Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-12-26 / 52. szám
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE. fölállított aszódi iskola, hova azokat a bűnös fiukat küldik, akiket fiatalságuk miatt nem lenne tanácsos az érettebb korú, megátalkodott gonosztevők közé fegyházba zárni, mindamellett azonban, hogy még dologra is szoktatják olt őket, orvosolják rósz erköl- csüket: mégsem teljességgel kielégítő. Nem pótolja a legkisebb hézagot is az efféle intézet. A határozott romlásnak indultaknak, a Rinaldo-Rinaldini hajlamunknak büntetés a fegyelmezett iskola, ellenben azokra nézve, akiket csekélyebb vétség terhel, üdvösebb a kellő felügyelet mellett való szabadlábra helyezés. Propagandát kellene hazánkban is csinálni ennek az életrevaló, már kipróbált, hasznosnak bizonyult eszmének, amely éppen nem korcs Leibnitzismus. Sokat hangoztatott és elvitázhatatlan dolog, hogy a gyermeknevelésen alapszik a nemzetek jövője. Minden időben bőven is foglalkoztak e kérdéssel az emberiség lángelméi. Nagy a Pestalozzik száma. .S hovatovább halad a czivilizáczió, annál inkább minden irányban igyekeznek megszívlelni a gyermekek ügyét. Ujabb-ujabb szikra pattan ki egy-egy emberbarát geyzir-szivéböl s gyújt mindenütt, abból a könyörületesség, meg a tökéletesedés után való vágy él a kedélyekben. Mi magyarok is dicsekedhetünk fenségesen gondolkodó, tetterős asszonyokkal, gyöngéden érző humánus férfiakkal — igazolják a gyermekvédő ligák, menhelyek, fölruházó egyesületek stb. — Ám karoljuk föl hát a Csikágóból kiindult s már több helyen divó fentebb ismertetett üdvös intézményt is. Ne maradjunk hátra olyasmiben, ami csakis javunkra válhat. Tartsunk lépést azokkal a mindenben előrehaladott országokkal, amelyek szent jelszavak megvalósításán buzgólkodnak. Hideg, skeptikus szellemek kicsinyiö Sar- cey mosolya, ironikus szava ne riasszon bennünket vissza az esetleg csekélynek, semminek látszó, aprólékos munkálkodástól sem. A helyesen elveted parányi mag is meghozza a maga gyümölcsét. Márvány városok. Ilyen csúnya, lucskos, ködös időben vajmi kellemes visszaemlékezni a napsugaras tájakra, hol a kősziklán is gyökeret ver az olajfa, gránátalma nő a garádon, dúsan virágzó aloe mesés hirü óriás kocsánya szegi végig a tengerpartot, mint megannyi eleven árboez. A hegyfok széléről lapostetejü villák ragyogó oszlopcsarnokai kaczérkodnak a fodros kék hullámokban saját, narancslomb- övezte képükkel. S nem nagy urak hozzáférhetetlen magánbirtoka a sok pompás villa s a hegylejtőröl a keskeny parton egybefutó délvidéki liget! Egyszerűen: „Faluvégén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra.“ Csakhogy itt a kurta kocsma nemes márványból épült remekbe s a Szamos a láthatártalan tenger előtte. Hát errefelé igy szokás. Szerény öt líráért megebédelve, lelkűnkbe vesszük a tündérszép kép emlékezetét s mindig eleven gyönyörűséggel gondolunk rá vissza. Hanem azért.. . ne beszéljünk róla. Sokat utazott, még többet olvasott társaságunkban csak az merjen már ma útleírást adui, aki legalább is Kamerunból jött meg. Olaszország minden müveit embernek második hazája, a franczia Riviéra a világ szállodája s a Földközi tenger elég nagy óczeán nekünk, szárazföldi patkányoknak. Édes