Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-27 / 43. szám
XIX. évfolyam. 43-ik szám. Nagykároly, 1904. október 27. TársaaLsblaM-i, szé^irocLsblaacii és isrcieretterjesztő GY KÁR OLY VÁROS HI VATALOS, HIRDETÉSEINEK Megjelen minden csütörtökön. r la-etilsvp. KÖZLÖNYE. Előfizetési árak: Egész évre.........................8 kor. Negyedévre ...........................2 kor. Fé lévre.....................................4 kor. || Egyes szám . . . . . 20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Dal a szegénységről. (L.) Kesereg az ének, a gyászének, a carmen lugubre, falun és városon. Az a bajunk, hogy szegények vagyunk ! Nagy a szegénység! E mellett eléggé különös, hogy eltekintve a bevallott kéregetöktöl, a legtöbb, vagy legalább is igen sok ember, mikor a szegénységről panaszkodik, a szegényeket emlegeti, ez utóbbiak közzé magát még sem számítja. Mintha rös- tellené magát is szegénynek tartatni, vagy legalább is nem tartaná méltányosnak, hogy öt is szegénynek higyjék. Mi ennek a lélektani magyarázata? Sokszor az álszégyen, de nem mindig az. A magyarázatot azonban megadhatjuk, ha a szegénység fogalmát szo- rossabban meghatározzuk, s ebből aztán azt is megértjük, hogy legalább nálunk a szegénység nem is olyan roppant nagy. Szegénység a szó szoros értelmében ott van, a hol hiányoznak az élet fenntartásához legszükségesebb feltételek ; de a hol ezek bár kimérten is megvannak, ott szigorúan véve, igazi szegénységről beszélni nem lehet. Érezzük és tudjuk ezt mindnyájan, s mert az igazság érzete is megvan mindnyájunkban, ebből magyarázható, hogy sokan, mikor a szegényekről szólnak, egészen azok közzé magokat még sem számítják. Csakhogy nagyon szomorú élet lenne az, — mondják, ha többünk nem volna, mint a mennyi okvetlenül szükséges. Elhisszük, megengedjük. De ez aztán nem a szegénység kérdése. Más kérdés ez, amint más az is, hogy tehát kinek mennyi kellene az okvetlenül szükségeseken felül ? És itt van a bökkenő, mert ezt lehetetlenség megszabni. A mindennapi kenyérért való imádkozás ma már idejét múlta. Csak a mindennapi kenyér ma már nagyon kevés embert elégít ki. A kinek van egy darab kenyere, az kettőt óhajt, a kinek van valamelyes ruhája az jobbra, drágábbra, divatosabbra vágyik, a kinek van hol lehajtania fejét, annak fényes lakás, szalon kellene. S ha nincs meg, panaszkodik, szerencsétlen. Töri magát, hogy megszerezze; e közben pedig nem egyszer koczkára teszi becsületét is és elveszti azt, a mije már megvolt. Látva ehhez, hogy mégis csak szép számmal vannak olyanok is, a kiknek tekintélyes a feleslegük, ezeket gazdagoknak mondja s ellenükben mindazokat, a kiknél feltűnőbb felesleg nincs, szegényeknek. Hogy aztán ilyen értelemben van szegénység, önként érthető. Nevezzük azonban a gyermeket a maga nevén. Nem az a mi bajunk, hogy szegények vagyunk, hanem az, hogy nem vagyunk megelégedve annyival, a mennyink van. így beszélve, legalább nem ámítjuk magunkat. Hozzá az ilyen szegénység nem is kétségbeejtő, mert van mód rajta saját erőnkből segíteni. Kettő is. Az egyik és biztosabb: vágyaink okos korlátozása; a másik és nem lehetetlenség: az óhajtottaknak eszélyes és tisztességes utón való megszerzése. Az elégedetlenség korunk betegsége. Szellemi vérszegénység. A tizedik században — mondja Stendhal, — az ember csak két dolgot óhajtott. Hogy ne gyilkolják meg s hogy legyen jó bőrruhája. Ma temérdek sok az, a mire vágyakodunk. A fényűzés a táplálkozásban, öltözködésben, lakásban és egyebekben rendkívül elhatalmasodott, nemcsak a felsőbb osztálynak körében, de alant is, a takarékosság meg kezd ismeretlen fogalommá válni. Még nevet is cserél, fösvénységnek, bűnnek tartják. E közben pedig a kereset elfogy az utolsó fillérig s még jó, ha ráadásul a hitelezők nem alkalmatlankodnak. Aztán mégis jajgatunk, lármázunk1 az élet szerfelett való megdrágulása miatt. Keressük az okokat minden felé, csak nem ott, a hol első sorban kellene keresnünk, nem önmagunkban. Szerencsés a ki ott keresi és meg is találja, a ki vágyait mérsékeli s a por- hintökkel, a nagyzolókkal, a kapaszkodókkal mit sem törődik. Nincs azonban az sem kizárva, hogy a mi éppenséggel nem vétek, magunknak a mennyire lehet, az élet kényelmeit is megszerezzük. Ámde ez hacsak a születés és egyáltalában a véletlen nem segít, becsületes utón másként nem lehetséges, csak munkával és tudással. De hát szeretünk-e mi dolgozni és tanulni? Nézzünk csak kissé szét a kis és nagy városokban, az emberek jókora perczentje nem a mulatókban, kávéházakban és kaszinóknak csúfolt helyiségekben pocsé- kolja-e el jobbra