Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1905-08-10 / 32. szám
Xársa-ö-SLlr^Li, szépixodali^ii és ismeretteriesztő is_etilsbp>NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. !' Negyedévre..................2 kor. Fé lévre.........................4 kor. || Egyes szám..................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi-uteza 37. szám. (A Zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Városunk szabályozása. A hány idegen ember városunkban megfordul, nem épen kellemes érzéssel látja a mi girbe-görbe utczáinkat, rendszertelen építkezésünket. Az egész városban — a Kálmánd- utczát kivéve, — nincs egyetlen egyenes utcza, sőt föutczánk, a Széchenyi- utcza oly czifra kiszögelésekkel, összevissza épített házakkal tarkállik, a milyet más városban ma már alig látunk. A mellék utczákról szólni sem jó, mert ezek minden kritikán alul állanak. Sőt az újabb építkezéseknél is azt kell tapasztalnunk, hogy talán még ma sincsen a város egy rendszeres, teljesen megállapított és szigorú következetességgel keresztül viendő szabályozási tervnek birtokában s az építkezési engedélyek kiadásakor a szabályozás kérdése ad hoc kerül elő, mely azután egy újabb épületnél ismét változást szenved, úgy, hogy az előbbi épület már nem esik bele az uj szabályozási vonalba. Emez állításunk igazolása czéljából csak a Nagyhajdu- város-utczára hivatkozunk, a hol a legújabb épületek is egymással teljesen ellenkező irányban állanak, s igy ennek az utczának, a mely pedig az utóbbi időben szép fejlődésnek indult, hosszú időre meg van akasztva a helyes szabályozása. Egy minden tekintetben kielégítő és ismétlem, szigorú következetességgel keresztül viendő szabályozási tervre a mi városunknak nagy szüksége van, mert nálunk még annyi a pótolni és ’ alkotni való, hogy hosszú idő telik el j addig, mig némileg megfelelő külsőt adhatunk a mi városunknak. Egy városnak arra kell törekednie, hogy lakosságának, adófizető polgárainak egészségügyi, vagyoni, kulturális s némi kényelmi igényeit is a lehetőségig kielégíthesse. Már pedig nálunk az építkezések terén ez ideig kevés jelét látjuk az ily irányú igyekezetnek. Nekünk sajnos, a nemrég létesített Kossuth-kerten kívül egyetlen közterünk sincsen és tudtunkkal ilyenek létesítése tervbe sincsen véve. Pedig hogy nyáron mennyire nélkülözzük a közterek hiányát, azt kimondani sem lehet. A Kossuth-kert oly rossz helyen fekszik, hogy bizony oda a közönségnek egy csepp kedve sem lehet sétálni menni. A szekerek és kocsik által felvert óriási por mind olt ülepszik le s a kinek eszébe jutna oda letelepedni, el kell készülve lennie egy valóságos porfürdö vételére. Mert ez a parányi kertecske a város legforgalmasabb helyén van. A tikkasztó hőség elöl nincsen hova menekülni, ahol legalább egy kis árnyékot nyerhetne az ember — ingyen. Egy városnak pedig a közterek és közkertek létesítése szigorú kötelessége s hogy más példára ne hivatkozzunk, csak Szatmár példáját hozzuk fel, mely nagy költséggel bár, de mégis létesítette a Kossuth-kertet, hol lakossága üdülésre és pihenésre talál. Egészségügyi viszonyaink is megkövetelnék, hogy legyen legalább egy helyünk, a hol a város minden részéből felszálló porfelhők ellen oltalmat találjunk s egy kis pormentes levegőhöz juthassunk. Ott volna a Lövölde-kert. Ez elég jó helyen fekszik, de fordit-e a város ennek fejlesztésére, csinosítására csak egy kis gondot is? Nem lehetne-e ezt a kertet kicsinosítani, s a közönségnek hozzáférhetővé tenni? Ma az tényleg hozzáférhetetlen, mert nem egyéb, mint