kicsi eszem azt súgja, ne fogjak én hozzá újra leírni azt, amit már olyan sokan láttak és leírtak. Nem is teszem én azt. Inkább elmondom ami gondolatom támadt idegen országok földjéről, városáról, életéről, népéről. A nápolyi öböl környékét kivéve, Olaszország hires szépségű tájképei nem múlják felül a magyar haza szebb vidékeit. Azt az egyet kivéve, minden természetalkotta látványnak párját találhatni idehaza is. De oh ! az olasz városok műkincsei ! Igaz: könnyű nekik. A szegény magyar nemzet forgatta a kardot, hogy ök nyugalomban forgassák a vésőt-ecsetet. A háborús századokban magyar vér hulló árja tartotta vissza a vad betörőket a nyugati művelődés boldog fészkeitől! Van is ám láttatja! A legtöbb olasz város hegyen épült, nehezen megközelíthető, messziről nézve a lapos tetők, a fekete falak, az ablak nélkül való ablaknyilások egy minapában leégett város szomorú képét nyújtják. Határozottan szokni kell hozzá, hogy ne ilyenekül tekintsük őket. De utóbb is, kívülről és távolról | tekintve, rendkívül hasonló jellegű mindenik. Csak egyenkint ismerkedve velük, érezzük! meg, hogy mindenegy városnak megvan a1 maga saját külön varázsa. Firenze elbájol, Nápoly megkap, Róma lebilincsel. Velencze rendkívüli, Milano modern, Firenze kedves, Pisa furcsa, Genua gazdag, Nápoly bájos, Messina lármás, Róma hatalmas. Hogy ezenkívül valamennyi zajos és valamennyi piszkos — a haldokló Velen- [ ezét kivéve — azt nem szabad túlságosan j a szemünkre venni. Ezt úgyis mindenki tudja i előre s rosszul teszi, aki a pompás, faragott márványlépcső helyett inkább bámulja, hogy } ott hagyják rajta heverni a kimúlt házi! macska földi maradványait. A faragott és idomított márvány adja meg a félsziget városainak jellegét. Minden szinü válfaja bőven található az ős hegysé- í gekben s a tálján kitűnőén megtanult vele bánni. Akárhány szerény kőfaragó kicsi műhelyében igazi és eredeti műtárgyakat lát-! hatni s nem is tartja magát művésznek azért,! hogy csalódásig hű mását faragja a hires Antik szobroknak. Az igaz, hogy csak úgy fog a Ludovisi Juno fejéhez, mint a pisai ferde toronyhoz. Az ő számára a művészet csak gyakorlott tudás. Keze, szeme, megvan hozzá: csak a lélek az, ami hiányzik. S talán még a művészi öntudat. Munkáit alig is tartja becsesebbnek, mint ugyanazon műremekek ezerszámra készülő gyári utánzatát. S hogy a nemes anyag és a kitűnő munka igy együtt van, annak köszönhetik e városok azt a túláradó márvány-pompát. Mindenféle szinü márványból épült templomok és palotákon kívül márvány-mozaikkal burkolt terek és utczák, hidak, korlátok, lépcsők, padok és oszlopok fényes bősége mindenütt. Hát még a szobrok! Bizony itt még nemes márványból vésik a közterek díszműveit s nem szélhámoskodnak a bronznak nevezett ormótlan vasdarabokkal. A műgyüjtemények rendkívüli gazdagsága kiárad az utczára s múzeumot teremt a kék ég alatt. A firenzei hires páholy-csarnok födve van ugyan, de oldalai nyitottak s a sok száz meg ezer éves klasz- szikusok ott mosolyognak a járókelőkre. A szomszédos árkádok mentén a néhai firenzei köztársaság nagyjainak szobrai állanak őrt szeretett városuk fölött. Minő alakok! Emléküket az emberiség lelkiismerete őrzi hálás hódolattal s a sok idegen