Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-12 / 19. szám
19-ik szám. TársadLala^Q.!, szépirodalmi és ismeretterjesztő 3n.etlla/p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ........................8 kor. ! Negyedévre .... Fé lévre....................................4 kor. J Egyes szám .... Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A magyar nemzetnek az élők között legnagyobb büszkesége sírba szállt. Meghalt Jókai Mór. Kimondhatlan fájdalommal vetjük papírra ezt a mondatot, melyben egy egész nemzetnek, sőt az egész művelt világnak gyásza van kifejezve. Nagy fájdalmunknak, nagy gyászunknak alig tudunk kifejezést adni. Hiszen a mai korban, a törpe nagyságok korában, úgy állott ö szemeink előtt, mint egy elérhetetlen nagyság, kire csak áhitatos tisztelettel, csodálattal volt szabad tekinteni. Úgy néztünk reá mint egy szentre, ki messze kiemelkedve az élő nemzedék soraiból, a nagy, a dicső múltnak szent emléke gyanánt, miként egy szellem járt közöttünk, kinek dicsősége bejárta az egész világot, nemzetének egy soha el nem múló, soha le nem dönthető emléket emelt, kinek csodás szelleme előtt az idegen nemzetek hozzá hasonló nagyjai is tisztelettel és elismeréssel hajoltak meg. Van-e valaki, ki az ö hallhatatlan müveiben gyönyörűségét ne találta volna? Van-e valaki, kit el ne bájol- tak volna az ö gyönyörű meséi, az ember képzeletére, érzelmeire annyira hatni tudó történetei? Tudta-e valaki szebben elzengeni nekünk múltúnk T ARCZ A. Vanke József emlékezete. Megnyílt a néma sírbolt ajtaja S a fáradt Vándor hús ölébe szállt; A bú-keserv nem adja vissza Öt, Szivünk hiába tépi fájdalom. Isten szerette jámbor emberét, Azért e földről égbe hívta fel: Ki hosszú életének perczeit A czélhoz hűn — erénynek szenteld. Oh, mert a bánatos vigasztalást, Az özvegy, árva, éhező segélyt Az embertársak ezrei között A „Szent öreg“-tői bizton várhatott. Jóságos arczain szelíd mosoly, Örök derű vett állandó lakást; Ki rátekintő, kedve visszatért, Bár gyötrő gondok súlya nyomta is. Az ifjúságnak bölcs vezére volt; Orvos, ki szellemének kincseit A zsenge korhoz mérve adta csak, Nehogy a méz ölő méreg legyen. Ki bünteherrel zörgött ajtaján, Hogy megkönnyülve, vígan hagyja el, gyönyöreit, bánatait ? Tudott-e valaki jobban, szebben vigasztalni bennünket elnyomatásunk keserű korszakában, mint ö? Tudta-e valaki csak hozzá hasonló módon is kifejezésre juttatni a magyarnak sajátos nemzeti vonásait, erényivel, hibáival együtt? Hiszen az ö müveit olvasva, mindegyikben egy-egy kész jellemvonást találunk, melyek rajongó szeretettel, büszkeséggel ismertetik meg a világgal, hogy milyen a magyar! Müveinek legnagyobb része a magyar nemzet életéből van meritve. Bejárta az alacsony kunyhókat, a napsugaras mezöt, a hólepte bérczeket, a délibábos rónát, a paloták fényes termeit s csodás képzeletével, ragyogó fantáziájával benépesítette azokat. Életre keltette az ezer évek előtt elhunytakat, a nagyokat, kicsinyeket, hogy azután gyönyörködtessen bennünket, visszavarázsoljon minket abba a mesés korszakba, mely az ö utólérhetet- len tolla alatt élő világgá vált szemeink előtt! Majd csapongó képzelete a nekünk annyira drága, annyi dicsőséggel teljes szabadságharczunk fényes napjai közé visz. Senki sem tudta szebben, meghatóbban festeni a nagy idők nagy embereit, mint ö ! Szabadságharczunk- nak történetét az ö müveiből ismerve meg, lehetetlen, hogy meg ne szeressék a magyart, lehetetlen, hogy bámulattal ne adózzanak irányunkban! És épen ez