Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1903-04-09 / 15. szám

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE.

stearin-gyertyaipar óriásilag fellendült; a gyertyakészitő kisipar meg tönkre ment. Ehhez járult aztán a paraffin felfedezése, amit ma már nemcsak tisztán használnak gyertyakészitésre, hanem más gyertya-anyagokba is kevernek. Ezt eleinte csak fakátrányból tudták készíteni, később azonban egyes barna kőszén-fajtákból vagy bitumenes palákból roppant mennyiségben gyártották. Szászország évenként 16 ezer mázsát, Angolország pedig 600 ezer mázsát hoz belőle piaczra.

A legújabb időkben a gyertyagyártás nem tökéletesedett. Azért, mert a faggyúnál, viasznál stb. jobb és olcsóbb világitó anyagokat fedeztek fel. Gyertyát azonban még ma is sokat fogyasztanak s nevezetes, hogy annak fényerejével mérik valamennyi többi világitó anyag fényerejét. Evégből bizonyos fajtájú gyertyát normálisnak, szabványosnak fogadnak el, s annak egységül vett fényét hasonlítják össze erre szolgáló eszközöknek, a fotométereknek segélyével, a többi fényforrások világitó erejével. így az angol normál- ; gyertya czetfaggyuból készül, 45 miliméter magas lánggal ég, s óránként 45 gramm | anyagot fogyaszt. A német normálgyertya anyaga paraffin 20 mm. átmérőjű és 50 mm. magas lángu, s igy tovább. Mivel azonban ! egyik normálgyertya fénye sem kifogástalan, az 1884-ben Párisban ülésező nemzetközi ! konferenczia azt a fényt fogadta el egységül, amit egy négyzet czentiméternyi felületű megömlött platinatömeg, magából a megmerevedés pillanatában kibocsát; s ez a platinafény egység.

Minden világításra szolgáló fényforrás fényét valami izzásban lévő szilárd test szolgáltatja. Vagy finom részecskékre oszolva, mint a szén a lángban, vagy egy tömegben, mint ismét a szén az elektromos izzó lámpában. Ha ilyen anyag nincsen, vagy kevés van a fényforrásban, vagy ha van, de nem izzik eléggé, a fény gyenge. A hydrooxygén, a vizgáz, nagy hőfok mellett ég, de nem világit, mert nincsen benne szén; s alig világit a mécs lángja is, pedig van benne szén elég, csakhogy az nem jut kellő izzásba.

Csak a fizika és chémia fejlődésével fejlődhetett a világítás is. Csak akkor, mikor már tudták, hogy mi az égés és mi a láng. Tehát körülbelül a XVIII. század vége óta.

Addig a lámpák bele mindig tömör volt, a levegő tehát annak csak külső részét érhette. Az égés eszerint nem volt tökéletes, a világitó anyag szene nemcsak kellő izzásba nem jutott, de el sem égett; s azért a lámpa nem világított, füstölt. A henger alakú üres lámpabelet Argand találta fel 1789-bén, s ennek a korszakalkotó találmánynak meglepő egyszerűsége a Kolumbus-tojáshoz hasonlít. Az alulról özönlő levegő á lángtengelyéig jutott, s igy a bélen keletkező gáz jobban elégett, nagyobb világosságot adott. Csakhogy még nem volt kellő magassága, nem égett egyenletesen, lobogott. Argand tehát a láng fölé kis- kürtöt alkalmazott, előbb fekete bádogból, aztán üvegből. Az égés termékei a kürtőbe jutottak, abból — melegen maradván, a külső levegő által le nem hülvén könnyűségüknél fogva a felsőrészen kiszállottak; helyöket pedig alulról uj levégö foglalta el. Ez fokozta az égést és a láng világitó erejét. Azóta a lámpák mind ezen az elven alapulnak, s csakis alakjaikban, gyakorlatiasságokban javultak.

A chémiai ismeretek előhaladásával sikerült aztán tisztább világitó olajakat előállítani, sőt találtak uj és olcsóbb világitó anyagokat is. Mig az ó- és középkor lámpáiban növényi részekből sajtolt, nehezen illő olajok égtek, addig később a chémia megtanított arra, hogy kell a Föld régi korszakai bői szén és turfa alakjában reánk maradt hatalmas ásadékaiból égő olajokat állítani elő. Valamint a szénből készített paraffin részben kiszorította a faggyúból előálitottat, azon- képen lépett a kőszén száraz lepárlásakor keletkező szolar-olaj és a fotogén, a nehéz olajok helyébe. A múlt század ötvenes éveiben Pensylvániából nagy mennyiségben hozott petroleum pedig csakhamar ezek felett is diadalmoskodott, s alkalmatosságánál, olcsóságánál fogva igazán általános világitó anyaggá lett és az ma is.

