Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-05 / 1. szám

XXII. évfolyam. Nagykároly, 1905. január 5. 1—so szám. /<* 905 I TársadalirLi, szé^pircd-Silii^CLi és israerexterjeszto iietilap. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. Negyedévre.................2 kor. Fé lévre.........................4 kor. Egyes szám.................20 fill. Kö zaégi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Rénnentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési lelfiiíés. Lapunk az újévvel XXlI-ik évfolya­mába lépett. A közönség támogatása tette lehe­tővé azt, hogy ezt a szép időt elérnünk sikerült, hogy a közérdek szolgálatában annyi évet tölthettünk. Lapunk mindenkor különösen Nagy­károly város és vidékének érdekeit szol­gálta és kívánja szolgálni jövőre is. Felemeltük és felemeljük szavunkat min­denütt, a hol városunk jóléte és elö- haladása követeli s a közönség érde­keinek megvédése mellett' városunk elöhaladásán kívánunk munkálkodni és lapunk múltja biztosíték arra nézve, hogy minden magánérdek vagy be­folyástól menten, egyedül a közérdekei szolgáljuk. Lapunk irányán jövöre sem fogunk változtatni, mert szilárd meggyőződé­sünk, hogy helyes utón haladunk. Szépirodalmi közleményeink az ed­digi irodalmi színvonalon fognak állani, s hírrovatunkban igyekszünk az ese­ményeknek hü képét adni. Hogy feladatunknak megfelelhes­sünk, kérjük a közönség további szives támogatását s egyben jelezzük, hogy az újévvel lapunkra előfizetést nyitunk. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ... 8 korona. Félévre.....................4 korona. Ne gyedévre ... 2 korona. A „NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE" szerkesztősége és kiadóhivatala. Egyesületeink. Szüntelenül panaszkodunk azon, hogy városunkban sok a mindenféle egyesület, mely teljesen szétforgácsolja társadalmunkat. E mellett egyetlen egye­sület sem képes megfelelő sikert fel­mutatni, mindegyik csak épen hogy megél, eredményes munkát várni azon­ban egyiktől sem lehet. Hát ez igaz, nagyon is igaz. Egy ilyen kis városban, mint a milyenk, szomorú társadalmi jelensé­gekre mutat, hogy úgyszólván minden­féle vallásfelekezetnek, mindenféle fog lalkozási körnek megvan a maga külön egyesülete, mintha Nagykároly városa legalább is világváros volna, a hol az egyes foglalkozási ágak körébe tartozók oly számmal fordulnak elő, hogy azokat 1 okvetetlenül szükséges tömöríteni, mert máskülönben kulturális, vagyoni és egyéb érdekeiket az egyesek nem ké­pesek megvédeni. A két kaszinón kívül legkevesebb 15-féle egyesület igyekszik áldásdús működésével igénybe venni a társada­lom áldozatkészségét. Hogy azonban ez a működés miben nyilvánul, azt az egyes egyesületek legbenfentesebb igaz­gatósági tagjain kívül alig tudja valaki s a nagyközönség azt is elfeledi, hogy van ilyen meg olyan egyesület s leg­feljebb akkor jut észébe ezeknek léte­zése, ha a rendes, pártoló, vagy nem tudom még miféle tagsági nyugtákkal az egyesületi szolga bekopogtat. Nincs oly egyesület, mely nem az önművelődés, a szellemi fejlődés és elöhaladás jelszavait tűzné ki zászlajára — a megalakuláskor, hogy azután ezeket a jelszavakat cserbenhagyva, csakhamar az ismeretlenség homályába merüljön, vagy átváltozzék egy újabb kaszinóvá, hová a tagok csak azért járnak, hogy legyen egy hely, a hol naponként elkártyázhassanak. Avagy van-e egyetlen egyesület vá­rosunkban, mely kitűzött czéljának megfelelne? Nézzük a két kaszinót. Az egyik az értelmi foglalkozásúak, másik a polgárság gyülekező helye. Ad­nak-e ezek valaha életjelt magukról? Ezeknek kellene irányítóinak, mozgatói­nak, vezetőinek lenni városunk társa­dalmi életének. Különösen a Régi kaszi­nónak — mely fényes múltjánál