Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-07-25 / 30. szám
XXIY. évfolyam. Nagykároly, 1907. julius 25. 30-ik szám. NAGYKÁROLY Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HI RDETÉSEI NEK KÖZLÖN YE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre.....................................................8.— korona. Fél évre .....................................................4.— Ne gyedévre.................................................2.— v Egyes szám.................................................—.20 Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Laptulajdonos és kiadó: Simkó Géza, főmunkatárs. Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Egy fegyelmi ítélet. Szatmárvármegye közigazgatási bizottságának fegyelmi választmánya a nemzeti ellenállásban részt nem vett tisztviselőket az ellenük emelt vád és következményei alul felmentette. Nem vitatkozunk a felett, vájjon helyes-e ez az Ítélet vagy sem, mert az Ítélkező fegyelmi bizottság valószínűleg gondosan mérlegelte azokat a tényeket, melyek miatt a tisztviselők ellen a fegyelmi eljárás megindittatott s akkor, midőn felmentette őket, bizonyára legjobb lelkiismereti meggyőződés szerint Ítélt. Hiszen jól tudjuk mi is, hogy azok közül a vád alá vont tisztviselők közül a legnagyobb rész nem támogatta a darabont hadat, nem vált készséges eszközévé a vármegye egykor teljhatalmú királyi biztosának, lelkűkben ők is együttéreztek a többiekkel, de a család, a mindennapi kenyér, az élet nehéz gondjai arra kényszeritették őket, hogy fejüket belehajtsák a rabigába s húzzák a jármot tovább. Nagy különbség van azok között, kik nyíltan, minden szégyenérzet nélkül egyenesen odaadták, sőt talán felkínálták magukat a törvénytelen hatalomnak és azok között, kiket a kényszerűség vitt arra, hogy ideig-óráig teljesítsék a basáskodó parancsokat. Amazok az uj éra legelső fuval- rhára eltűntek, mert érezték, hogy a számukra mentség nincsen. Az utóbbiak pedig most járják a Kálvária útjait. Szatmárvármegye a nemzeti ellenállásból derekasan kivette részét. Haza- í fiasságának oly tanujelét adta, mely méltó betűkkel lett felírva a történelem lapjaira. Azok a tisztviselők is, akik a nemzeti ellenállás ideje alatt hűségesen kitartottak a nemzeti igaz ügy védelmében, nevüknek oly emléket emeltek, melyet az utókor is bizonyára mindenkor a legnagyobb tisztelettel fog emlegetni. A vármegye is részben már lerótta s valószinüleg még le fogja róni elismerését és háláját azon tisztviselői irányában, kik hazafiul kötelességeiknek oly fényesen feleltek meg. Szembeállítva a felmentő fegyelmi Ítéletet azokkal, kiket egykor csendör- szuronyok között kisértek ki hivatalaikból, talán méltánytalanságnak fog látszani, hogy az előbbiek teljesen büntetlenül szabadulnak, de őszinte meggyőződésünk az, hogy először pre- czizirozni kellene a hivatalnok szolgálati esküjét, azután törvénybe iktatni azt a régen ígérgetett szolgálati pragmatikát s ha ezek daczára akad bűnös, azt büntetni irgalmatlanul. Mert tény, hogy a hivatalnok mai hivatali esküjével a lehető legkönyeb- ben kerülhet ellentétbe. Hűséget esküszik a királynak, az alkotmányra, az ország törvényeire, engedelmességet fogad felebbvalóinak s a hivatalos titok megőrzésére esküt tesz. Hogy pedig a hivatalos esküt milyen szigorúan fogják fel még bíróságaink is, annak nem egy eklatáns példáját láttuk a nemzeti ellenállás ideje alatt. S