A petroleum az ásadék maradványokból keletkező barna szinti kátrány, amit azután megtisztítanak. Oroszországban, Mezopotámiában, Galicziában, Indiában, Észak- és Délamerikában a földből bugyog ki. Csak gőz alakjában gyúlékony, s azért óvatosság mellett korántsem olyan veszélyes, mint eleinte hitték. A petroleumlápákon a mai napig sokat javítottak, de nem korszakalkotólag. Legfontosabb javítás volt, hogy a likacsos égő korongot légtartóval látták el. Ezen alapulnak a Kozmos és más hangzatos nevű lámpák, a melyekben a levegő erősen szivatik fel, a' bél csak lassan szenesedbe, a láng pedig intenzív és teljesen szagtalan.

A petróleumot részben megelőzve, de azért vele mégis csaknem egy időben, egy másik szinte chémiai, azaz lánggal égő világitó s igen nevezetes anyag is elterjedt mindenfelé majdnem rohamosan : a világitó

gáz. Egyik régi magyar folyóiratunknak, a Tudományos Gyűjtemények 1818-ban megjelent X. kötetének 130-ik lapján találhatjuk a következő híradást: „Érdemes Hálter János, \\ arasdi patikás, mind patikáját, mint dolgozó műhelyét kőszénbői kifejtett szeszszel világittya egy időtől fogva; ama kemen- ezéjét, mellv által a szeszt fejtegeti, úgy alkalmaztatta, hogy az orvosszerek készítésére szükséges égetésekre is szolgál egyszersmind. Vajha ezen hasznos és jeles világítás terjedéséről kőszénnel gazdag Hazánkban több példákat is mutathatnánk.“

De nemcsak nem mutathatunk, hanem az érdemes Hálter találmánya egészen feledésbe ment, úgy annyira, hogy azt a tudomány története nem is említi. Mondja ellenben, hogy azon időtájt Murdoch Angliában a kőszénből éghető gázt állított elő, s felismervén annak nagy hasznát a Birmingham mellett lévő Soho gépgyáraiban alkalmazta; nem sokára pedig Angolország fonó- és szövőgyárai már azzal voltak világítva; s hogy csakhamar — bár az akkori gázlángok világitó ereje alig volt 10—15 gyertyafényü, a gázvilágitást minden nagyobb városban használták és pótolhatatlannak tartották. A gáz a gazdagok, a hatalmasok világitó anyaga lett, a petroleum inkább a szegényeké, a gyengéké; de megbecsülhetetlen szolgálatot tett és teszen ma is mindkettő az emberiségnek, verseny nélkül állva a múlt század hetvenes éveinek vége feléig, a mikor a láng nélkül való az égés és hőfejlesztés nélkül világító elektromos fény is a küzdtérre lépett.

Ez ideig a gázlámpák szerkezete alig változott valamit, s csakis a gázgyártás tökéletesedett. Nagy fontosságot nyertek annak mellékterményei: a koksz, kátrány, ammonia, cyan, benzol, a mely utóbbit a gáz világitó erejének fokozására kezdték használni, az úgynevezett karburáló vagy ben- zolozó művelet által.

Amerikában egészen más irányban fejlődött a gázgyártás. Az ott található roppant mennyiségű földi olajnak petróleummá való feldolgozásánál, igen sok olyan anyag marad hátra, amit ha ismét lepárolnak és vizgázzal kevernek, erős fényű úgynevezett karburáit vizgázra tehetni szert. Amerika sok városában ma ilyen gázzal világítanak; de Európának olyan helyein is, ahol a nyers petroleum olcsó. Az igy nyert gáz pedig semmiben sem enged a kőszénből készült világitó gáznak.

Mikor az elektromos ívfényt világításra kezdték használni, s már-már azt hitték, hogy annak mesés fényével a gázvilágitás csakugyan , nem versenyezhet;. ime, ' egyszerre csak Siemens Frigyes megszerkesztette a regenerativ vagy invert gázlámpákat, melyekben a gáz, mielőtt elégne, felmelegszik, s melyeknek hatalmas fénye az elektromos ivlámpa fényével sikeresen versenyezhet.