képes erejét? Neveljük-e úgy gyermekeinket, a hogy kellene? Szoktatjuk-e őket komoly munkára, szoritjuk-e kitartó tanulásra? Ellenkezőleg arra vigyázunk, hogy magokat valahogy meg ne erőltessék. Sem a munkában, sem a tanulásban. Az iskolát meg nem becsüljük, sőt szidjuk tanítóival egyetemben. Irigykedve emlegetjük, hogy Amerikában, Angliában, Francziaországban, Németországban mennyivel jobban élnek a középosztályuak, sőt a munkások is. De gondoljuk meg, hogy menynyit is dolgoztak és dolgoznak, tanultak és tanulnak az ottaniak. Mennyit tudnak és milyen takarékosok. Tegyünk mi is úgy. Tudásunkat nemcsak az újságokból s regényekből merítsük és dolgozzunk. Mi is jobb módúak leszünk, vagyonosak is lehetünk. ✓ Állami támogatás a kender- és lentermelés előmozdítására. ii. I. A kender- vagy lenfeldolgozó gyár létesítéséhez igényelt állami támogatás iránt a kérvények közvetlenül a m. kir. földtnivelés- ügyi miniszterhez intézendők. Az állami támogatás engedélyezése iránti kérvényben tüzetesen megjelölendők a következők : 1. a vállalat alakja (egyes vállalkozó, részvénytársaság, vagy szövetkezet); 2. a létesítendő gyártelep részére kiválasztott hely (vármegye, község, határrész, esetleg helyrajzi szám); TÁRCZ A. Angyal Bandi. (Ballada.) „Tragédia dalban elbeszélve“. Greguss Ágost. Fonóba ment Bandi, Hol a szép leányok: Csergö-pergö orsó mellett Mindannyi virágok. „Jó, hogy jöttél, Bandi! Ülj le a lóczára. Mondd csak: jössz-é velünk holnap Reggel a vásárra ?“ „Talán berándulok ..." „ TIékám ! akkor nékem Pántlikát végy szép pirosat, Mit ígértél régen!“ Gondba merül Bandi, Nagyot sóhajt néha: „ Hol vegyek pénzt ? — lesig zsidót Eh! meglopom még ma!“ Sötét az éj s ott kinn A kakasok szólnak; Nyargal is már Bandi — hátán A lopott csikónak. Beomlik hajnalnak Fénye a szobába; Alabástrom keblű lánynak Oly édes az álma! . . . * * * Bandi a vásárban Lopott csikót árul; Mig árulja, egyre hozzá Dicsérete járul. „Mi e pejcsikónak, Hallja kend, az ára ?“ „Csak egy százas! s igyunk egyet Rá a tabernába’!“ Tabernában Bandi Mulat kedvesével; „Loptad epénzt ?“ — „Eh! még eddig Kiét loptam én el?!“ Derűt gyakran követ ború, Víg örömet bánat. * * * Csőcselék nép jajgat A bús vesztö-téren: Angyal Bandi bűnös lelke Most szállott el éppen. * * * Ha a rózsa lombját Zord fuvalom éri : Hervadással, lehullással Be kell neki érni. Búsan szórja lombját A természet fája: Szép lány után oly mohón kap A sötét sír szája. (Kölese). Kása Ede.-*-SíS* Hangos tabernában Táncz, zene, dal járja, Libeg-lobog szép leánynak Piros pántlikája. „Inged mitől véres ?“ „Az Isten nevére Hallgass! — e vér ingem ujján lezig zsidó vére!“ Összerezzen a lány, Hirtelen elsápad, A bögre. Nem tudjuk, miforma lehetett az ősember, bár koponyáját és kését teméntelen mennyiségben ássák ki a tudósok. A lelkét azonban nem lehetett eddig sehonnan napvilágra szállítani, holott az ember lélek nélkül igen csonka. Mit érzett vájjon őseim egyike ezelőtt negyven-ötvenezer esztendő- J vei, amikor népes családja körében kőbicskával szeletelte föl a masztodon-sonkát? Erről óvatosan hallgat Ranke és Klaatsch, mert e tárgy könnyen költői fecsegésbe csalogathatná az exakt tudományt. E kapaczi- tásokkal szemben talán nincs helyén a téma feszegetése, bár izgatón érdekes. Bizonyos körülmények azonban lehetővé teszik, hogy ezen a tudomány számára hozzáférhetetlen helyen leírjuk néhány idevágó tapasztalatunkat. Több ősemberrel találkoztam ugyanis az utóbbi években. S tőlük tudtam meg azt, amit a szakemberek eddig rejtélynek nyilvánítottak. Nem is egyenest tőlük, hanem a munkájuktól. Van egy varázsszelenczém, amely pontos felvilágosítással szolgál. Egy bögre. Közönséges tárgy, három krajezárba került, nincs rajta semmi különös látnivaló, anyaga is a legprózaiabb, vegyi összetétele Warlha Vincze szerint A1203, 2Si02, 2H20. Szóval idegen anyagokkal kevert agyag. Bögre, amely nem készült korong segítségével, tehát egészen a gölöncsér két kezének műve. Ami rajta dekoráczió, az is csak úgy hevenyészve, „szabad kézzel“ készült. Néhol a gölöncsér a hüvelykujját benyomkodta a még friss agyagba: ott karikás mélyedések látszanak. Másutt a körmehegyit nyomta bele: az csupa félholdat adott. Végül a pipaszurkálójával végighuzott egy strá- fot: ez a mélyedés most úgy fogja körül a bögrét, mint egy karperecz egy puha asszo- nyi kezet. E körülményes leírásból már sejti az olvasó, hogy az ősember, akiről itt szó esik, egy közönséges gölöncsér, azaz íazekas- mester. Rendes adófizető polgár. Mégis jogom van őt a régmúlt tanújaként felidéznem. Ő az egyetlen ember EuróI