az, mely a mi veszteségünket oly véghetetlen nagygyá, pótolhatatlanná teszi! Mert Jókai Mór az ö csodás müveivel akaratlanul is belopja magát az az olvasó szivébe. Kezdve a serdülő ifjútól, a legkomolyabb tudósig érdekkel olvassák müveit. S azok a bájos történetek, azok a megkapó jellemek lehetetlen hogy érzést ne keltsenek a szivekben. És hogy regényeinek tárgyai a magyar nemzet életéből vannak merítve hatványozott mértékben keltette fel az érdeklődést, különösen a külföl- dön, mely előtt a magyar még ismeretlen volt s ma jobban ismeri a magyart az ö müveiből, mint akármilyen tudományos munkából. A költőkirály emlékét nincs toll, mely kellőleg méltatni tudná. A szó kevés arra, hogy kifejezzük azokat az érzelmeket, melyek keblünkben felvi- harzanak. Hiszen az ö csodálatos nyelvezetére volna szükség, hogy csak némiképen is gondolatainkat papírra vethessük, s vájjon van-e valaki olyan ki azt még csak megközelíteni is tudná? Osztatlan gyász, osztatlan fájdalom tölti be mindnyájunk szivét, lelkét! Zokogva borulunk a költőkirály koporsójára s könyeinken át mérhetlen bánattal kérdezzük, oh, miért hagytál itt bennünket, miért nem maradtál közöttünk ?! De van-e a magyar nemzet történetének oly korszaka, mely annyi szeretettel, annyi melegséggel életre ne kelne az ö müveiben ! ? Miként a sajgó sebre balzsam ír, Üdvös beszéde szívre úgy hatott. Oh, miért hült ki ily nemes kebel, Az áldást osztott kéz miért hideg? Talán nem érdemeltük jó szivét, Az áldott kéz talán gúny tárgya lett? Az ég Urának bölcs végzése volt. Forró könyünket az szárítja fel, Ha mintakép gyanánt tekintjük Öt S jobbulni készek járunk nyomdokin. Nádor Béla. *SSr*T7"elen. cze. ii. Az utasok közt azonban sok magyar van. Temesvárról egy egész intézet: 30 fiú és a tanárok, egy nagymama s egy fiatal mama. Hamarjában megismerkedünk, én felemlítem ott lakó rokonaimat s ők egyhangú dicsénekkel felelik rá, hogy Irén a legszebb asszony Temesvárod. Ezt az örvendetes nyilatkozatot persze ott rögtön hírül kell adni Irénnek, a hajó hányódása miatt bizonytalanul tántorgó betűkkel Írva, hogy: „Halld és örülj: szépségednek hírét Kárpátoktól Adriáig terjeszti mind, a ki látta.“ —- Nem könnyű dolog a betűvetés, a jobbra-balra tánczoltató hullámverés között. De vigasztaljuk magunkat; a tapasztaltak állítása szerint ez még épenséggel nem viharos tenger, csak egy „kissé erős“ bóra. Emlékét őrizni fogjuk mindörökre. Fenmaraduak halhatatlan müvei, melyek hirdetni fogják az ö nagyságát a végtelen időkig. Érczalakja neinsoÓvatos elővigyázatból mégis jó lesz a kabinba vonulni, miután a fedélzeten már oly sötét van, hogy az ember még a felhőket se látja, a szalon hosszú asztala mellé pedig a 30 fiú letelepedett —- kártyázni. A kedves öreg úrasszony szives gondoskodással felajánlja, hogy ha utolér a tengeri betegség csak szóljak, van nála pergelt mandula, czitrom, cognac. Szépen köszönöm, magam is nagy bőséggel el vagyok látva e népszerű csillapítókkal. Sajnos, az éltes hölgy volt épen az, a kinél e szerek teljesen hatástalannak bizonyultak; egész éjen át kínozta szegényt a tengeri betegség. A kedvezőtlen idő folytán nagy késéssel jártunk s már szép világos reggel van, mikor bekopogtatnak jelenteni, hogy félóra múlva befutunk a kikötőbe. Nosza kiugrani a szűk, keskeny, de szép tiszta, hajóágyból, belevágni fejemet az alacsony menyezetbe, dicsérni a bőséges lágy édesvizet szolgáltató kényelmes mosdókészüléket és sietni föl a szabadba. Csakhogy a szalonon keresztül kelt menni s annak