Nagykároly és Vidéke, 1907 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-03 / 1. szám
Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre..................................................8.— korona. Fél évre .....................................................4.— „ Ne gyedévre..................................................2.— „ Egyes szám..................................................—.20 „ Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr, Adler A'áolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Laptulajdonos és kiadó : Simkó Géza, főmunkatárs. Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Boldog újévet! Komor, sötét az égbolt; szürke fellegek vésztjóslóan száguldanak a horizonton, nem tudni, mit hoznak : áldást- hozó esöt-e, avagy rombolást véghezvivö jégdarabokat?! Ép ilyen komor, sötét a politikai égbolt is; szürke emberek vésztjóslóan száguldanak a politikai horizonton, nem tudni, mit hoznak: nyugalmat, békét-e, ezen már sokat szenvedett nemzetnek, avagy újabb terheket és nemzetsorvasztó gondokat hoz-e a jövö ? Minden ború után derű következik s igy joggal remélhettük, hogy a hazánk egén az absolutismus uralkodásával együtt megszűnt sötétség teljesen elvonul, megnyílik a nemzeti korszak, az együttérzés fonala összefogja a jobb elemeket s igyekezni fogunk egymást megérteni és az összetartozandöság érzetét ápolva, egymást megbecsülni. Azonban — sajnos — nem igy van a dolog. Mert bár kivergödtünk az exlex szomorú korszakából, helyreállt a béke király és nemzet között, hozzákezdettünk az épités munkájához, még mindig felhők vannak a politikai égbolton. A katonai létszámemelés még mindig a megoldatlan kérdések közé tartozik. A katonai létszámemelést okvetlenül szükségesnek tartják azok, kik hazánk biztonságát féltik, azonban a nemzet nem akar újabb vér- és pénzáldozatot hozni oly hadseregért, mely ha nem is nemzeti, legalább a magyar állameszmét a paritásnak megfelelöleg nem képviseli. A hadakozó felek kikapcsolták e kérdést a paktum létesítése alkalmával, de alig múlik el hét, hogy e kérdés j újra szőnyegre ne kerüljön s e kérdés megoldása ideig-óráig elodázható ugyan, de megoldása el nem maradhat. S vájjon milyen lesz a megoldás? Lehet-e jót remélni akkor, mikor a pártok egymás között is folyton ver sengenek, mikor nincs meg az össze- tartozandóság érzete az emberekben, midőn a nagy politikai kiegyenlithetet- lennek látszó ellentétek mellett a szo- cziális eszmék forrongása, a vallásfelekezetek riválizálása, a társadalmi széttagoltság növekedése szétválasztják az embereket ? Ha meg lenne az egyetértés a magyarban, ha nem .'ehetne tartani attól, hogy czimért, rangért, állásért folyton kínálkoznak az emberek felfelé és nem nagyon éreznek lelkiismereti furdalást, akkor, ha ezért valami olyat tesznek, a mi a nemzetnek nem jó, ha igyekeznénk az ellentéteket elsimítani, a polgári társadalmat egységessé tenni, a kasztokat, a vallásfelekezet szerinti elkülönzéseket megszüntetni, a testvéri együttérzést és egyetértést ápolni és gondozni — még csak lehetne remélni, hogy az összetartás-szülte erő elöbb- utóbb meghozza a kedvező eredményt. De minthogy ép ellenkezője áll mindennek, azért érezhető az a nyomott hangulat, látható az a sötét felhő, mely a jövö képét oly szomorúnak mutatja. ^ De azért ne csüggedjünk! A természetben a fejlődést elnyomni nem lehet. í Ha eljö a tavasz, a megújhodás ideje, jöhet fagy, jöhet hó, jöhet dérharmat, mégis