Nagykároly és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-18 / 3. szám
XXIII. évfolyam. Nagykároly, 1906. január 18. 3-ik szám. NAGYKÁROLY Xáxsa.cLa.lxxxi, szépixodaiiai és isxxa.exettexjesz't© Ixetila/p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. Fé lévre........................4 kor. Ne gyedévre................2 kor. Eg yes szára................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. szám. (A Zárdával szemben). Bérméntetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Igazságot kérünk! Lapunk más helyén közöljük, hogy a földmivelésügyi miniszter a vármegyénk területéhez tartozó erdögond- nokságot, mely eddig városunkban székelt, Szatmárra helyezte át. E hivatal áthelyezése — mely ösz- szesen 3 tagból áll — nem bir ugyan valami rém nagy fontossággal, mindamellett elvileg fel kell már vetnünk egyszer azt a kérdést, hogy helyes dolog-e az, miszerint uj intézmények létesítésénél városunkat következetesen mellőzik, nemcsak, hanem még a meglevők közül is egyet-egyet el-el visznek ? Nem szándékunk párhuzamot vonni városunk és más városok között; nem vonjuk kétségbe más városnak a jogait, de a magunk jogai megnyirbálását szó nélkül nem hagyhatjuk. Maga az, hogy a vármegyei kormányzattal állandó contaktusban levő tanfelügyelöség Szatmáron székel és nem városunkban, egy igen nagy ab- normitás, a mely ellenkezik a törvény intentiójával, ellenkezik az országszerte elfogadott azon gyakorlattal, hogy a tanfelügyelöségnek a vármegye székhelyén kell lennie. Ez az állapot csak onnan keletkezett, hogy a volt kir. tanfelügyelő szatmári lakos volt kineveztetésekor s ott maradt állandóan, mert neki az volt az érdeke s ezt eltűrte a kormányzat, mely nem nagyon ügyelt az ily csekélységekre. Követeljük ennélfogva azt, hogy a tanfelügyelöség illetékes helyére városunkba, mint a vármegye székhelyére áthelyeztessék. Szatmár város vezetősége úgyis kieszközöl újabb és újabb intézményeket, Szatmár megkapta a vasúti inter- nátust, az iparfelügyelöséget, most ö akarja megcsinálni azt a gyermekmen- helyet, melyet a vármegye a Deák Ferencz emléke iránti kegyeletből városunkban felállítani elhatározott, mely határozat igazán nagy lelkesedéssel meghozatott és — tessék elhinni — meg van valósítva .... papíron. Mióta a székhelykérdés programmá avattatott és mint ilyen irattárba került, azóta a vármegyei kormányzat igyekezett úgy Szatmár városával, mint városunkkal a jó viszonyt fenntartani. Szatmárral feledtetni iparkodott a kormányzat, hogy a székhely át nem helyeztetett, s igy egyes intézmények létesítésénél és kérdések megoldásánál Szatmámak kedvezni kellett, másrészről pedig, mert a székhelyt elvinni városunkból nem sikerült, ezért néha- néha egy keserű labdacsot nyeleitek le velünk. Ez a politika aztán megtenni a maga gyümölcsét. Szatmár város ép úgy meg van bénítva a maga fejlődésében, mint meg van bénítva még jobban városunk, a mely minden perczben kénytelen egy-egy arczulcsapást eltűrni és hozzá még hallgatni is. A vármegyei kormányzat a székhelykérdés vitája lezajlása óta mindenkor jó akaratot mutatott városunk iránt, de csak mutatott és nem tanúsított. És mi ezen látszólagos jóakaratban bízva, összetett kezekkel nyugodtan ülünk, mint olyan, aki jól végezte dolgát és annyira meg vagyunk nyugodva, hogy nem vesszük észre városunk érdekeinek háttérbe szorítását csak akkor, ha egy-egy csapás fájdalmat okoz. Ilyenkor gondolunk csak arra, hogy mostoha gyermek vagyunk, a ki nem részesül a szülő gondos elbánásában, mellőzve vagyunk ott, a hol valami előnyt lehet kapni a kormánytól. Városunk intézményes fejlesztése tekintetében semmi sem történt évtizedek óta, a mennyire haladtunk azt csak nagy anyagi áldozatok árán a város polgársága megterheltetésével érhettük el. Pedig állami szempontból is fontos dolog, hogy a városok mint a cultur- élet góczpontjai megerősödjenek és mindinkább kötelessége az államnak az ily város megerősödésén fáradozni a minő városunk, amely valóságos culturmissziót teljesített e nemzetiség lakta vidéken s mégis csak úgy bántak városunkkal mindenkor, mint a mostoha szülő bánik a gyermekével. Ez tovább nein mehet igy, ezt eltűrni nem szabad, nem lehet, mert ez az eljárás sérti városunkat, sérti önérzetünket, sérti életbevágó érdekeinket. Városunk polgármesterét ezennel felhívjuk, hogy városunk, mint vármegyei székhely érdekeinek mellőzését és háttérbe szorítását minden rendelkezésére álló eszközzel igyekezzék megakadályozni, e tekintetben a szükséges teendőkre nézve a képviselőtestületnek tegyen előterjesztést, s meg vagyunk róla győződve, hogy a képviselőtestület minden lehetőt el fog követni arra nézve, hogy városunk érdekeit, ha kell legfelsőbb helyen is megvédje s ne engedje visszafejleszteni azt a várost, mely a magyarság egyik erős vára s melynek felvirágzását boldogult Rezső trónörökös is melegen óhajtotta. Ne bizzuk ügyünket másra! Ne bizzunk senkiben! Segíts magadon és az Isten is megsegít, ezt tartja a példabeszéd ! ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS. Lapunk 1906. január hó 1-ével XXIlI-ik évfolyamába lépett. Egy vidéki lap éleiében, mely csak a maga szűkre szabott működési körében szolgálhatja a közérdeket, ez a szám sokat jelent. Jelenti azt, hogy a nagy közönség — talán nem egészen érdemetlenül támogatta lapunkat, midőn fenállásának közel negyedszázados évfolyamát érheti meg. De jelenti másrészről azt is, hogy lapunk kitűzött czélját mindenkor híven szolgálta, igyekezett megfelelni azon hivatásának, melyet megalapításakor vallott, hogy tudniillik általános közérdekű kérdéseken kívül különösen Nagykároly város szellemi és anyagi előrehaladásán önzetlenül, fáradhatatlanul működjék. Büszkén tekintünk végig eddig megfutott pályánkon, mert ha városunk haladását, fejlődését látjuk, önérzettel mondhatjuk, hogy ennek előidézésében, közintézményeink létesítésében mindenkor kivettük a magunk részét s a sajtó hatalmával igyekeztünk a nagy közönség előtt sok oly közérdekű kérdést megérlelni, melyeket most már megvalósítva is látunk. TARCZ A. Etelka sírjánál. „Manibus date litia pletiis, Purpureos spergam flores ; Et fungar inani munere“. Horatius. Sírodhoz elzarándokoltam, De csak sötét fejfád fogad. Hallgatok! — nem merem zavarni Édes, szép síri álmodat. Látsz te engem onnan az égből, Látod könyben úszni szemem; Együtt könyezel, együtt sírsz te Én is látlak! — ott fen velem. A lélek él, gondolkozik s lát, Szenved, örvend s szintén szeret, Hátrahagyott bús kedvesein Szomorkodik és kesereg. Látja a múltat s a jövendőt, Látja a titkok titkait . . . Bölcsészeié a temetőknek Lever, lesújt minket porig. Lesújt bús sirhalmod látása, E földön mily semmik vagyunk! Akkor lesz belőlünk valami, Ha már nem élünk — meghalunk. Leszünk sár, por és palotákon, Kunyhókon leszünk vakolat; Csak az anyag nem hal, nem vész el, Csak az örök a nap alatt. Sokkal jobb volna nem születni, Mint rothadni a sírba’ len . . . A földi ember szenvedése Kétségbeejtő s végtelen. „Jobb nekem holton, mintsem éltem!“ — Mondja a szentkor embere* — Ki az, a ki nem igy kiált fel Biísan közöttünk ö vele ? Itt e földön minden csak árnyék, Alom s fájdalom, hervadás . . . Szakadjon össze ég a földdel S legyen dicső feltámadás ! (Kölese.) * Jób pátriárka. Kása Ede. Megnősültem. ("Vig" és Maég'is szomorú, Ixistóxia..) Irta: Pozsonyi Gábor. V, Körülbelül két hetet tölthettem a rabságban, mikor egy kora hajnalon néma inasom a szokásos házirend ellen felránczigált álmomból. — Mit akar — kérdém akkorát ásítva, hogy csaknem elnyeltem őt. A néma inas nagy bámulatomra megszólalt : — Uram kéreti önt magához. Szivesked- I jék felöltözni. Nehány perez múlva Fenegyereky ur előtt I állottam. Az igaz, hogy hajamat elfeledtem i rendbehozni, annyira siettem, de e miatt — gondolám — csak nem fog megharagudni. A teremben, ahova vezettettem, ott állott j Hermin is — útra készen és apró kezeibe temette arczát. Szótlanul álltam meg a szoba közepén. Fenegyereky ur most odahagyta állóhelyét |-S iszonyú gázlólépésekkel kezdett föl-alá robogni a teremben. Félrehuzódtam, nehogy utóbb is feldöntsön nyaklónélküli sétálása közben. Hermin és én csak bámultunk, hol egymásra, hol pedig Fenegyereky urra. Egyikünk se tartotta tanácsosnak maga részéről megkezdeni a diskurzust. Végre is felhagyott a nyargalással. — Uram! — szólt hozzám — tessék leülni. És szót fogadva leültem. — Ide üljön az asztal mellé és Írjon! — Mit írjak? — Írja, amit diktálni fogok! Következőket mondotta toliam alá: „ T. Fenegyereky ur! Önnek neje — Hermin és én rettenetesen szeretjük egymást, mely oknál fogva önnek kegyes engedelmével bátorkodunk megszökni.“ — De uram? — kezdtük e csodálatos levélre mindketten álmélkodásunkat nyilvánítani — mit akar ön ? — Millióm robogó-dübörgő-forgó ! — kiáltott nagyot toppantva a férj — hallgassanak! Mi nem mertünk többet szólni. írtam tovább, amint ö mondta: „ . ... bátorkodunk megszökni. A jövő pillanat már útban talál bennünket. Bocsásson meg ez okozott kellemetlenségért és én ígérem, hogy nem fogom ezt többször cselekedni. Boldog hamvazószerdát kívánok önnek alázatos szolgája Czinege Flórián s. kJ „Utóirat. Majdnem elfeledtem, hogy a pénzes szekrényből az ott talált pénzösszeget és ami drágaságféle kezünk ügyébe akadt, magunkhoz vettük... Most Herminen volt a sor még a következőket írni a levél végéhez: „Amit Flórián irt, tökéletesen igaz, mi szökünk! Isten önnel Hermin, s. k
