, nagy- jától és tudja, érzi, hogy a földművelés az a foglalkozás, mely az egyént igazán szabaddá, igazán függetlenné teszi. Természetének is legjobban megfelel a földműveléssel való foglalkozás, mely komolylyá s a természet szeszélyeihez alkalmazkodóvá teszi. Megtanulja a nélkülözést ha kell, de tud jól is élni, ha a kedvező termési viszonyok megengedik. tNeki nem kenyere az ipar és kereskedés, csekély szükségletei kielégítést nyernek a háziipar termékeiből s ezt a két jövedelmező ágat teljesen átengedi másoknak s azért tud nálunk olyan jól boldogulni a legutolsó kis falu szatócsa is, mert a kereskedés terén a magyar parasztnál konkurren- cziát nem talál. Egyetlen, igazi vágya a földszerzés. Amit csekély keresményéből megtakarítani képes, azt földvásárlásra fordítja. Az Amerikába való tömeges kivándorlásnak is egyik legfőbb indító oka épen ez a vágy. A kivándorolni készülő paraszt igen ritka esetben veszi fel úgy a vándorbotot, hogy végleg ott hagyja hazáját, hanem a legtöbb esetben otthon hagyja feleségét, gyermekét, csekély birtokát vagy bérbeadja, vagy pedig azt családja kezeli s ö pedig kiinegyen azért, hogy magának tökét gyüjthessen, melylyel azután adósságait kifizetve, földet szerezhessen. Közismert tény vármegyénkben is, hogy az Amerikába vándorolt magyar paraszt küut sokkal takarékosabb életet él, mint idehaza. Nem egyszer tapasztaljuk, hogy aki idehaza legkevésbé sem gondolt a takarékosságra, onnan túlról már egész kis vagyont küldött haza hozzátartozóinak. A posta özönével hozza a haza küldött amerikai pénzt, melyet azután az itthon maradt feleség vagy gyermek szépen megtakarít. A visszakerült családfő azután az amerikai ipari munkáséletet itthon nem folytatja, hanem Visszatér régi, kedves foglalkozásához a földműveléshez. Legelső gondja, hogy megtakarított pénzecskéjén földet vásároljon, s annak művelését teljes erejével eszközölje. Hogy mily arányban folyik ez a föld- vásárlás, mi sem igazolja jobban, mint az, hogy rövid pár év alatt, mióta a tömegesebb kivándorlás megindult, vármegyénkben a föld értéke csaknem háromszoros árra emelkedett és sok helyen még ily áron sem kapható eladó föld. Az utóbbi időben vármegyénk területén is több nagyobb birtok vált eladóvá. Akik ezeket a nagyobb birtoktesteket megvették, — tudunk arra esetet — alig pár ezer forintnyi előleg lefizetése mellett szerezték meg azt, s azután rögtön parczellázva eladóvá tették, s a földéhes parasztság azonnal oly magas árakon vette meg a kisebb birtokrészleteket, mely árakat csaknem hihetetleneknek tartanók, ha magunk nem láttunk volna ily adásvevési szerződéseket. Természetes, hogy az élelmes közvetett birtokszerzök mosolyogva rakták zsebre a csekély fáradsággal megszerzett, de tekintélyes nyereséget s a paraszt pedig igen sokszor késön bánja meg már elhirtelenkedett vásárlását. Ezek az élelmes közvetítők egyenesen a paraszt füldéhségére utaznak. A legelőnyösebb vételi szerződés kieszközlése mellett, csekély töke befektetéssel, legtöbbnyire a birtokon levő amortizácziós kölcsön átvállalása és némi ráfizetés mellett vásárolják meg a nagybirtokot, hogy azután pár hónap múlva ugyanazon terhekkel, de természetesen sokkal magasabb árakon adjanak túl rajta parczellázás utján. Nem lehetne-e ezeken az állapotokon segiteni? Nem lehetne-e odahatni, hogy a venni szándékozó parasztság ne ily zsaroló módon juthasson a földhöz? Hiszen a szocziális kérdések rendezésének korszakát éljük! Az egyik égető szocziális kérdés pedig a föld arányos elosztásának kérdése. Nem lehetne-e odahatni, hogy az eladóvá vált nagybirtokot maga a föld- birtokos