Nagykároly és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-15 / 11. szám
Társad sülről, szépirodalmi es ismeretterjesztő !h.etila.^>. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIR DETÉS EI N E K KŐ ZLÖN Y E. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre................8 kor. Negyedévre Fél évre ....................4 kor. j Egyes szám Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi ir da és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. szám. (A Zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. el. Ugy-e tudjátok, hogy történt ötven- nyolcz évvel ezelőtt . . . ? Szürke, borongós napra virradt a főváros közönsége. Szürke, borongós volt az ég, olyan, mint a magyar nemzet története, melynek lapjaira kevés öröm, de annál több szomorúság és bánat van felírva. De a márcziusi szellő, a tavasz előhírnöke már lázas izgalomba hozta a szabadságért epedö magyar nemzetet. Az éltető napsugár oszlatni kezdte a sürü fellegeket. A hatalmas, ifjú erejét érző óriás kezdett álmából felocsúdni és megkísérelte széttörni azokat a bilincseket, melyek évszázadok óta tétlenségre, rabszolgaságra kárhoztatták aczélizmait! Borongós volt az ég, de bent a szivekben egy mosolygó, napsugaras tavasz virult, reménynyel és tettvágyakkal telve. És egyszer csak megharsan a harczi riadó: „Talpra magyar!“ Egy csodás kor szülötte, a magyarok Istenének választott küldötte ajkán fakadnak fel a szabadság riadójának lelkesítő hangjai! Bűbájos, édes költeményeivel elvarázsolja először a lelkeket, reményt önt a csüggedökbe, felrázza álmaiból az alvókat, hogy azután egyszerre izzó lelke minden erejéből odakiáltsa népének, hogy „Rabok tovább nem leszünk !“ És a magyar nemzet, mely sohasem tudott beletörődni a rabság jármába, egy szívvel, egy lélekkel zengte el a nagy esküt, hogy „rabok tovább nem leszünk!“ S meg is mutatták, hogy esküjök nem a pusztában elhangzó szó volt! Márczius Idusán megszületett a szabadsajté! A nemzet rabságának bilincseit legelőször is a sajtóról rázta le. Mert érezte, hogy mig a gondolatra ránehe-l zedik a czenzura nyűge, addig szabad-; ságáról álmodnia sem lehet! Rabságban tartani a gondolatot, az; eszmét! Bilincsekbe verni a szabad; véleménynyilvánítást, mily lealázó, milyen mélyen bántó az egy nemzetre nézve! Egy oly nemzetre, melynek történelmi múltja a szabadság iránt való szüntelen harczokkal van tele, mely lelkének minden legkisebb részecskéjével gyűlöli mindazt, a mi a szolgaság lealázó érzetét ébreszti fel benne! És mégis, századokon keresztül volt kénytelen büszke fejét a rabság jármába hajtani, mindaddig, mig a márcziusi nagy napok zsibbadt tagjaiba uj életet nem öntöttek ! De ekkor büszkén, öntudatosan, ellenállhatatlan erővel rázta le magáról a rabság nehéz jármát s uj életre ébredve követelte szent jogait s háromszinü zászlójára irt jelszavait: „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!“ diadalmasan hordozta végigaz egész országon. Kardcsapás, vér nem tapad márczius Idusának szent napjához! Ez a nap a vértelen diadal napja, a népakarat legyőzhetetlen erejének fényes tanúsága! Az egyetértés, a testvériség, a hazaszeretet legmagasztosabb eszméinek diadalünnepe. Ez a nap örökké ünnepe lesz a magyarnak, mig Árpád nemzetéből egyetlen maradék él a Kárpátok övezte szép hazában! Menjünk ünnepelni! Ma is borongós, felleges az ég felettünk, mint volt ötvennyolcz évvel ezelőtt! Ma is sürü homály borítja jövőnk egét. Ma is van miért imádkoznunk, van miért búsúlnunk. Épen azért menjünk ünnepelni! Merítsünk erőt őseink lelkesedéséből, szenteljük e napot halhatatlan emlékeiknek! S mig imánk az Ég felé tör, mig ajkunk ismétli a szent esküt, addig leikeinkben szerezzünk magunknak megnyugvást. Sokszor volt már a magyar azon a ponton, hogy meg akarták fosztani nemzeti önállóságától, sokszor megkísérelték már kitörülni a nemzetek sorából, de még sohasem sikerült s immár ezer év óta uralja a magyart ez a föld! Nem hagy el bennünket a magyarok Istene! „Megvirrad még valaha!