nemzet ivadéka megilletődve olvassa le halhatatlan neveiket. Sorban egymásután: Dante, Lorenzo Medici, Savonarola s megannyi más, aki mind segített a virágok városának történetét nem megírni, hanem — megcsinálni. Azonban Firenzét külön kell megírni. Az ö története a legérdekesebb, kápolnája a legszebb, hidja a leghíresebb, képcsarnoka a legdúsabb, látképe a legkedvesebb, levegője a legtisztább, lakossága a legműveltebb az olasz hazában. Itt csak futólag lehet említeni, mikor azokat az apró, de általánosan jellemző vonásokat jegyezzük, melyek mindenütt feltűnnek'. Tehát: még mindig a márvány. Azelőtt a hidakat is márványból építették, de valóban nagyobb a hírük, mint a szépségük. Egyetlen kivétel talán a római Angyal-hid két sor óriási angyalszobraival, de ez is inkább tekintélyes, mint szép. Újabban, kivált a vasutak számára, már itt is olyan vas- hidakat építenek, melyek a meztelen csontvázukat mutogatják; a technikus ízlés persze ezt találja szépnek, de szent igaz, hogy sehol olyan hidat nem látni, mely szerkezetre és alakra nézve felérne a mi budapesti Lánez- hidunk tökéletességével. Még mindig a márvány ........... Va gy talán most kerül sorra a legpaza- rabb alkalmazása. Szép Itáliában az élőknek minden bokor szállást ad de a halottak márványpalotát igényelnek lakásul. A temetők fényűzésével szemben, csak a művészet lendülete menti a már-már megbotránkoztató hivalkodást. A legtöbb sirkert hegyoldalra van telepítve, mely hőséges alkalmat és ürügyet nyújtson mértéktelenül széles márványlépcsők és teraszok építésére. A családi sírboltok fölött fényes kápolnák emelkednek, de virágok helyett inkább a symbolikus jelentőségű fákat ápolják. A sötét, hatalmas czip- rus égbetörő alakja kitűnő hátterévé válik a megkapó hatású szobormüveknek, melyek fölötte gyakran mutatnak csupa szoborport- rait alkotta genre-csoportozatot. Középütt emelkedik azután a pantheon vagy templom- alakú díszhely, körülfutó fedett oszlopcsarnokkal. A hátsó falat freskó- és mozaik-képek borítják s az egész, véget alig érő csarnok, elhalmozva szoborművekkel. Egytől-egyig művészi remekmunka. Annyi bizonyos, hogy sírni nem jár ide senki: nem a kegyelet, hanem a hivalkodás helye ez. Hanem a művészet eléri a czélját: költői gondolatainak töméntelen sokaságával ötleteinek tökéletes kidolgozásával egészen kibékit az elmúlással. Az ember lelke szinte örül, hogy a halálból ilyen dús élet támad. Mert bizony e szobrok élnek. Erősen élnek s gyakran több embernek nyújtanak munkát és gyönyörűséget, mint az akinek emlékére állították őket. Egy milánói sírbolt oldalán ott is van a felirat: „Non e solo per gli estinti la tómba“, nemcsak a halottaknak áll a sir. És még mindig a márvány ............... Va lósággal keleti kultuszt űz a tálján a nyilvános közkutakkal. Egy-egy kutján több a szobormű, mint egész széles Magyarország összes szobrai. A medenezékre leginkább rózsaszín vagy sárgás márványt szeretnek alkalmazni, de vannak habfehér, áttetsző alabástromból faragottak is. Miután a legtöbb diszkut a renaissance korából származik az akkor divatos mithologiai alakok és jelenetek diszlenek rajtuk. De akad erőteljes halász-életkép is köztük. A szerényebbek meg várromokat s hegyi tájképeket