ez a hivatalos eskü nagyon is tágan magyarázható pro és contra. Bele lehet érteni mindazt, amit valaki beleérteni akar. Annak is igazsága van, aki azt állítja, hogy ez, vagy az, benne foglaltatik fi hivatalos esküben, annak isi aki azt állítja, hogy nincs benne. És különösen egy oly szomorú idő esetén, mint a minő a darabont uralom volt, a hivatalos eskü önkényes magyarázata a legnagyobb veszedelmeket rejtheti magában. A mai hivatalos eskü szövege úgy szólván két tűz közé állítja a hivatalnokot és részére csak kötelességeket állapit meg, de jogokat nem ad. A hivatalos esküvel magára vállalt kötelességekkel szemben a hivatalnoknak egyedül a szolgálati pragmatika volna hivatva védelmet nyújtani. Egy oly szolgálati pragmatika, mely a legapróbb részletekre kiterjedő gondossággal foglalná paragrafusokba a hivatalnoknak jogait is és nemcsak kötelességeit. Amely határvonalat huzna és megállapítaná, hogy meddig terjed hát az a hivatalos eskü határa, meddig terjed a köteles engedelmesség s mikor léphet fel a tisztviselő anélkül, hogy egyrészről hivatali esküjét megszegné, másrészről pedig saját és családjának existentiáját koczkára ne tegye. Régi óhajtása ez már az ország nagy és intelligens tisztikarának. Ennek megvalósítása már a legégetőbb kérdések közé tartozik. A függetlenségi és 48-as pártnak régi programmpontját képezi már a szolgálati pragmatika megvalósítása s azt hittük, hogy a mai nemzeti kormány egyik legfontosabb feladatát fogja képezni ennek a kérdésnek törvény- hozás elé utalása. ügy tudjuk, hogy valami bizottság dolgozik is már a pragmatika szövegén. De úgy látszik munkájuk nagyon lassan halad, mert már majdnem egy éve, hogy megkezdette működését, de az eredmény eddig: semmi! Pedig a szolgálati pragmatika épen olyan fontos alkotmánybiztositék, mint akár a kúriai bíráskodás vagy a vármegyei pénztárak visszaállítása. Mert mihelyt az a tisztviselő megszűnt egyszer felebbvalóinak játékszere lenni, mikor az a tisztviselő joggal és törvényesen hivatkozhatik arra, hogy neki eddig kötelessége elmennie, de tovább nem, akkor jöhet egy második darabont korszak, minden csapásával és átkaival együtt, a magyar tisztviselő törvénynyel kezében fogja megvédeni hazájának alkotmányát a legkisebb csorbától is. Addig azonban hallgassunk, mert a hivatalnok jelenleg nem egyéb mint egy báb, melyet tetszés szerint lehet ide-oda rángatni. Alfa. Képviselőtestületi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete f. hó 21-én délelőtt 10 órakor a vármegyeháza nagytermében a választásoknál szokásos rendkívül nagy látogatottság mellett közgyűlést tartott, melyen Ilos- vay Aladár alispán elnökölt. T A RCZ A. Nem egyszer gondolok . . . Nem egyszer gondolok én tereád, Sötét szellem, síroknak szelleme! Szeretném tudni, hogy honnan jövel S mikor volt létednek kezdete ? Vagy egyidöben születtél velünk S míg él az ember, addig létezel ? Ki mondja meg ? .. . Aki beszélt veled, Az ajkait többé nem nyitja fel. . . ?! Van, aki fél tőled, mig más óhajt, S ha nem jelensz meg, hozzád ö meg yen, Mert boldognak úgy képzeli magát, Ha ott pihenhet a te öleden. Pedig talán még meg sem fáradott S a pihenés is oly fagyos, sivár. . . Es teljes mozdulatlan akkor is, Midőn dereng a hajnal fénye már. Milyen kegyetlen vágy, hogy itt hagyod Az árnyékként lézengő aggokat S a nyomorultat, aki esdve hív: Miy elviszed az ifjút, boldogul. S kárpótlásul mit adhatsz