parczelláztassa, mint azt tette nemrégen egyik Festetics gróf a Dunántúl? Hiszen ily módon maga a földtulajdonos is nagyobb vételárhoz jutna, de mindenesetre meg lenne kímélve a parasztság attól, hogy a közvetítői dijat olyan drágán fizesse meg. Nem lehetne-e az eladni szándékolt nagybirtok eladását a környékbeli falvak lakosságával előzetesen tudatni és felhívni őket a megvételre? Tudunk arra is esetet, hogy ilyen eljárás hamar eredményre vezetett s az összeállt kisgazdák megvásárolták a birtokot. Csak kényelmi kérdés ez. Mert elismerjük, hogy sokkal kényelmesebb egy nagybirtokot egy vevőnek, egy tömegben eladni s a vételárat egy ösz- szegben megkapni, mint a vételt esetleg 20—30 vagy több vevővel megkötni, a vételárat esetleg kisebb, több évre terjedő részletfizetések ellenében megkapni, de hát ne csak hangoztassuk a szocziális jelszavakat, ne csak a követés egyéb választások idején mutassuk, hogy milyen nagy népbarátok vagyunk, hanem tegyünk akkor is valamit a népért, ha az némi kényelmi vagy csekély anyagi áldozatunkba is kerül. Gróf Károlyi Gyuláné. A legrégibb korban már arra törekedett a legfelsőbb hatalom, hogy nagy pompával | vétesse magát körül. A Habsburgok a spa- | nyol udvari fényből kölcsönözték ragyogásukat és Európa koronái közül az osztrák császári és a magyar királyi korona ragyogott mindig a legszebben. Évszázadoknak kellett elmulniok, hogy a magyar királyi udTARCZA. Egy öskeresztény szokás. A keresztény szeretet igen szép megnyilatkozásának voltam tanúja Kővárremetén a románok legutóbbi húsvéti ünnepének első és második napján. Tudakozódtam a helybeli görög kath. lelkésztől s más itfeni idősebb emberektől is az iránt, hogy ama szép húsvéti szokást mióta gyakorolják s minő történelmi alapon nyugszik ? Azonban sem a lelkész, sem más arról határozott felvilágosítást adni nem tudott. Csak annyit tudhattam meg, hogy ama szokás gyakorlásának kezdete igen régi, századokra vezethető vissza; szájhagyományok folytán tudják az idősebb emberek, hogy apjuk, nagyapjuk és szépapjuk idejében is gyakorolták a községben a húsvéti vendégszeretetet és pedig nemcsak oly mérvben, mint ma, hanem még nagyobb lelkesedéssel. Valósággal versenyeztek abban a helybeliek, hogy a szegényeket, a könyöradományra szorultakat, — legyenek azok akár remeteiek, akár más községbeliek, — ki látja el jobb és izletesebb ételekkel és italokkal, szóval ki tudja jobban megvendégelni. Arról is értesültem, hogy a húsvéti ven- déglálogalás a korábbi években — nevezetesen még a múlt század közepe körül — nemcsak Kövárremetén gyakoroltatott, hanem a szomszédos Kovás és Karulya községekben is. Az utóbbi években azonban csak Kövárremetén és sajnos, már itt sem oly versengéssel és buzgalommal, mint régebben ; mert intelligensebb családok gyermekei már nem folytatják az apák és nagyapák vendégszeretetének gyakorlását s ma csakis a kevésbé vagyonos családok maradtak hívek őseik szokásához. A húsvéti ünnepeken lefolyt vendégeskedésekről a következőkben emlékezem meg : Már az ünnepek előtt figyelmeztetett szives derék házigazdám, a görög kath. lelkész, hogy mily különleges szép szokásnak szokott hódolni’ az itteni köznép. Megfigyeltem már az ünnepek előtti szombaton a délutáni órákban, hogy mily sok idegen szegény ember érkezik a községbe. Drótos tótok, vándorok, koldusok üres tarisznyákkal porosán, a nyomornak és ínségnek szóbeli bizonyításra nem szoruló minden külső jeleivel ; öregek, ifjak, férfiak és nők, felnőttek és gyermekek, kik között sánták és bénák is találkoztak, — seregestül érkeztek, hogy a következő két napon az itten divó keresztény