fogva az ország egyik legrégibb kaszinói közé tartozik — nem kellene-e vezető be­folyást gyakorolnia? Nem innen kel­lene-e kiindulnia azoknak az eszmék- ■'ck, melyek hivatva lennének városunk társadalmi életét pezsgésbe hozni, egy i minden ízében erős, egységes társadal­mat létesíteni, mely az önművelődés, a szellemi élet terén igen szép ered­ményeket tudna felmutatni. E helyett a kaszinó zilált anyagi viszonyai mellett csak teng, egyik napról a másikra. A Polgári Olvasókör hasonlóképen semmiféle téren sem lép fel kezdemé­nyező gyanánt. Megtartja a maga szo­kásos téli tombolával egybekötött táncz- estélyét s ezzel ki van merítve a tár­sadalmi téren követelhető programúi. Látva ezeket a visszás állapotokat, érezle a nagy közönség, hogy valamit kellene tenni. Legyen legalább egy kör, mely vallás és foglalkozási körökön felül állva, egyesítse a város közönsé­gét, melyen belül jól érezze magát mindenki s egy-egy napot vagy délutánt szentelve az önművelődés nemes esz­méjének, megelégedéssel szemlélje, hogy városunk sem áll hátrább más váro­soknál. És megalakult nagy lelkesedés mellett a Kölcsey-egyesület. Ritkán tapasztalható lelkesedéssel tömörült nemcsak a város, de még a vidék közönsége is a kibontott zászló körül. Nem szabad a közönségre egy szó panaszt sem mondani, mert az egye­sület által rendezett fényes sikerű es­télyek bizonyítják, hogy igenis kívánta, óhajtotta a közönség az egyesületet támogatni. Sajnos azonban, már má­sodik esztendeje azt se’in tudjuk, hogy ez az egyesület fenáll-e vagy megszűnt létezni? Benne vagyunk jó erősen a téli szezonban, mely legalkalmasabb lenne egy kissé pezsgésbe hozni unal­mas, egyhangú társadalmi életünket. S vájjon ez a szép anyagi erővel ren­delkező egyesület tesz-e valamit? Sem­mit, — hallgat és nyugszik addig szer­zett babérain. A nöegyesület, a dalárda, kereske­dők egyesülete, kereskedö-ifjak köre — egy-egy bálon vagy tea-estélyen kívül mit rendeznek? mit tudunk róluk? Úgyszólván semmi egyebet, mint hogy léteznek! Sikerült-e ezek közül csak egynek is czélját elérni? Össze tudta-e hozni a társadalmi köröket? Határozottan nem. Minden bálnak, minden estélynek TARCZA. Egy kis tükör. Irta : Osváth Elemér. Jerünk be egy divatkereskedésbe, ott ok- j vetlen satin-nal, barehet, ruche, peluche, | gouvrirozott,Crepe-deChine, schottis, maschli, escharp, mouslin, manchette, kravatlival s az i Isten tudja micsoda lival, ti-val, bi-val kí­nálnak. A szabónöhöz okvetlen szótárt kell vinnünk, hogy megérthessük az ilyen kifeje­zéseket: beh fesch ez a slepp; nem pászol ez a tournier; de jó helyen van ez a korz; rövid ez a schlus; látszik a slitz; szűk a ruha slussba; aztán kell még reá bezetz, pie, vo­lán, zsop, gourli, ringli, jais csipke, ballon, vagy sonka ujj, (nem jobb lenne egy disznó sonka?) igen sepri a port ez a tűnik. (Hely pedig azzal be sok aprópénz tűnik.) A férfi­szabónál frakkot, zsakettet, zakót, redingo- lot, kaiserrockot, vagy gérokkot szoktunk rendelni. Házainkat a czokliig czémenttel vonatjuk be. azonfelül malterrel. Az ács plájjal, Vinciivel mér, — montíroz, rámol, grundol. pangeisdit ver a falba, füllungot tesz az ajtóba, sprosznit az ablakba, quaderrel díszít, rezenat tesz a fedél alá. Ma nem is asztalos, vagy ács az olyan, ki nem ismeri s nem használja a következő szavakat: falcz, kapj tel, dimzistei, nuth. nuthfedeles deszka, riegelvand stb. A csizmadia íleckct tesz a csizmára dikicscsel, musta, stietni, kautni, faczang, oupasz, ovájjal dolgozik, hársponttal mutatja a duíla talpot, branzolt tesz a bé­lésbe s sluplit a szárra, melyet ványoló géppel tűr ketté. A debreczeni csizmadiáról beszélik, hogy midőn egy egész délelőtt vá­logatott a kereskedésben a dikicsek közölt s végre sem vett meg egyet sein, igy szólott az egyik segédhez : „Én ezt a dikicset accep- tálnám, sőt honorálnám, ha a végének a karaktere kissé magasabb természetű volna.