Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1903-07-09 / 28. szám

XX. évfolyam. Nagykároly, 1903. július 9. 28-ik szám. Társadalmi, szépirodalmi és ismer etter jesztő Zb-etllarp. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjeien minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. |j Negyedévre..................2 kor. Fé lévre........................4 kor. || Egyes szám..................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak ogész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. ÍA római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A Rákóczi-emlék. (—r.) Önmagát tiszteli meg az a nemzet, mely nagyjai emlékét tiszteli, mert mikor jelenné varázsolja a múltat, szebb jövőnek hinti el rnagvát. Önmagát tiszteli meg tehát a magyar nemzet, midőn felidézi és megtiszteli 11-ik Rákóczi Ferencz szellemét, azon dicső fejedelem szellemét, ki szabad hazáért s a magyar szabadságért küzdött, kinek élete minden pillanata, eszének minden gondolata, lelkének minden érzése, szivének minden dobbanása a hazának volt szentelve, kinek jel­szava volt: „Istenért, hazáért, szabad­ságért“. A magyar nemzet ideálja van meg­testesítve azon névben, mely a magyar nemzet nemzeti szabadságharcza 200 éves évfordulója megünneplésének lesz központja, miért is vármegyénk, a ku- ruezok vármegyéje, csak kötelességét teljesíti akkor, midőn a Rákóczi dicső nevéhez fűződő szabadságharcz első győzelme emlékére Tisza-Beesnél emlék-, oszlopot állít. Minden fillér, melyet ezen emlék­oszlop felállításához adunk, a haza szabadságáért vívott harezok emlékének szentségét fogja hirdetni és buzdításul fog szolgálni arra, hogy a haza szabad­ságáért, ha kell életünket és vérünket is feláldozzuk. Tegyük tehát össze filléreinket, adjuk meg a lehetőségét annak, hogy a ren­dező-bizottság a tervbe vett emlék­oszlopot felállíthassa. Az ünnep rendezősége lapunkhoz is elküldötte kérelmét, melyet a vár­megye közönségéhez intéz ; itt közöljük ezt teljes szövegében annak jelzési; mellett, hogy a magasztos czélra szóló adományokat lapunk szerkesztősége és kiadóhivatala is szívesen elfogad és rendeltetési helyére juttat. A vármegye közönsége f. évi junis hó 12. napján tartott rendkívüli közgyűlésében egy­hangúlag elhatározta, hogy II. Rákóczi Ferertlz nemzeti szabadságharczának 200 éves év­fordulója alkalmából Rákóczi emlékére ünne­pet szentel s 11. Rákóczi Ferencz 1703. évi julius 14-iki tiszabecsi győzelmének emlékére emlékoszlopot állít. Midőn a vármegye ezen határozatát meg­hozta, nemcsak a múltak nagy emlékeinek akart adózni, hanem a jövő nemzedék előtt is bizonyságát akarta adni annak, hogy a kik a hazáért küzdenek, harczolnak, azok-! nak emlékét még századok múlva is szent i tisztelettel említi. A vármegye közönsége nem fogja meg-1 tagadni anyagi támogatását sem, de szebb­nek, illőbbnek tartaná, ha lakosainak áldozat-1 készsége emelné fel nagyobb részben legalább ezen emléket, mert ebben látja a hazaszere­tet lobogásának bizonyságát az egyesek lel­kében, mely mellett a hivatalosan emelt emlékek semmi értékkel nem bírnak. A vármegye közönsége a vármegye fiai­nak és leányainak nemes szivére támaszkodik, midőn méltó emléket akar állítani Rákóczi­nak, s azt rendelte el, hogy az emlék fel­állításához szükséges összeget gyűjtés utján hozzam össze. Azt mondja vármegyénk halhatatlan fia, Kölcsey Ferencz: „Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámborj felett plántálva; minden dal, régi hősről! énekelve ; minden történetvizsgálat, régi száza- [ dóknak szentelve: megannyi lépcső maga- j sabbra emelkedhetni;... azért keressetek al- I kaimat a hajdanra visszanézhetni, s érte melegülni. Nem költői ábrándozás ez: ha- i nem fennmaradás, folyvást emelkedés ér- [ zehne“. Az ő szavait idézem emléketekbe, midőn j hozzátok szólok, hogy adakozzatok a szent i czélra. Rákóczival szemben nagy adósságunk van. E tartozást leróni szólok