lépcsőin megriadva megáltani. Levegő helyett csupa kihűlt szivarfüst tölti azt be, még a villanyfény is csakúgy pislog benne s az asztal mellett azok a fiatal gyerekek most is úgy ülnek és kártyáznak, mint az este hagytuk őket. Nincsenek ugyan annyian, mert nagyobb részüket leverte a tengeri betegség, de igy is elég szomorú látvány s a mint az utasok sorra jönnek, meg is botránkoznak benne s ismételten hallani az idegenek megjegyzését, hogy ez a csúnya kártyaszenvedély csak a magyar ifjúság szokása. A lehangoló látvány után egész üdvösség a fedélzeten a szabadba jutni. Rövidlátó szemem még nem látja a lapos partokat, : kára disziteni fogja a magyar Meíra- polist, de bezárultak mégis a jóságos szemek, elnémultak a beszédes ajkak, kihűlt kezéből a toll, s nem fog többé bennünket újabb müveivel gyönyörködtetni. Az egész ország nagy fájdalommal és részvéttel kisérte utolsó útjára. A fájdalmas zokogásba belevegyül a mienk is, mert hiszen Nagykároly városa díszpolgárát vesztette el ö benne. De nemcsak díszpolgárát, hanem egyik jótevőjét is. Mert midőn 1887-ben az Isten keze súlyosan nehezedett reánk s a tűz oly iszonyú pusztítást vitt véghez városunkban, a fővárosi irók, művészek a „Segítség“ albummal siettek szenvedéseink enyhítésére, Jókai Mór nemes lelkének volt ideája ez a nemes cselekedet, s az album az ö szerkesztésében jelent meg. S ez érdemeiért választotta öt egyhangú lelkesedéssel városunk képviselőtestülete 1888. november 11-én dr. Adler Adolf indítványára városunk díszpolgárává. Ötven éves irói jubileuma alkalmával 1893. nov. 19-éu is hálás kegyelettel adóztunk az ő nagyságának, s most midőn örökre elszakadt tölünk, végtelen nagy űrt hagyott hátra sziveinkben, melyhez oly nagyon hozzávolt forrva. Megőrizzük emlékét mi is, szeretetünk soha el nem fonyadó virágaival övezzük földi porainak nyugvóhelyét! Alfa. \ de tiszta, zengzetes harangjáték csendül át | a vizeken, mint édesen biztató Ígéret. Később a szárazföldön kissé meg is sokallja az em- j bér a sok harangozást, amit Velencze 102 temploma naphosszat végbe visz, de itt még most valami megható, sejtelmes hatást kelt. A kikötés az ilyen nagy hajónak e helyütt nagyon nehezen megy. Beletelik még jó másfél óra, raig a „Hegedűs Sándor“ horgonyt vet a fővámhivatal előtt, épen szemben a várossal. Az olasz íináncz már előbb a fedélzetre jött egy kis révhajón s bár igen i udvariasan, olasz vidámsággal, fürgén végzi a vámvizsgálatot, mégis elég alkalmatlan dolog minden podgyászt fölnyitni és szétbontani. Ezen átesve egyenként bocsátanak le a meredek, keskeny hajólépcsőn a körül sürgő-forgó gondolákba, mely a szállodába viszen. Ridegen véve, a gondola csak olyan jármű, mint a bérkocsi; ámde ki akarná ridegen venni ezt a kecses könnyű jószágot, melynek képe össze van forrva Velencze gondolatával. Közös fogalom a kettő s már a czéit ért megnyugvás érzetével ülünk a mélyre süppedő pehelyvánkosra. Ki-ki siet elfoglalni a szállását s aztán ki a piazettára, hogy gondolába vagy vaporettóra szállva meginduljon a hü Baedekker által ajánlott első sétára. Ez az ut valóban igen czéiszerü. Kielégíti az első kíváncsiságot, tájékozást nyújt a város fekvéséről s megismerteti az óriási forgalmat. Minthogy az ut hosszában végig vezet az egész Canal Granden, sokáig tart s azért okosabb azt a vaporettón tenni meg. Ezek a helyi közlekedést közvetítő csavargőzösök, úgymint nálunk a villanyos közúti kocsik. Rendszerük sokkal kényelmesebb. Csak egy, szerfölött olcsó, árszabást ismernek,