és barlangokat ábrázolnak. Gondolatnak kicsinyes, de az aprólékos műgond által megnemesbül az olyan diszkut, melynek hatalmas medenezéje tengerfeneket, korlátja dagályhagyta fövénypartot ábrázol. A tüskés és szárnyas halak, a teknősbékák és a kagylók, a csigák és korallok ott nyüzsögnek és lustálkodnak a napsütötte víztükörben megdöbbentő élethü- séggel. De már ez csak megcsodálni való művészi játék. Itália sok szép szökőkutja között is egy nyeri a pálmát. A római Fontona di Trevi. Szobormüveinek sokasága, vizének kristály volta, vizjátékának gyönyörűsége is biztosíthatná azt. Harsogó omlás, zuhogó szellő, kígyózó folyás, felszökellő forrás, siető csermely, mind ott van a hatalmas alkotáson. Története is nevezetes, környezete is díszes. De mind ennél többet jelent a hozzá fűződő hires babona. Eszerint aki e kút örvényébe egy soldit dob s a klasszikus forrás vizéből iszik, biztonságot vált vele magának, hogy még valaha visszatér Rómába. Én is ittam belőle.... Somossy Miklósné. — Lapunk olvasóinak, munkatársainak és barátainak boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk! — Nagyrabecsült munkatársainknak őszinte köszönetét mondunk, hogy felhívásunknak engedve, karácsonyi lapszámunkat kiváló műveikkel emelni kegyesek + o Ír- I lásával, s azt még sem tudják. A világnyelvnek pedig, mint Ostvald mondja, olyan köny- nyünek kell lennie, hogy az ne legyen nehezebb, mint a nagy egyszeregy. Olyan könnyűnek, hogy azt a gyermek mikor az elemi iskolából kikerül, nagyjából már tudhassa. De hát lehetséges-e ez ? Tény, hogy a | világnyelv nyélbeütésére eddigelé már sok kísérlet történt, de tény az is, hogy a ki- j sérleteket siker nem koszoruzta. Ez azonban a törekvő embereket csakúgy mint a feltalálók más terein, kétségbe nem ejtette, s > valóban mintha az újabb vállalkozások több sikerrel is biztatnának. Még sokan fognak reá emlékezni, hogy a múlt század második felébeu a volapük- nek nevezett világnyelv mozgalmai milyen hullámokat vétettek. Gúnyolták sokan, de igen sokan meg lelkesedtek érte. Am a mozgalom elenyészett. Igen, mert a jónak ellensége, a jobb. Tizenkét évi munka és kísérletezés után 1887-ben tette közzé dr. Samenhof „Doktora Esperanto“ (a remélő) néven első munkáját egy uj világnyelvről, amit épen ezért is neveztek el később es- peranto nyelvnek. E nyelv Bálint Gábor nyelvészünk szerint, neutrális, logikán alapuló, s azt olyan könnyűnek mondják, hogy müveit ember, ha nem nyelvész is, 2—3 hét alatt megtanulhatja, s azon társalogni képes. Manapság e nyelv már nagyon népszerű. Híveit 2—3 millióra teszik és szinte hetenként támadnak uj esperantó-clubok, espe- rantó folyóiratok. 1906. decz. 31-ig már 482 egyesület létezett. Egy közülök Budapesten is, mely csak az imént adta ki „Petöfi- kajero“ czimen, legnagyobb lírikusunk legszebb verseit, s megismertette azokat az egész világgal. Erős tehát az esperantó nyelv érdekében megindult mozgalom, amihez igazán nagy-j nevű férfiak, akadémikusok és világhírű tudósok is csatlakoztak. De fog e az aztán czélhoz vezetni ? Ki tudná már ma megmondani. Lehetetlenségnek nem lehetetlenség, pe- gig már sok bekövetkezett a mit valamikor teljes lehetetlenségnek tartottak. Annyi bi-1 zonyos, hogy a remélt