a népség, katonaság vasárnapi gyülekező és tánczoló helyisége. A közmunka-alap pénztár terhére nem le- hetne-e egy pár száz koronát évenként előirányozni, azt parkírozni s egy üdülő helyet csinálni belőle? De ezenkívül is, a városnak egy egységes szabályozási terv készítése esetén, a különféle utczakiszögelések és szemrontó görbeségek levágásával, hány és hány kisebbszerü köztere nyílnék, melyek ha nem azonnal is, de évek múltán rendezhetők és parki- rozhatók lesznek. Második fontos érdek egy egységes szabályozási terv készítésére nézve a város anyagi érdeke is. Hányszor tapasztaljuk, hogy a szükség reákény- szeriti a városokat arra, hogy nagy költséggel és megterheltetéssel kénytelenek egészen uj épületeket kisajátítani és lerombolni azért, mert egy elhibázott szabályozási tervnél nem vették figyelembe a felmerülhető szükségleteket. Nekünk nagyon is figyelembe kell venni mindent s jól meggondolni mit teszünk, mert a mi városunk anyagi viszonyai ily nagymérvű költséget meg nem engednének s épen azért, már jó eleve kellene gondoskodni arról, hogy az esetleg emelendő középületek megfelelő elhelyezést nyerhessenek, melyre különösen késztet bennünket a már régen vajúdó és megoldásra váró megyerendezés és törvényszék létesítésének kérdése is. Csak nézzük a színkör elhelyezésének ügyét ? Milyen nehezen tud megoldódni ez és leginkább a telek miatt, mert nincs egy alkalmas terünk, hanem kénytelenek vagyunk már meglevő épületeket lerombolni, azokat nagy költséggel megvásárolni, hogy ennek is helyet tudjunk adni?! Azután az utcza nyitások kérdése is mindinkább előtérbe kerül. Mert azt nem tagadhatjuk, hogy forgalmunk lebonyolítása czéljából nagyon is nagy szükség volna egy pár uj utcza nyitására. A város belső területén valóságos kerülőket kell csinálni, hogy az I ember hozzájuthasson egy-egy középülethez is*Ä hosszú Nagyhajduváros- utczából például egyetlen keresztező- utcza sem nyílik, s még sok oly visszásság, melyet e czikk szűk keretén belül felsorolni nem is lehet. Nagyon jól tudjuk, hogy az itt felsoroltakat megvalósítani gyorsan nem lehet s nem is volt czélunk az, hogy ezeket a kérdéseket azonnali megvalósítás czéljából toljuk előtérbe. A mi czélunk csak az, hogy most, midőn a képviselőtestület az építkezési szabályrendelet módosítását rendelte el, felhívjuk a polgármester és a képviselőtestület figyelmét arra, hogy a TÁR ez A. Fecske a templomban. „A le oltAridiiál én Istenem, a veréb is talál házat és a fecske fészket magának“. Biblia. A templomunkba fecske jött be, Napokig benne repkedett; Kereste talán ö is ottan Az „új földet“ és „új eget?!“ Sehogyse akart kirepülni. Hajtottuk! — ö csak bennmaradt, Együtt csicsergett orgonánkkal Az istentisztelet alatt. Szegény fecskét én úgy sajnáltam, Öveitől elzárva lett; Kis fiai talán azóta Ehen haltak el, meglehet. Ki tudja, hogy mi lett belőlük ? Avagy örvendenek talán, Hogy anyjuk új hazát talált fel A boltozat magaslatán ? Hányán kerülik a templomot, Mig a fecske eljött bele; Nőé galambját olajággal Láttam berepülni vele. Keresi minden a Teremtöt, Mig sok ember bálványt imád: Nem öleli hittel magához Kereszten az Isten fiát! Óh fecske! példád lelkesítse Mindazt, ki e világnak él, Ki az Istentől és az égtől Semmi jót nem vár, nem remél. Lelkesítse itt elhalásod A boldogot s a szenvedőt: Hogy milyen szép, milyen magasztos Meghalni — az oltár előtt. (Kölese). Kosa Ede. Egy kéjutazás, melyet inkább a balesetek közé lehetne sorolni. Irta: O’Oonnel grófné. III. A tortaféléket sem lehet a mi süteményeinkhez