De az igazi, a korszakalkotó javítás a gázvilágitás körül, még csak ezután következett, 1885-ben. A gáz egyik rósz tulajdonságának mindig és méltán azt tartották, hogy a benne lévő energiának nagyobb része nem fénynyé, hanem hővé alakul át. Más szóval, hogy a gázláng igen nagy meleget fejleszt. Ám az emberi elme éppen ezt a rósz tulajdonságot használta fel, nemcsak nagyobb fény előállítására, hanem a világításnak olcsóbbá tételére is. Davy elmélete szerint ugyanis a láng fényét a benne lebegő és fehér izzásra kerülő szénrészecskék okozzák, csakhogy a gázlángban aránylag kevés a szén, s a gáz nagy heve annál többet is megbirna. Auer ez okból arra a gondolatra jutott, hogy a gázlángba más, finoman eloszlott, fehér izzásra hevülhető, fényt árasztó, de el nem égő szilárd anyagot kellene alkalmazni, választása pedig a thorium, cerium s az ezekkel rokon ritka földfémek oxydjaira esett. Az említett fémek nitrát- keverékének oldatába harisnyaszár alakú finom tüllszövetet áztatott, azt megszáritva meggyujtotta, hogy a tüli belőle kiégjen, a megmaradt hamuvázat pedig a gázlángba függesztette. Az eredmény meglepő volt. A fehér izzásra felhevült thorium-ceriumré- szecskék vakító fényt árasztottak. Hogy aztán a drága fémek olcsóbbak, a harisnyák készítési módja egyszerűbb, tökéletesebb lett, s kitűnt az is, hogy az Auer-féle lámpákban kevesebb fogyasztás mellett a gáz is jobban ég el; ezek nagyon elterjedtek, s ma már az 50—70 gyertyafényü s óránként csak 100 liter gázt fogyasztó Auerláng egyike az elektromos fény mellé bátran odaállítható, de annál olcsóbb fényforrásoknak.

Érdekes tudni azt is, hogy az ilyen rendszerű világításra nein csak a világitó gáz alkalmas, hanem a különben fénytelen lánggal égő vizgáz is; sőt némely olyan folyékony anyag is, ami lámpákban égő gőzzé i alakul, mint a denaturált spiritusz és a petroleum. Kitűnő efféle lámpákat árusítanak az Auer-társaság és a Brünner testvérek Budapesten.

Mi több, a ritka földfémek még az elektromos világítással is előnyösen használhatóknak bizonyultak. Már maga Auer is szerkesz— A népgyülés felirata. A városunkban márczius 1-én pártszinezet nélkül tartott nép- gyülésnek a képviselőházhoz intézett felirata igy szól: Tisztelt Képviselőházi Nagykároly városának és a nagykárolyi választókerület községeinek polgárai 1903. évi márczius hó 1-én pártkülönbség nélkül népgyülésre jöttek össze, hogy állást foglaljanak a jelenleg tárgyalás alatt álló katonai javaslatok ügyében.