“ —ó.— Bútorgyár városunkban. Statisztikai adatok igazolják, hogy Ausztriából még ma is évenként 16 millió korona értékű bútort hoznak be hazánkba akkor, mikor nálunk millió és millió értékű nyersanyag áll rendelkezésre, van elegendő munkaerő s csak a tőke, a vállalkozási kedv, a szilárd akarat és a kitartás hiányzik, amelyek szükségesek ahhoz, hogy iparvállalatok léte- sitessenek s országunk súlyos anyagi helyzetén javítsuk azt, amit javítani lehet, hogy a munkás munkát kapjon és ne kelljen kivándorolnia. Ez az eszme vezette azokat, kik városunkban egy bulorgyár felállítását vették czélba. Ezek nem akarnak a helybeli kisiparosokkal versenyvállalatot létesíteni, hanem nagyban akarnak gyártani oly czikke- ket, melyeket ma még Alsó-Ausztriából és Galicziából hoznak be hazánkba, holott ha ezeket itt gyártjuk, mig egyrészről a munkáskezeknek munkát adunk, a nyers anyagot itthon értékesítjük, másrészről megapasztjuk a pénznek hazánkból való kiözönlését, sőt kivitel esetén bútorokért még külföldi pénzt hozunk be hazánkba. Szükebb hazánknak, városunknak pedig különösen szolgálatot vélnek tenni az eszme megpendilői, mert csakis az ipar fejlesztése adhat lendületet városunknak, ez ad kenyeret, egész évi foglalkozást sok munkásnak, ez lesz hivatva a tűzifát is esetleg olcsóbbá és hozzáférhetőbbé tenni és idővel a városi pótadó alapját is növelni. Mily élénkséget, mily forgalmat csinált városunkban annak idején a Lamarsche-féle fürészgyár —- melyet sajnos hogy 10 évi fennállása után elvesztettünk; — hátha ez a bútorgyár tudná legalább részben pótolni azt, a mit a fürészgyár megszűnésével vesztettünk. Az alapítók által kibocsátott felhívás a következő: TARCZ A. A nevetés. Irta : Pozsonyi Gábor. Három üdvös adománya van az égnek, mely a szegény halandóval a földi lét keserveit némileg feledteti: az álom, a remény és a nevetés. S tényleg nem-e azok a legboldogabbak, kiknek álmát nem zavarja meg a legnagyobb csapás sem, kik nem vesztik el reményüket a jobb jövőben s akkor is tudnak még kaczagni, ha az élet bús tengerárján hullám hullám után csap össze fejeik fölött? Ami a nevetést illeti, igaza volt Cham- fordnak, midőn azt mondta: azt a napot kell elveszettként siratnunk, amelyen nem tudunk nevetni. A mindennapi élet nyomora, búja és gondja közepett kincs az elkaczagott óra, mely, sajnos, gyakran kell, hogy kibékítsen a többi huszonhárom nyomorúságával. A nevetés az életbölcseség valódi harmata, testet-lelket üdít s a nép ajka cseppet se túloz, hogy egyszerűen „egészségesnek“ mondja, Sterne, a nagy humorista Írja valahol, hogy minden mosoly egy órával, minden nevetés egy nappal szerzi meg az életet. A sötét szemüvegen át siralom-völgyének tetsző világ igazán nem nyújt gyönyört. A vig kedély könnyen feledi árnyoldalait; vidámság természetes hangulata a testileg-lelkileg ép embernek s az élet üdvének serlegében a nevetés a pezsgő hab. Valóban kérdés, nincs-e igazuk azoknak a bölcseknek, kik azt a látszólag bárok mondást állították föl, hogy a nevelőknek az ifjúságot először is nevetni kellene megtani- taniok, okosabbá és boldogabbá tenné őket. Hisz szülők és szakértők egyhangúlag panaszkodnak, hogy iskoláink túlságosan vannak azon, hogy a gyermekek koravén, blazirt, száraz tudósok legyenek. Akik vidáman, szívből tudnak kaczagni, tiszta lelkűket bizonyítják s épp oly jó kedélyüek mint azok, akik szívből dalolnak s akikről azt zengi a költő, hogy köztük üss tanyát, mert a gonosz ember nem tud dalolni. A lélek tiszta vidámsága nemcsak a bajok elviselését könnyíti meg, de tisztán tartja az öntudatot is, hogy eszünk a bajok tömkelegéből a mentő kiutat megtalálja. Halandó lények közül csak az embernek jutott a nevetni tudás üdve, az állattól meg van tagadva. Legalább igy tartja a közhit. S ha igy van, akkor te, irigyelt