te nekik? Hisz sírjaidnál nincsen egyebed Es ott az álom is álomtalan, Ottan álmodozni sem lehet. Jő, hogy határ van szabva neked is S nem tarthatsz minket örök sir alatt, Van egy szellem, ki jobb, hatalmasabb S életre kelti mind a holtakat. Mert nem holtak, de élők istene, S szép országában élni is fogunk Es akkor az is mind beteljesül, Mit a földön jót, szépet álmodunk . . . Nem óliajtlak, de nem is rettegek, Akármikor jelensz is meg nekem, ' Mégis szeretném, hogy szép őszi nap. T agy kedves nyári reggel ne legyen. Másként mindegy: nappal vagy éjszakán Teszed rám életirtó kezedet, Mert szebb világba általad jutunk S azzal minden hibád jóvá teszed. . . Dénes József. Egy lap a nagykárolyi gimnázium történetéből. Immár 35 éve annak, hogy a nagykárolyi — még akkor csak nagy gimnázium — országos, sőt talán világraszóló hírnévre vergődött. Az 1871—72. tanévben történt ugyanis, hogy a hatodik osztályba 1, azaz egyetlenegy tanuló járt, mihez hasonló eset talán az egész világ összes gimnáziumaiban sem fordult elő. Ezen esetnek főoka az akkori szigorú tanári karnak, különösen pedig Juszti Károly- j nak, egy igen müveit, de túlszigoru tanárnak | tulajdonítható, ki elöl a tanuló, hacsak te- ! hette, megszökött. Másik oka, hogy a nagy | gimnázium csak egy pár év előtt született meg s a vidéki földmivelő osztály még nem iskoláztatta fiait. így jutott nekem a szerencse, hogy az 1871—72. tanévben egyes- egyedül maradtam a hatodik osztályban s maga az akkori főigazgató, Kümmer nagyváradi kanonok is ezt mondotta: „Igazán szerencsés vagy, hogy több tanárod van egymagádnak, mint egy grófnak“. No köszönöm szépen az ilyen szerencsét, mikor mindennap s minden tanórán csak engem gyötörtek s minden leczkére el kellett készülnöm ! Talán nem lesz érdektelen, ha ezen alkalomból megemlékezem akkori tanáraimról s egyik-másik élményemet elmondom. Az igazgató Vertier Mátyás volt. Egy nagyon komoly, inkább mogorva ember, ki a vallástant tanította. A tanórákra rendesen, legalább télen, én jártam el a tanárok szobájába s az osztálykönyvet mindig magammal kellett vinnem. Az első óra az igazgatóé volt s mig ő velem szemben reggelijét készítette, én feleltem. Egyszer vagy három perczczel 8 óra után állítottam be hozzá. Az öreg ur nagykomolyan ezzel fogadott: „Mostanában (ez volt a szavajárása) figyelmeztetem az osztályt, hogy pontosabban járjon az órákra!“ Ennyire terjedt az összes humora. Annál barátságosabb volt azonban az osztályfőnököm, Letlinger Károly Béla. Valahányszor nagyvásár volt, hol ö, hol én, egy másnak elengedtük a tanórát, hogy vásárfiát vehessünk. Lássa kedves osztályfőnök uram, milyen hálátlan tanítványa van, hogy elárulja mesterét! A harmadik s legkedélyesebb tanárom az öreg, boldogult Prichenfried bácsi volt, kit — daczára hires czipóinak (igy nevezte a háti düfíöket, amiket egyik- nek-másiknak osztogatott) és félóráig tartó zsörtölödéseinek — mégis mindenki szeretett. Az athleta termetű férfiú óriási erővel birt, mit akkor mutatott ki, midőn Sz. K. az iskolát nem szenvedhető tanuló, azt felgyújtotta, de nem égett le, mert Prichenfried bácsi gyorsan egy nagy dézsa vizet nyújtott át a kerítésen; az öreg Zsiga bácsi pedig két üveg savanyuvizet küldött a tűz elfojtására. Különösen kedélyes volt Prichenfried bácsi a délutáni órákon. Ilyenkor kötekedni is szokott volt. Például azt mondta: „Isten megáldja, (neki ez volt szavajárása), ne lár-