Összejöttünk és egyhangúlag határoztuk el, hogy e javaslatokkal egyet nem értünk ésj hogy a tisztelt képviselőházat azoknak elveté- j sére felkérjük. Szükségesnek tartottuk nyilat- j kozni, mert a kormány a nemzet többségének j bizalmára hivatkozik a katonai javaslatok tárgyalásánál és e többséghez számítja bizonyára Nagykároly és Vidékének lakosságát is, mint akiknek képviselője a kérdéses javaslatok mellett foglalt állást. Hallja meg ennél-1 fogva úgy a tisztelt kormány, mint a tisztelt képviselőház, miként vélekedik a nagykárolyi választókerület polgársága, miként vélekednék nem csupán a függetlenségi és néppárti érzelmű, hanem a szabadelvüpárti választók is, kik most mindnyájan egy gondolatban összeforrva, együtt emelik fel szavukat. Tiltakozunk a nép újabb megterhelése ellen és tiltakozunk különösen azon czél érdekében való megterhelése ellen, mely czélra az újabb vér- és pénzadó kívántatik. Végsőkig van már igénybe | véve országunk lakossága köz- és különösen államczélokra. Mindnyájan érezzük, hogy e: tekintetben nemcsak eljutottunk a végső határig, hanem azon a ponton állunk, amelyen a közterhek enyhítését a lakosság gazdasági létérdeke sürgősen követeli. Ily helyzetben nem nélkülözhetünk évente több ezernyi munkaerőt és nem vonhatunk el milliókat az állam közgazdasági tevékenységétől, mely- lyel a lakosság keresetképessége fokoztatik és igy a közteher súlya elviselhetővé tétetik. Elkeseredésünk a legnagyobb fokra hág, ha meggondoljuk, hogy azon hadseregért kellene j nekünk e rengeteg áldozatot hozni, mely nemcsak nem magyar, hanem az 1867-iki kiegye- j zés intentiója daczára ez ideig még a szó j valódi értelmében közössé se tudott válni, hanem megmaradt annak ami volt, osztráknak, idegennek. A nemzet sohasem szűnt meg sürgetni, hogy a kiegyezésnek megfelelően a hadseregben is Ausztriával egyformán érvényesüljenek Magyarország jogai és igényei. Közös jelvényeket, magyar ezre- deknek magyar tiszteket, magyar tiszti növendékek hazafias nevelését, paritást a tiszti létszámban és magyar nyelvünk érvényesülését mindig követeltük és mindig hangoztattuk panaszainkat a felett, hogy a hadseregben magyar királyt és magyar hazát ismerni és tanítani nem akarnak, nyelvünket és nemzetiségünkét becsmérlik és háttérbe szorítják. Mindeme sürgetéseink és panaszaink azonban a hadsereg vezetőinél süket fülekre találtak. Ezen nekünk oly idegen hadsereggel szemben áldozatkészségre indíttatva magunkat nem érezzük, emberi méltóságunk és önérzetünk pedig azt követeli tőlünk, hogy követelményeink rideg visszautasítását hasonlóval viszonozzuk. Hidegen hagy bennünket a hadsereg érdekeinek hangoztatása, mert lelkesedni nem tudunk azért, mit magunkénak nem mondhatunk. Sajnáljuk ennélfogva tőle fiainkat és pedig annál is inkább, mert oly szellemet szívnak ott magukba, mely hazafi- ságukra és magyarságukra ártalmas ; sajnáljuk j tőle pénzünket még különösen azért is, mert túlnyomó részben osztrák ipar gazdagitójára, osztrák tisztek életfenntartására szolgál. —• Vérünkkel és verejtékünk gyümölcseivel ide- j gén oltáron áldozni nem akarunk. Katonai5 czélra többet, még ha adhatnék, ha képesek volnánk, sem adunk. Ezen okok késztetik Nagykároly városának és a nagykárolyi választó- kerület községeinek lakosságát, — mely községek közül számosán már külön is nyújtottak be kérvényeket —- arra, hogy népgyülésében elhatározott eme felirattal a tisztelt képviselő- házhoz forduljon és kérje, hogy tiltakozása, mint a választókerület polgárainak valódi akarata, a javaslatok elbírálásánál figyelembe vétessék. Nagykároly, 1903. évi márczius hó 1-én. Rooz Samu s. k., a népgyülés elnöke. Dr. Nemestóthi Szabó Albert s. k., a népgyülés jegyzője.