vendégszeretetnek részesei lehessenek. Felvirradt Jézus feltámadásának első ünnepe ! A községben már a reggeli órákban szokatlan^ nyüzsgés-mozgás támadt. Úgy tetszett nekem, mintha a járó-kelő községi köznép arczát és egész valóját ama magasztos hit és tudat öntötte volna el, hogy ma van a szeretet ünnepe. A Jézus állal hirdetett felebaráti szeretetet ma fokozott mértékben kell gyakorolni, ügy tetszett nekem, mintha példa gyanánt lebegett volna az ünneplő közönség szeme elölt Jézusnak ama jótékony cselekedete, hogy ő — a szentirás szerint — egy alkalommal öt kenyérrel öt ezer embert vendégelt meg. Ezen példa szerint minden igaz kereszténynek tehetségéhez képest gyakorolni kell a vendégszeretetet, hogy a feltámadás ünnepén azok is boldogok és megelégedettek legyenek, kiknek a földi javakból vajmi kevés jutott s az éhség és nyomor miatt sokat kell nélkülözniük. Lelki gyönyörűséggel szemléltem, hogy a nagy ünnep jelentőségét hirdető harangzúgás hivó szózatára a vendéglátó férfiak és asz- szonyok sokasága különféle hideg ételeket tartalmazó csomagokkal mily örömmel és lázas sietséggel vonult a község közepén dombon épült templom felé, hogy a templom mellett elhelyezett kőasztalokat szép fehér abroszokkal beterítse s azokra a szükölkö- dőknek és éhezőknek szánt egyszerű, de igaz keresztény szeretettel nyújtott élelmiszereket a szükséges evőeszközökkel elhelyezze. Megható volt, midőn a hivek derék lelkésze komoly ünnepélyes méltósággal a dúsan terített asztalok fölött imára emelte kezeit s az ételeket, valamint az adakozókat és vendégeket is megáldotta és megszentelte. A lelkész szavait ugyan nem értettem szó szerint, de úgy tetszett nekem, mintha azt mondotta volna: „íme a Jézus asztalát az ő hü követői megtérítették, elhozták legjobb és legizletesebb ételeiket, hogy azokból az éhezőket megvendégeljék“, ügy tetszett nekem, mintha a derék lelkipásztor az ő híveinek őskeresztényi vendégszeretetétől áthatva, az asztalok körül helyet foglaló vendégeknek azt mondotta volna: „Fogadjátok a szeretet asztalaira helyezett ételeket jó keresztényekhez illő hálával és köszönettel. Ne rút kapzsisággal s mértéket nem ismerő mohó vágygyal, hanem lelki élvezettel költ- sétek el. Ne feledjétek, hogy a mai vendégeskedés a Jézus által hirdetett felebaráti szeretet megnyilvánulása, mit tehetségetekhez képest nektek is gyakorolni szent kötelességetek, mert mindig lehetnek olyanok, kik anyagi javakban még szegényebbek, mint ti s reá lehetnek utalva a ti vendégszeretetekre is“. Ezek után a közös étkezés kezdetetét vette. Én és többi szemlélő társaim csaknem kedvet kaptunk az asztalok mellé letelepedni s a közös lakomán részt venni, oly őszinte jó szívvel és készséggel kinálgatták különösen az asszonyok a talán eddig sohasem ismert vendégeiket. Az volt a boldogabb, kinek asztalához több vendég jutott s ételeit az utolsó morzsáig elfogyasztották, hogy semmi maradékot sem kellett haza vinnie. Meg kell említenem, hogy étkezés közben a pálinkával való kinálgatás sem maradt el. De nem közönséges mindennapi élvezetre szánt pálinkát fogyasztottak, hanem az ünnep méltóságának megfelelő finomabb pálinkákat, különösen mézzel vagy czukorral édesítve. Többen oly rábeszéléssel és annyi szívességgel kinálgattak minket is étellel és pálinkával, hogy egyik barátom nem térhetett ki a nagy szívesség elől s a mi együttes kívánságunkra is megizlelte a neki nyújtott pálinkát már azért is, hogy népszerűségünk érdekét ne veszélyeztessük. Dicséretére legyen mondva úgy az összegyűlt vendégeknek, mint a vendéglátóknak, az egész vendégeskedés elismerésre méltó
