Nagykároly és Vidéke, 1906 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-05 / 27. szám
27-ik szám.-j 'I évfolyam. Nagy károly, 1906. július 5. 90t \u a VV«VÍ>- >7/ Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................................. . . . 8.—- korona. Fé l évre.........................................................4.— „ Ne gyedévre.................................................2.— „ Egyes szám................................................—.20 „ Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 korona. A politikai rész szerkesztéséért felelősek: 0r. Adler Adolf és Papp Béla társszerkesztők. A szépirodalmi részt vezeti: Simkó Géza főmunkatárs. —...........— - -f_ _ — Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37-ik szám alatt. (A zárdával szemben.) Bórmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Nyugdíjazások. (—r.) Mindennapi dolog úgy az állami életben, mint a törvényhatóságoknál, hogy egy testi és szellemi épségben levő hivatalnokot nyugdíjaznak. A nyugdíjazott aztán keres magának egy másik állást magánosoknál, vállalatoknál vagy részvénytársaságnál és igy jobb helyzetben van anyagilag, mintha az eredeti állásában megmaradt volna. Épp a múlt napokban olvastuk, hogy a közös hadseregnél majdnem 30,000 koronára rúg az évi nyugdij- j árulék. Hogy mennyit tesz ki a nyugdíj állami, törvényhatósági és városi tisztviselőknél, azt nem tudjuk, de biztos dolog az, hogy horribilis összegekről van szó. A nyugdíj tulajdonképen arra való, hogy az a tisztviselő, a ki testi vagy szellemi fogyatkozás miatt avagy bizonyos szolgálati idő eltelte után dolgozni már nem képes, szerényen megélhessen munka nélkül is, de nem arra való a nyugdíj, hogy ha valaki teljes testi és szellemi erőben van, dolog nélkül is javadalmat élvezhessen. A mai világban mikor dologgal is csak nagy nehezen tudja magát fenntartani az ember, mert nagyok az igények, sok az ember és drágaság uralkodik minden térén, nem helyeselhető az, hogy egyes emberek teljes tétlenségben élvezzék az adózó közönség véres verejtékével megszerzett munkája gyümölcsét, mert hiszen az adó is csak fáradságos munka eredménye. A közélet tisztaságára sem valami kedvező fényt vet az, ha valakit nyugdíjaznak akkor, mikor teljesen munkaképes és munkabíró s az illető vagy teljes tétlenségben él és élvezi mások munkájának és fáradozásának gyümölcsét, vagy pedig egy másik állásban munkájáért jó dotatiót kap, emellett azért, mert az előbbi állásban a munkát abbanhagyta-— nyugdíjazásban részesül. Az erkölcsök annyira meglazultak, a közélet tisztasága annyira megromlott, hogy már nem is csinálnak titkot belőle, mikor valaki azért nyugdíjaztatja j magát egyik állásban, hogy egy másik állást elnyerhessen. Ha egy hivatalnok nem felelt meg állásának régebben, egyszerűen elmozdították abból az állásból, most nyugdíjazzák. Szóval a nyugdíjalapot sokan táp- intézetnek tekintik és már előre is elhatározott oly szándékkal foglalnak el egy hivatalt, hogy bármily körülmények között kihúzzák azt az időt, mely szük- j séges hozzá, hogy nyugdíjjogosultságot j szerezzenek. Ehhez járul a politikai tekintetekből ! előforduló nyugdíjazások nagy sora. Valóban oly horribilis már a nyug- dijteher, hogy csodálkozunk rajta, miszerint a társadalom nem gondolkozik azon, hogyan lehetne ezt a nagy terhet ha azt nem lehet is egészen az adózó közönség válláról levenni — legalább részben megszüntetni azáltal, hogy nyugdijat egyedül az oly tisztviselő kapjon, ki a meghatározott szolgálati időt egészen kitöltötte, avagy szolgálata közben akár testileg, akár szellemileg munkaképtelenné vált. Hiszen ha a nyugdíjazások ezután is igy mennek, mint eddig mentek, nehány politikai válság után oly nagy lesz a nyugdijakból eredő