“ A vendéglőben krieglivel, stuczel vagy schniettel kérünk sört, schnelziderben for­raljuk a tejet, vagy a vizet, csuszpájszt, peischlit, kájzerzsemlét s rostbeuföt eszünk. És igy tovább, köteteket lehelne írni azokról az idegen kifejezésekről és szavakról, me­lyekkel rontjuk a mi drága anyanyelvűnket s nem vesszük észre, nem akarjuk észre­venni, hogy ezzel milyen óriási kárt csiná­lunk önmagunknak, saját nemzetiségünknek. De még egyebet is mutat ez a kis tükör, nézzünk csak bele jól s ne engedjük, hogy homályos legyen az üvegje. Látni fogunk abban egy pár divatképet, olyanokat, minő­ket a divatujságok szoktak pingálni, — hogy én is egy jó magyar szóval éljek. Az asszonyi rend a Gvadánvi idejében testtoldó abroncs, bullán, filagoris fökölö, pókháló receíice s ezerféle módis, csúfos, majmos, honiból'álló öltözetet viselt, a ma­gyar leány csiplcekötőben, korzikán kalapban, párisi czipöben, spanyol kravátliban piperke- dett. Délfelé szokott felkelni a pehelyböl s a legelső dolga, hogy elkezdi kendőzni ma­gát, előtte a sok bóbita, gyöngy, pántlika, csipke és kenőcs, délben előjönnek a gaval­lérok, vezetgetik mint egy pávát, vagy nyo­morékot, különben kitünően tánczol, bőven költ, putzos, jó franczia, még jobb német, — sütni, főzni, varrni, vagy talán magyarul beszélni, — no ahoz nem ért. Már pedig nincs párja a magyar ruhának, abban a ma­gyar nőt még az Isten is jobban szereti. Miiyen is volt ez abban az időben? A fejen aranyos fökölö, melyre drágaköves reszketöt tűzdeltek a mennyi csak rátért, néha fátyol­lal kötötték be, melynek csipkés vége lefu­tott s összeomlott a szoknya reczéjével. A nvakot gyöngysor ékité, a kart bibor bon­totta ránezokba szedve bodrosan, fodrosán és pántlikával átkötve módosán. A felső tes­tet feszes derék szorította össze, kétsor gyöngy­gyei s balról szép bokrétával diszitve, ehez simult a ruha bársonyból, ezüstös vagy ara­nyos brokátból, elől és hátul félig prémezve, gyöngyös öv* és csinos csizma, vagy saru tette teljessé az öltözetet. . De nemcsak az asszonyi rend vetkőzött ki a nemzeti viseletből, hanem a férfi nem is. Íme az első alak, kivel a nótárius szembe­találkozik, egy deli ifjú fordított kápáju sa­rut visel, á két szárán csattal, alsó haczu- kája kurta, mellén az ing taréja kiíityeg, felsőruhája hosszabb egy araszszal, mint maga s oly szoros, hogy alig állja, kalapja akkora, mint egy malomkő, nyaka — mintha golyvája lenne — valami asztalkendővel há­romszorosan van körülcsavarva, ingegallérja négy ujjnyira kimered, mint a juhász kutya örve, bugyogójáról horogra akasztva csüng le békanyuzója, mely nagyságra nézve közel áll egy konyhakéshez. Ilyen maszkurával cserélték fel őseink a világ legszebb öltönyét, a magyar ruhát. De jöjjünk csak ismét vissza magunkhoz, ma is láthatunk a tükörben furcsaságokat. Hogyan is mondja Don Pedro? „Tegnap divat, hátul hosszú tűnik, Ma eliil hosszú, hátul eltűnik ; Crém csipke, piket ma a divatos szövet, Holnap satin, vagy batist foglai helyet. Tegnap a la Dubarri, ma ala Grecque, Ma madarak a fején, holnap egerek. Tegnap a kar még hosszú ujjba huj, Ma szabad ... s az ég alatt semmi uj. Megpróbálok leírni egy reggeli öltözetet, melyre azt mondják asszonyaink, hogy egy­szerű. Az egyik szoknya fahéjszinü selyem tnoiré volántokkál: az alj harangalaku. nagy sleppel ellátva s czigoria szinü buillonnal szegé­lyezve. Fahéj . . . czigoria ... bouillon, akár csak egy étlap, vagy szakácskönyv. A derék <7.1.uói.cr>n\r Hnrtorokkal ékeskedik, a vál-

Next

/
Oldalképek
Tartalom