hozzátok. És én érzem, hogy hangom nem lesz a pusztába kiáltó szó. Mondjam-e nektek, hogy ki volt Rákóczi ? kiről a költő király, Petőfi igy énekel: ■ „Oh Rákóczi, szabadság vezére, Sötét éjbon fényes csillagunk I Kinek emlékére lángolunk Es sírva fakadunk“. Hisz hatalmas indulója nemzeti dalod: annak csodás, szivet rázó hangjai lelkesíte­nek örömödben, vigasztalnak bánatodban! Rajongó, szeplőtlen honszerelme intő példa életedben! Mert van-e csodásabb honszerelem, mint a Rákóczié? Nála nem üres szó az, a mit az „Örök Igazsághoz“ ajánlott „Emlékiratai“- ban mond, midőn azt írja: „Egyedül a sza- j badság szeretető és a vágy: hazámat az! idegen járom alul felmenteni, volt czélja minden tetteimnek“. S hogy ez igaz, igazolja, hogy a felajánlott lengyel koronát is vissza­utasítja, következőleg indokolva meg „Emlék­irataidban e nemes lemondást: „Minthogy azonban a háborút enhazám szabadságáért kezdettem, s láttam az ország minden rendéi­nek ily nagy mozgalmát és izgatottságát: sem czélszerünek, sem becsületemmel meg­egyezőnek nem tartottam, idegen ország I koronájáért és enhasznomért hazám ügyét cserbenhagyni, s elhagyni hazámat, kitévén azt a legnagyobb veszélynek, t. i. a németek jármának, hogy szabadságának még annak árnyékát is elveszítse, mely eddig megmaradt.“ Ennek a csodás, rajongó honszerelemnek akarunk mi emléket állítani; emléket, mely j hirdesse az ö nagyságát időtlen időkig; em­léket, mely intő jelül szolgáljon a késő unokák unokáinak is, „hogy a hazáért min­dent áldozni kell, de a hazát feláldozni semmi­ért sem szabad“. Midőn az egész ország ünnepel, Midőn egy ország egy napot szentelve, Dicsónekővel éltet egy nevet, E név nem ember, föld tűnő lakója E név csak eszme, gondolat lehet. Ez eszme, e nemzeti gondolat Rákóczi­ban testesült meg. „Istennel, a hazáért és a szabadságért“ húzta ki azt a bűvös kar­dot, melyet a diadal első napjától a Golgot- háig csak ez a gondolat vezet. A nagy idők legendás fénykorát Szatmár- vármegye fiainak és leányainak megünnepelni kétszeres kötelessége; mert az a fényes nap, melyből a haza, a szabadságszeretet leveli szét fénykévéit, itt a mi földünkön sütött ki, itt a mi földünkön áldozott le. A tiszabecsi győzelemmel kezdődő nagy tragoedia Kis- Majtény mezejére visz ! Kis-Majtény mezején a leáldozott nap emlékét ott hirdeti az emlékkő. A Golgothán ott a kereszt, mely a nagy tragoedia bevégeztót hirdeti. Hát az első győzelem napja hogy maradjon akkor emlék- telcn ? A határkőt jelző emlékkő mellé el kell helyezni a kuruezok földjén az első győze­lem emlékét hirdető emlékjelet is, hogy „Álljon o kő míg csak anyag állhat, Szelleme éljen, mig magyar ól I“ Én hiszem, hogy nem hiába szóltam. Ismerem vármegyém fiainak és leányainak lángoló honszerelmét s szivük verésével együtt érezve fordulok hozzátok, hogy állít­sunk emléket Rákóczinak, mert illő, hogy a Golgotha keresztje után jöjjön el a feltáma­dás s ez az apotheosis a tiszabecsi harcz- mezőn hirdesse a hazaszeretetet. Éhez az apotheosishoz hozza el ajándé­kát szegény és gazdag egyaránt! A befolyó adományokat a csatolt gyüjtő- iv felhasználása mellett f. évi Julius hó végéig az alispáni hivatalhoz kérem eljuttatni. A gyűjtő-iveket eredménytelenség esetén is kérem az alispáni hivatalhoz f. évi julius 31-ig visszajuttatni. Nagykároly, 1903. junius 25. Alispán helyett: Nagy Sándor, tb. vm. főjegyző. TARCZ A.-*3íS«­Régi nóta. „Kétszer nyílik az akáczfa virága . . .