teher, hogy azt az adófizető közönség kibírni nem fogja, ott pedig a hol a nyugdíjalap bizonyos korlátokhoz van szabva, azok, kik méltán megérdemlik a nyugdijat, azt oly kis százalékban fogják megkapni, hogy abból fenntartásuk költségeit fedezni képesek nem lesznek. Óhajtandó ennélfogva az, hogy a nyugdíj ázásoknál sokkal óvatosabban járjanak el, ezt a kérdést sokkal szigorúbban kezeljék, nyugdijat csakis a teljesen szolgálatképtelen, vagy a kiszabott szolgálati időt kitöltött egyén kapjon; ha pedig valaki politikai avagy más oly hibát követ el, hogy ezáltal állásában meg nem maradhat, azt ne nyugdíjazzák. hanem büntetésből akár a most élvezett dotatió fenntartása mellett, akár ennek megengedhető leszállításával oly állásba helyeztessék át, mely az illető képességének és munkabírásának megfelel, nehogy az államnak és törvény- hatóságoknak az az eleme folyton szaporodjék, a mely nem tud vagy nem akar dolgozni, de húzza a fizetést, él- j vezi a dotatiót, élvezi a nyugdijat, élvezi a mások keserves munkájával szerzett filléreket anélkül, hogy azért bármi ellenszolgáltatást teljesítene. Az ily állapotoknak elöbb-utőbb meg kell szünniök; a dologtalanság nem érdemel jutalmat. A mai szocziális felfogás mellett dolgozni kell mindenkinek, hogy minél kevesebb legyen az eltartó és az eltartott egyén, s minél több hasznos munkás tagja legyen az államnak, a társadalomnak. ISZép-viselőtestiö.let'ö.n.ls lcözg'37”ö.léseVárosunk képviselőtestülete folyó hó 1-én rendkívüli közgyűlést tartott, mely igen gyengén volt látogatva. Debreczeni István polgármester délelőtt 10 órakor a gyűlést megnyitván, üdvözölte a megjelent képviselőtestületi tagokat és áttért a napirendre. A foglalkozást közvetítésről és cselédszerzésről alkotott s a kereskedelemügyi miniszter által jóváhagyott szabályrendelet, továbbá a törvényhatóság által jóváhagyott módosított szervezeti szabályrendelet, valamint a városra nézve elkészített telekkönyvi betétek a nyilvánosságnak történt átadására vonatkozó hirdetmény kihirdettettek. Ezután a földmivelésügyi miniszter azon értesítése, hogy városunknak a járási erdő- gondnokság visszahelyezése iránt beadott kérelme nem teljesíthető — tudomásul vétetett. A városi rendőrlegénység fizetése megjavítása iránti kérelme tárgyában a képviselő- testület 1906. évi julius 1-től kezdődő érvénynyel ezek fizetését következőképen állapította meg: a rendőrtizedes fizetése évi 670 K és 80 K lakpénz, a véglegesített rendőré 520 K és 80 K lakpénz, a próbarendőré 520 kor., TARCZA. Etelka emlékének. „Kedvest a kedvesnek“ ! Shakespeare. Midőn nálatok harmadéve Úrvacsorát osztottam én : Oly boldog valék téged látva, Piros püntcöstnek ünnepén. A templomban szép szemeidből A menynyország csillant felém . .. Midőn nagy hévvel prédikáltam Piros püntcöstnek, ünnepén. Prédikáltam : megidvezit csak A hit, szeretet és erény ... tS szent lelket vettünk mindannyian Piros püntcöstnek ünnepén. Nem tagadom, hogy én te benned Ideálomat fellelem . . . Mennybe ragadtál bájaiddal Piros pünköstnek ünnepén. Most midőn átmentem hozzátok, Mindenütt kerestelek én . .. De csalt fejfáddal beszélhettem Piros pünköstnek ünnepén, (Kölese.) Iiósa Ede. Forradalom a hegyek közt. Irta : "Váry Ferea.cz. Valami volt a levegőben, valami titkos erő; olyanféle, mint a villany. Az őserdők ijedős vadja nyugtalanul szükölve szimatolt, mintha vihart sejtene, aztán riadtan csörtetett tovább a sürü bozót rejtekébe. A helyi lakók, marezona, hosszú hajú, szőrruhás emberek pedig összesúgtak, villogó szemekkel néztek a köves utón végig robogó úri hintók után s olt a kéménytelen, apró, szalmás viskókban, hol a tudatlanság lakik testvéri egyetértésben a szenynyel és nyomorral a borús tavaszi estéken megvillant valami, a tudás