ember, örvendj annál inkább ez adománynak és élj vele búsásan ! Különben ez állítás tudvalevő-, leg vita tárgya. Voltak természettudósok és állatbarátok, kik hosszú időn át szerzett tapasztalatok alapján azt állították, hogy legalább némely állat is képes a nevetéshez hasonló hangulatúyilvánitásra. Persze, az igazi, üdvözítő nevetésnek a szív mélyéből kell fakadnia. Hogy a nevetés ragadós valami, azt valószínűleg önmagán is tapasztalhatta mindenki.v Tudják ezt a pro- fesszionátus klakőrök is és ha valami új vígjátékot akarnak nagy sikerre juttatni, elhelyeznek egy pár segédet alkalmas helyeken a színházban, kik bizonyos jelre kaczagni tartoznak. S ez magával ragadja az egész közönséget. Nevetőkkel együtt kaczagunk gyakorta, azt sem tudjuk, miért? Ugyan ki akarna komoly maradni, ha körülötte mindenki kaczag? Az ember ritkán kaczag, ha egyedül van s az eszére hallgathat. S kinek no hatott volna igazán szive mélyére, ha egészséges, szívből fakadó kaczagást hallott ? Némely ember e tekintetben valóban irigylésre méltó. Egy német költőről beszélik, hogy igazán mester volt a kaczagásban s ha felolvasásain alkalom nyílt, kaczagása ellenáll- hatlan hatású volt hallgatóira. Színészek irigyelték miatta s eljártak felolvasásaira, csakhogy kaczagni hallják. Természetesen olyanra is van példa, ki a kaczagást egészen elfelejtette. II. Fülöp királyról beszélik, hogy életében mindössze kétszer kaczagott volna. Először egy művészi kegyetlenséggel rendezett macskazene alkalmából, másodszor meg abbeli örömében, hogy a párisi vérmenyegzö hírét hallotta. Álba vezéréről is azt mondják, hogy arczárói pillanatra sem tűnt el soha a borús komorság, s XII. Károly arról hires, hogy egyszer kaczagott életében, midőn egy öreg, együgyii parasztasszony valami kérvényt nyújtott át neki és szüntelenül reá tekintve akkor is állva maradt, mikor a király már régen elfordult tőle. „Mit akar még?“ — kérdé XII. Károly mogorván. „Azt mondják—szólt a maga naivitásával az asszony — hogy felséged sohasem kaczagott még .... nem tudom elhinni . . . kérem, kérem, felség, kaczagjon egyszer, hazudtolja meg azt a csacskahirl“. S a király e furcsa kérelemre önkéntelenül kaczagva fakadt . . . Cromwell és I. Napóleon sem igen kaczag- tak, legfeljebb elmosolyogták magukat, mig Nagy Frigyes gyakran és szívből tudott ne- j vetni. Hobbes, angol bölcs, annyira utálta a j nevetést, hogy az emberi természet beteg- ; ségének nevezte, melyet minden gondolkodó ; embernek el kellene fojtania, s Chesterfield gróf — úgy látszik — követte tanácsát, legalább azzal dicsekedett, hogy amióta gondolkodni tud, senki sem láthatta kaczagni. Ki irigyelné az élet gyönyöreinek e megátalkodott aposztatáit? Hogy némely ember alig tud kaczagni, azt tapasztalhatjuk a mindennapi életben s a történelem is nyújt reá példát eleget. III. Henrik angol király uralkodása alatt egy koronatallért kapott ki-ki, ha őfelségét csak mosolygásra tudta bírni, sőt IV. Edward már négy koronatallérral jutalmazta azt, aki ezt ki tudta vinni. Az udvari háztartási számlákban többször akadunk ilyen tételre. így pl. 1477-ből. . . . „Őfelségének Wollmirban való tartózkodása alatt Maris vadászgyereknek, ki őfelsége előtt lovagolva, többször lebukfenczezett lováról s ez által nevetésre ingerelte a királyt, 8 koronatallért . . . Ellenben milyen boldog is lehetett a régi Chyrienthi-i nép, melyet annak idején csodaként bámultak, minthogy a nevetéssel soha fel nem hagytak s velükszületett nevetési hajlamuk folytán minden komoly munkára képtelenek voltak. Teophrast szerint egyszer a delfi-i jósdához fordultak, hogy segítsen rajtuk, de még a szent aktus alatt se tudtak komolyan maradni. Milyen különböző a nevetés! Milyen fokozat a teli torokból való kaczagástól, a belső megelégedés e fékevesztett bukfenczeitöl egészen a sirva-inosolygásig; a pokol gúnyhahotájától a ridendo dicere verumig, melyet r Márczius idusán.