kitavaszodik, mert mióta a világ áll, mindig kitavaszodott. A magyar nemzet függetlenségének, a megújhodásnak tavasza is közeledik már. Hiszen a függetlenségi és 48-as párt vezérei ülnek miniszteri székekben, a párt tagjai föispáni és más előkelő állásokat töltenek be; ezen állásokba I beleviszik a nemzet függetlenségi törekvéseit, megalapozzák a nemzet függetlenségi épületének alapjait, a párt tagjai nabról-napra szaporodnak s ha a párt lassan ugyan, de biztosan halad kitűzött czéljai felé, elébb-utóbb be kell következnie annak az időnek, a mikor a párt nemcsak az országban, hanem a parlamentben' is feltétlen többségben lesz, a mikor is az ország sorsának intézői is be fogják látni azt, hogy király és nemzet érdekei nem ellentétesek, hanem congruensek, mert egy nagy, hatalmas és boldog nemzetnek királya is csak boldog lehet, a haza pedig csak akkor lehet boldog, ha fiai megfeszített erővel a haza javára dolgoznak, egymást megbecsülve, tisztelve áldoznak a közös oltáron — a haza- szeretet oltárán — a szeretet életre- fakasztó meleg sugarai mellett azon tudatban, hogy: „A nagy világon e kivül Nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell!“ Ápoljuk, gondozzuk tehát a testvéri együttérzést és egyetértést; dolgozzunk mindnyájan — lehetőleg egyetértve — hazánk felvirágoztatásán s akkor törekvésünkön, munkánkon Isten áldása lesz s szétfoszlik az a felhő, mely a jövö képét oly szomorúnak festi. Abban a reményben, hogy ez igy lesz, kívánunk boldog újévet! Előfizetési felhívás! Lapunk az uj évvel XXIV-ik évfolyamába lépett. Mint politikai lap pedig második évfolyamát éli. A közönség támogatása tette lehetővé, hogy ezt a szép időt elérnünk sikerült s a közügy szolgálatában immár csaknem egy negyed évszázadot tölthettünk el. A letűnt darabont korszak tanulságai, a függetlenségi pártnak térfoglalása, a függetlenségi eszméknek ébrentartása s a nemzetben a nemzeti követelések iránti vágy és kitartás élesztőse valamint a nagy eszmék megvalósításának habár csak egy porszemmel való előbbrevitele is arra késztetett bennünket, hogy — bár áldozatok árán is — lapunkat politikai lappá alakítsuk át, s tettük ezt azon TARCZ A. ♦3S-«Üzenet. A kivándorló székely lányoknak. Ne vágyjatok idegenbe Csinos székely lányok! Szebb jövendő — jobb jövendő Derül még itt rátok. . . Ha a rózsát leszakít jak, Hamar hervad szirma: — Visszavágytok, meglássátok Beszenynyezve, sírva . . . Hogyha egyszer elbuktatok, Késő lesz a bánat: Elsodort már közületek A bűn annyi — százat! Jobb lesz nektek idehaza, Itt hitvest találtok: Odaátal csak a sátán Csábit, les reátok! Ne menjetek idegenbe, Posvány ott az élet: Okuljatok: közületek Olyan sok mivé lett?! Balz a Elek. Igaz történetek. ii. F á n i. A szerző egy gyönyörű szakácsnőt hozott. Egy valóságos Madonnát. A szőke, világos haja mint egy glória sugározta körül gyöngéd rózsapiros arczát. Bőre vakító fehér, s az a szende tekintet, az a szerény modor szinte egy átöltözött grófkisasszonyt sejtetett. De csak amig beszélni nem kezdett. Egy egyszerű tót leány volt, tökéletesen azzal ajargonnal, ahogy az élczlapokban olvassuk. Egyébként tényleg nagyon szorgalmas, jó leány volt s amikor a leányomnak — aki külföldön lakott — magyar szakácsnőt kellett küldenem, Fánit akartam elküldeni, mint akit én már kipróbáltam. A leány eleinte hitegetett, hogy ő megy örömmel, de később elveszítette a kedvét. Komolyan kérdőre fogtam, mért csalogatott idáig, holott én azalatt más után