sejtelmének egy piczinyke szikrája: az elégületlenség. S a kis szikra nőtt, izzó zsarátnok lett belőle, folytóvá tette az üde hegyi levegőt, mely aztán nyomasztóan nehezedett a hegyi lakók mellére. A csöndes tavaszi éjeken a kecskepásztor a sziklahasadékban, a falusi mócz a zsupfödél alatt nem tudott, nem birt aludni, s az éj leple alatt a köszörükövek metsző élesre fenték a kaszát, fejszét s a régi bizonytalan szinü „szurnán“ alól olykor kivillant a közeli városkában szerzett s féltve őrzött — revolver. A hegyek közt idegenek jártak, lelketlen izgatok, nyomukban lobbot vetett a parázs s ők szították a tüzet, ébresztgették a lankadó erőt, az elhatározást s mint mikor a forgószél megindul s pár lehullt levelet szárnyára kapva tova iramodik s nehány másod- percz múlva óriásivá tornyosulva pusztít, ront a hol elhalad: úgy nőtt, növekedett a láz. Csakhamar átjárta az egész hegyvidé| két. A békés nép otthagyta napi dolgát s a ! hegyek közt itt-ott csoportba verődve izgatottan tárgyalt, tanácskozott és vitte a szél végig a hegyi folyam völgyén be a falvakba, a fehér udvarházak nyugalmas termeibe a baljós fenyegető mondást: — Cine mintye. A nyergesdi erdész beteg volt. A bosszú legényélet árát követelte tőle a csuz apró részletekben. Ott nyögött az erdészház egyik rendetlen szobájában. Az óriási erős ember I arcza néha-néha szederjessé vált, nagyot fújt, sóhajtott és káromkodott. Oláhul, az anyanyelvén, kérte az urat, hogy engedje el bűnei büntetését és magyarul meg kiczif- rázta az oláh miatyánkot úgy, hogy mire ő szent felsége elé jutott: a mennyei szakértők alig ha tudták megállapítani, hogy oláh imádság-e vagy magyar káromkodás az az odaérkezett földi sóhaj. Bátyja ura, a ki egyedüli tanúja volt az agglegény számadásának, néha-néha csitit- gatta a fohászkodó erdészt: — Nana, öcsém, sebaj: még jobban is fájhat. A bácsi aztán nem igen szólt többet, hanem hátradőlt a karos székben s olyan bodor füstgomolyokat eregetett öblös pipájából, akárcsak valami kisebbfajta, falusi gyárkémény, s rendületlen nyugalommal hallgatta a másik fájdalmas sóhajait. Egyszer csak belép Juon, a kocsis; bosszú esetlen oláh legény. Családi örökségképen reá szállott karimátlan, zsiros kalapját kezében forgatva belekezdett előre betanult mondókájába: Domnyisor, domnyisor hát én elmennék, a Tógyer is elmegy, az Ilia is gyün, Floricza meg már el is ment. Az erdész az 52 éves „urfi“ nyögött egyet s ráförmedt Juonra: Hová a meny- dörgős istennyilába mennétek, hé ! ? — Hát domnyisor azt mondták az Ilia apja is, meg Tógyer is, hogy szabadvilág jött már, többet nem szolgálunk; urak voltak itt mesziről, a császár megizente velük, hogy mienk ez a föld, a rét, az erdő, hát felosztjuk, de a domnyisor ne féljen, hanem az urak, a többi urak ... A hosszú legény sárgás színtelen arcza kipirult, szemébeu fellobbant a láng s a szétnyílott szumán alól kivillant a tüsző mellé dugott revolver. Az erdész már nem nyögött, sápadt arcz- czal nézett a legényre s a vigasztaló bácsi szájában kialudt a kisebbfajta falusi gyárkémény. A legény várt egy kicsit, aztán hogy senki sem szólt hozzá, csendesen kihúzódott a szobából. Az erdész megfeledkezett a csuzról, felkelt s elkezdett nagy léptekkel föl s alá járni a szobában, a bácsi meg összeesett, összegörnyedt a karosszékben s felényinek látszott, mint az imént, mikor az öcscsét vigasztalta. Egyszer csak lassú, rémült hangon elkezdett rimánkodni: „Menjünk innen öcsém, mert itt baj lesz, forradalom lesz, lázadás lesz ; megrohannak, fölgyujtanak, kirabolnak, megölnek, öreg ember vagyok öcsém, nem élem túl az ilyen dolgot s szegény árva családom holtig gyászol... Az öreg bácsi elérzékenyedett és sírva fakadt, az erdész is meggondolta a dolgot, ismerte a faját, félt tőle.