siker bámulatos per-1 spectivát nyújt a világ soha nem sejtett át- . alakulására. Dr. L. Karácsonykor. Zúgnak a harangok, hivogatón szólnak A föld rögét járó bűnös halandóknak, A nép tolong sűrűn . . . tódul seregestül, Arczán szent áhitat, ajkán ének csendül: Megszületett Jézus, kit epedve vártunk, Bűnünkből megváltó, igaz Messiásunk! ... Álljunk meg, tekintsünk a szív rejtekébe, Kikelt-é a mag, mit Ö vetett beléje? Meghozta gyümölcsét, hatvan és száz annyit, i Áthatja keblünket a szeretet s a hit...?! i Akkor eljött Jézus, kit epedve váriunk, Bűnünkből megváltó, igaz Messiásunk! ... Mig lesz e világon elhagyatott, árva, Jajszavára vigaszt mindhiába várva, Hidegen s részvétlen nézik az emberek, Könnyét le nem törlik, mely arczára pereg, I Addig nem jön el az, kit epedve várunk: Bűnünkből megváltó, igaz Messiásunk! Mig lesz e világon gyenge, erőtelen, Kit önző hatalom tipor embertelen, Az oltalom helyett a porig lealáz, Féreggé aljasit, mely a földön csúsz-mász’, Addig nem jön el az, kit epedve várunk: Bűnünkből megváltó, igaz Messiásunk! Mig lesz e világon üldözött igazság, Melyen diadalt ül a pokoli gazság, Mig a becsületest folyton csak gúnyolják S az álnok hazugot mindig feljebb tolják, Addig nem jön el az, kit epedve várunk : Bűnünkből megváltó, Igaz Messiásunk! Amig szegény esdve kér darab kenyerei S a gazdag elhalad a nyomorgó mellett, Meghasonlott lelke nyugalmat úgy talál, Ha eldobja éltét s ráborul a halál, Addig nem jön el az, kit epedve várunk: Bűnünkből megváltó, igaz Messiásunk! Mig bűn uralkodik s fejét büszkén hordja, Az erényt kaczagják s tapodják a porba, Ökölbe szorított kézzel önfeledten Rettenetes átkot szórnak az ég ellen, Addig nein jön el az, kit epedve várunk : Bűnünkből megváltó, igaz Messiásunk! Mig a lelkeken ül tudatlanság éje És azt le nem győzi az értelem fénye, Mig az embereknek ütésre áll karja S testvér a testvérét űzi, rontja, marja, Addig nem jön el az, kit epedve várunk : Bűnünkből megváltó, igaz Messiásunk! ... Majd ha egykoron az emberek kebele Csak a szeretettől lesz csordultig tele Isten és emberhez s éltét irányítja . . . Végre meg fog nyílni az egek kárpitja . . S akkor eljön az, kit oly epedve várunk : Bűnünkből megváltó, igaz Messiásunk ! . . Gy. Kovács József. Egy hiú asszonynak. Ma a férfit mind hálódba fogod. Igaz, hogy most van is ahoz jogod. A szépségből bőven jutott néked, Csoda-e, ha rajonganak érted ? De egy szép nő olyan, mint a virág. Ha elhervadt, eldobja a világ. Örökre — nagy szépséged sem virul, Mint a virág, hamar hervad s lehull. Volt az akáczvirágnak is méze S a méhecskék úgy rajongtak érte! Hogy elhervadt, nem száll reá egy sem, Hiába áll a kapunál lesben. Mig illatos s ifjú volt a rózsa, Sok pillangó csókot lopott róla. De mióta hervad s nincs illatja, A pillangó mind magára hagyja. Mig zöldéi és virágzik a mező, Minden madár dalolni oda jó. De ha egyszer kopár lett a határ, Nem énekel tovább ott a madár. Hiú asszony, ne bizd el úgy magad! Az ifjú kor nagyon gyorsan halad. Nemsokára veszed te is észre, Hogy szépséged is hervadás érte. Ha elhervadt arezodon a rózsa, Egy férfi sem füröszti azt csókba, S hajlékodhoz nem közelit egy sem — Hiába állsz a kapuba lesben. Nagy Tatnás.