hasonlítani, mert mindannyi mézes- kalácsizü. Oh! mit adtam volna egy tál jó löpörtyüs pogácsáiért! Hát még kenyerük, a melyet ingyen adnak ugyan le sain a discretion, az úgyszólván ehetetlen. Még a Miatyánkból is kihagytam a „mindennapi kenyerünkért“ való imát. párisi idözésem alatt. — Boruk igen olcsó és jó, kivált a bordeauxi, habár csinált is, mint a franczia nők arcza, de legroszabb a kávéjuk — le café a I eau — • abban tényleg a viz játsza a főszerepet. Ezen tapasztalások után a város felé indultam, ott akartam egy kis szemlét tartani. Mindjárt az első utczában feltűnt nekem egy hentesnek a kirakatában egy nagy angora macska, mely a délicatessek között kénye-kedve szerint gusztált a nélkül, hogy valaki abban megakadályozta volna. Sietve akartam távozni ettől az étvágyrontó látványtól s kerestem e czélra egy társaskocsit, mely engem az Eiffel-toronyhoz vigyen. De minthogy nem találtam megállót, egy rendőrhöz fordultam felvilágosításért. Az meglehetősen szárazon azt felelte, hogy menjek el a montmartrei állomásra s váltsak ott jegyet, de én nem követtem tanácsát, mert nem vágytam azokra a 2—3 emeletes bárkákra felmászni s még hozzá olyan messzire elmenni jegyért, mert hisz akkor gyalog is elmehettem volna. Azért ismét csak egy calihez folyamodtam, mely aztán az Eiflel- torony irányába vitt el engemet. Odaérve, láttam, hogy a torony valóban olyan magas, hogy a világ csodájának lehetne azt elnevezni, hogy ha nem volna olyan bolondosán s minden czél nélkül építve, a miért a bolondok tornyának nevezték el. Mert tényleg oly magasra, életveszély között felmászni, akár a lépcsőn, akár a liften, csak azért, hogy egy drága beafstaket megehessünk, az, egy a józan észszel össze nem férhető gondolat, mert hisz oly szédítő magasból szép kilátásról szó sem lehet, kivált ott, a hol az épen- séggel hiányzik. Azért nem is kértem belőle, hanem ott is csak azt kerestem fel, a mi a legmagyarabb volt: a magyar csárdát, a hol magyar ételt, magyar bort és magyar czigányt véltem találni. De ebben is csalódtam, úgy mint külföldön mindenben, mert a magyar vacsora is csak egy túlpaprikázott kotyvalékból állt, s a czigány is csak talmi volt. Elmentem a szédelgők tanyájából egyenesen a kiállításra, mert hisz annak a kedvéért utaztam Párisba, de ott ismét uj csalódásokban részesültem, mert a ki egy kiállítást látott, az valamennyit látta. Szerintem az csak gyárosoknak és kereskedőknek | való tanulmány vagy sport, mert azok hasz- j nukra ki tudják aknázni az uj találmányokat, gépeket és egyéb műtárgyakat. Én öszvéreken közlekedtem ott, mert egy hét kellett volna hozzá, hogy azt gyalog bebarangoljam. A mulatóhelyektől távol tartottam magamat, mert azok csak az idegenek (kivált az angoloknak s magyaroknak) kifosztására alakulnak. A mi a színházakat és kávéházakat illeti, azok is messze hátra maradnak a budapestiek mögött, úgy mint egyáltalában az épületek is. Meglátogattam Adamnét és comtesse Diane-t s csodálkoztam rajta, hogy ők is oly primitiv házakban laknak, a mi a legnagyobb ellentétben volt lakásuk drága, ele- 1 gáns berendezésével. Lovainkkal s fogatainkkal már épen nem versenyezhetnek a párisiak; hát még a nők ! Azokat össze sem lehet hasonlítani a mi magyar menyecskéinkkel és leányainkkal, hisz a nóta is azt mondja, hogy: „Hol terem több jó bor és több szép leány, Mint itt belül Magyarország1 határán ? . . .“ A franczia színésznők sem szépek és a túlzásig temperamentumosak a játékban — kevés kivétellel. A színházak — a nagy operának kivételével — többnyire régiek és