“ Ez volt az ö legkedvesebb nótája; Ha elárad a szenvedés lelkemen, Búbánatos dallamánál Fölsír régi keservem: „Megbánod még, visszasírsz majd engemet, De szivemnek kétszer nyílni nem lehet“. Ha kigyulnak a csillagok az égen, S fölhangzik a bánatos dal az éjben; Eelkemre száll szelíden a fájdalom, S az elhaló mélabús dalt Könyek között hallgatom: „Megbánod még, visszasírsz majd engemet, De szivemnek kétszer nyílni nem lehet“. Majd ha nyugszom lenn a csöndes hant alatt, S porom fölé ákáczlombok hajlanak; Párjavesztett madár ha száll a lombra, Talán ö is azt a kedves Régi nótát dalolja: ..Megbánod még, visszasírsz majd engemet, De szivemnek kétszer nyílni nem lehet“. *) Szerzőnek „Szerelőm és Bánat“ cziniü meg­jelent verskötetéből. Vándor felhő . . . Vándor felhő száll az égen, Borongását búsan nézem; Esti szellő szárnya Viszi messze tájra, Isten tudja merre ! Te borongó vándor felhő, Hová, merre visz a szellő? Meddig tart még utad, Meddig viszed búdat Ily szomorún, árván? Vidd társul az én lelkcmet, Vidd el véle keservemet; Esti szellő szárnya, Vidd el messze tájra, So’se térjen vissza! Szendrői Holozsnyay Cyrill. Nagy ecsedi emlékezések. ii. Ecsedi Kovács Gyuláról. Rég letűnt a Rákócziak dicsőséges kora, — ezzel együtt az osztrák parancsra lerom­bolt ősrégi ecsedi vár is elpusztult. Ott állt az ősmagyar kis. kulcsos város a rengeteg nagy láp szélén — elszigetelve a világtól. Nevét nem is ismerték már, csak a histo­rikusok. S ime, a 60-as évektől újra ismertté ! lesz Ecsed neve. Egy Istentől ihletett ifjú költő-művész veszi fel előnévül. A rajongásig szeretett költő-szinész, E. Kovács Gyula, sok boldog napot töltött itt e régi kis fejedelmi város egyszerű ref. parok- i hiújának falai között, imádva szeretett szülei | körében. Nem innen indult el ugyan fényes i pályájára, mert mikor szinészszé lett, akkor édesatyja a szomszédos Mérken lakott s az azután következő évben jött át Ecsedre lakni. Az 1857. év nyári szünidejében E. Kovács Gyula, mint a debreczeni kollégium másod­éves bölcsésze időzött szüleinél s folyton vívódott önmagával, hogy elmegy színésznek. Cátói jellemű, hatalmas, szigorú atyja hallani sem akart tervéről, szelíd lelkű édesanyja pedig könnyeivel próbált hatni reá. De mind­hiába voltak az édesanyái könnyek, ö egy zivataros éjszakán felkél s az égő, forró szenvedélytől űzetve, útra kél — bucsuzat- lan. A sötét szobában összeszedi ruháit. A neszre jó anyja fölébred s mondja: — Vigyázz fiam, ha kimégy, meg ne hütsd magad. — Szúró fájdalom nyilalik e szavakra át a távozó fiúnak szivén, de nincs szeretet, nincs hatalom, a mely megállítsa útjában. Kiérve a szabadba — fut, s csak künn a határban, a szőlős-kertek alatt mert felöl­tözni. Másnap délután beérkezett a Debre­czennel határos Hajdu-Sámsonba, a hol a piaczon megpillantja a Szepességre utazó Segesváry József unoka-testvérét — s attól félvén, hogy haza viteti —- a kertek alatt a debreczeni nagy templomnak veszi útját, a hol aztán teljesült szivének vágya, szinészszé lett. Néhány hónap múlva már Nagykárolyba került társulatával, a honnan egy vasárnap délután az akkori szaniszlói ref. paphoz — atyjának jó barátjához — Szikszai Józsefhez ment ki, leginkább azért, hogy szüleiről hirt halljon. A jó öreg pap bácsi nyájas szavaival annyira hatott reá, hogy megígérte, vissza­tér a tanulói pályára, s együtt elmentek Mérkre. Édes atyja e szavakkal fogadta: „Megtértél fiam! ismét fiammá fogadlak“. Másnap atyjával együtt bement Nagykárolyba, a hol még egy pár szerepet le kellett ját­szania, — hogy majd néhány nap múlva aztán végkép haza menjen. De amint egyszer ismét fellépett, nem volt erő, a mely elszakítsa többé a szín­padtól. Eljött a hazamenetel ideje. Szivszorongva várta apját, s midőn látja, hogy korán reggel jön szállása felé, megrémülve elfutott. Szegény apja utánna kiáltott: „Ne félj ! Nem üldözlek, eredj utadon!“ Tizenhárom év telt el. Ez idő alatt a vasakaratu ifjúból sok-sok küzdés árán jeles Remek, kivitelű fényképnagyitások! Életnagyságu BfBtiSBiBP mellkép 9 írt 80 kr. gJJjjfS' 9 frt 80 kr. j 1896. ÜW KITÜNTETVE SZAKKIÁLLÍTÁSON. -m* 1896. HUSZTHY ZOLTÁN kitűnő hírnevű fényképészete Nagykárolyban. smr MEGBÍZHATÓ, SZÉP MUNKA! HM Egyes alakok, gyermek-képek, családi, testületi, stb. csoportfényképek a szokott, természethű, gondos kivitelben. Nagyobb menyasszonyi képek 3 írttól feljebb.

Next

/
Oldalképek
Tartalom