nézhettem volna, — mire aztán bevallotta, hogy a „kedvese“ nem engedi. — Hát magának, a „szentének, aki még az én szemem közé is alig mer nézni, — kedvese van ? No de ilyet! Bevallotta aztán, hogy a fiatal ember még csak 19 éves, de „neki megesküdött“, hogy feleségül veszi. Ó maga csacsi, mondom ! A fiú zsidó, maga keresztény; ő 19 éves, csak jövőre jön sor alá, maga ma 24 éves, mire ő kiszabadul, lesz 28 éves, hát azt hiszi, hogy ő magára fog még akkor gondolni? Jobb lesz, ha rám hallgat. Itt kap jó helyet, jó fizetést, Svájcz- ban lakhatik, ahova hej be sokan, be szívesen mennének, micsoda isteni szép vidék az ! De hiába volt minden rábeszélésem s igy egy másikat küldtem. Pár hónap múlva az én Fánim elkezdett nagyon csúnyulni. Az arcza tele lett sárgásbarna májfoltokkal, mindig volt valami baja, de nekem — naiv, bár öreg — asszonynak semmi különös gyanúm nem támadt. A leány azonban egyszer megszólít: — Nagyságám, kezét csókolom, valamit szeretnék mondani . . . — No, ki vele fiam, halljuk. — Hát tetszik tudni, amikor én a fiatal nagyságához akartam menni, mentem volna én, 'ha nem is engedett volna a fiatal ember, de — akkor már késő volt! Reménykedtem, hogy talán csalódom, de bizony a baj megtörtént . . . Ezt már térdelve, zokogva s kezeimet csókolva mondta! — Bár ráhallgattam volna a kedves nagyságára, de most már hiába, most már megyek a Fehér keresztbe és ha kijövök, eljövök én megint a nagyságához lakni. Megrendültem valósággal. íme egy leány sorsa . . . Fáni hát elment. Közben bizony jött rósz és roszabb leány s én gyakran gondoltam reá, sajnálkozva . . . Egyszer aztán betoppant a Fáni! Tiz esztendővel öregebben. Hova lett arczának a gyöngéd hamvassága, a glóriás szép haja! Kihullt egy szálig s parókát viselt a kendője alatt. Arcza most mint egy szenvedő Madonna, amely szinte megszépült, amikor az ő gyönyörű, nagy barnapiros fiáról beszélt. Imádta a gyermeket, az apja pedig — letagadta. így tartásdijat sem követelhetett tőle. Mivel betegsége folytán dajkának se mehetett, visszakérőzött hát hozzám s én szívesen visszavettem, nem mulasztva el az én szokott morál prédikácziómat, amit minden cselédemen szentül hiszem, hogy hatással gyakoriok. — Jaj, édes nagyságám, — feleli, — elég volt egyszer, most már tudom, hogy kell vigyázni és az én édes kis fiamnak gyűjteni minden krajezárt. Hónapokig feküdtem nagy betegen a kórházban, nem akarok én többé tudni se férfiról ... így eltelt szépen egy nehány hónap, amikor Fáni egy szép napon ismét „valamit“ akar mondani . . . Tréfásan rászólok, hogy nincs megint baj, Fáni? Mire ő ismét le1- térdel, ismét csókolja a kezeimet s zokogva konstatálja, hogyjajaj, miért nem hallgattam én a kedves Nagyságámra, már megint baj van . . . jajajaj! — Hát megint be hagyta attól a fiatal embertől csapni magát, maga csacsi? — Jaj, nem is ő volt, édes Nagyságám, hanem a Mari szeretője. Ott voltunk minda- ketten a szobaasszonynál és jaj, a Marinak semmi baja nem „lett“, én meg megyek megint a Fehér keresztbe . . . jajajaj! El is ment a buta teremtés és vagy két éven át nem láttam. Egyszer az Andrássy-uton amint megyek, két feltűnő, diserét s finom elegáncziával öltözött hölgyet pillantok meg. Meglassítom lépteimet, hogy míg közel jönnek, jól rneg- gusztálhassam. Az egyik olyan ismerős vol , hogy még lassabban haladtam, hogy jól megnézhessem, ugyan kicsoda is? Ekkor épen megszólal, társnőjéhez fordulva s a hangjáról megismerem őnagyságában — Fánit.