— Pályázat ipari munkások jutalmazására. A kereskedelmi m. kir. miniszter ur a kereskedelmi és iparkamarák javaslatára elhatározta, hogy az ipari munkások kiváló szorgalmának, buzgalmának és jó magaviseletének jutalmazására száz koronás állami jutalomdijakat rendszeresít s a debreczeni kamara területére évenkint 5 ily jutalomdij eladományozását engedélyezi. A jutalmazandó munkások mindegyike a jutalomdijon kívül a jutalmazás tényét és indokait tartalmazó okmányt kap. A jutalomra való igény előfeltételei a következők: 1. a magyar állampolgárság. 2. tényleges ipari munkában való állandó alkalmaztatás (kapus, kocsis, gyári iroda-szolga és más ily természetű szolgálatot teljesítő a jutalomra igényt nem tarthat), 3. legalább 15 évi megszakitásnélküli működés az ipari munka körében (tanonezévek beszámithatók évadhoz kötött ipari munkában alkalmazottaknál a teljesen betöltött évadok teljes évekkel egyenértékűeknek tekintetnek), 4. a rendes munkabér vagy munkakereset évi összege a bejelentés évében 2000 koronát meg nem haladhat. Minden feltételek teljesítése hiteles okiratokkal, esetleg a munkakönyvvel vagy annak hiteles másolatával bizonyitandók. Ugyanazon munkás a szóban levő jutalomban csak egyszer részesülhet. Ezen feltételek alapján a debreczeni kereskedelmi és iparkamara pályázatot ir ki a kerületében működő ipari munkások közül 5-nek megjutalmazására. A jutalmazások iránt való előterjesztéseket a fentirt feltételeket igazoló okmányok csatolásával a munkaadók tartoznak alkalmazott munkásaikra vonatkozólag junius hő végéig a debreczeni Kereskedelmi és Iparkamarához benyújtani s a jutalmazások érdemében a kamara jelölése alapján a kereskedelmi miniszter ur fog dönteni. A pályázatban egyaránt részt vehetnek kisipari és gyári munkások. Az ipari munkások jutalmazása tárgyában kiirt pályázati hirdetményt az érdekeltek tudomásvétele végett közhírré tesszük. Serig Ferencz, ipartestületi elnök. Járag József, ipartestületi jegyző.

Küzdelem a sötétséggel.

A görög hitrege szerint Prometheus lopta el az égtől az isteni szikrát, s "hozta le a földre annak világitó és melegítő tiizét, Ős ennek az ősi gyermeteg hitnek megfelelői» , a tűz és világosság hosszú századokon lí - resztül, valóban inkább is volt a vallást 5 kegyelet tárgya, mint a művelődés és anyai i boldogulás mai hatalmas eszköze.

A világítás javítására különösen az újaik korig alig történt valami. Honiér idejűdre, i a gyertya elődjének mondható fáklya járta, csaknem kizárólag, amit olajba áztatott forgácsból vagy szurkos fenyőfából készítettek. Később az állati zsírok és növényi olajok szolgáltatták a világitó anyagot, különféle, gyakran művészileg készült, de mindig czél- szerütlen lámpákban, vagy inkább mécsesekben. A régi sírok, s a pompeji-i ásatások, az antik lámpákból gazdag gyűjteményt juttattak napfényre.

A régi írókból tudjuk, hogy a házi rj)j>- szolgáknak egyik dolga volt a lakás falai'M és menyezetéről a kormot és füstöt lemoL i. Megérthető ebből, hogy minő füstölgései járhatott az akkori világítás.

De használták világításra, különösen' a rómaiak, a rendes hőmérsékletnél szilárd viaszt és földi szurkot is. Ezeket megolvaszt va nádba lehetett tölteni, kákabelet lehetett velők körülvenni. Neve az ilyen világitó eszköznek „candela“ volt, magyarul: gyertya.

Majd állati zsírból és faggyúból is készült gyertya, de annak kanóczát folyton tisztítani, koppantani kellett, mert másként nem világított és undok bűzt terjesztett, (acrolein.)

A viaszgyertya bűze nem olyan kellemet- j len. Ez okból azt mindig is elöbrevalónak tartották. A pesti színház egyik 183,7-iki szin- lapjának hátsó oldalán a következő hirdetés olvasható: „A Zrínyi tánezteremben ma vasárnap, deczember 3-án tánczgyakorlás lar- tatik, jó muzsika és viaszvilágitás mellett.“- Apulejus, időszámításunk második századában élő szatirikus írja, hogy a keresztények istenitisztelet alkalmával viasz- és faggyú- gyertyákat használnak. Eleinte bizonyára a szükség kenyszeritette őket a világításra, mert üldöztetve lévén, szertartásaikkal a sötét katakombákba rejtőzködtek. Később azonban a gyertya használatának jelképes magyarázatott adlak; azzal a fényes napon is éltek és élnek ma is. A faggyút az istenitiszteletből kizárták, s csak a tiszta és szorgalmas mellektől gyűjtött viaszt engedték meg gyertyaanyagul. lie azért ennek az intézkedésnek is inkább a czélszerüség volt igazi oka; mert hiszen a múlt század óta széliében, sőt csaknem kizárólag stearingyertyát használnak; pedig ez is faggyúból készült, leg- .alább kezdetben. Csakhogy nem bűzlik s nem kell koppantani.

Régente a gyertyákat általában úgy készítették, hogy a belet olvadt viaszba vagy faggyúba mártották, s abból kivéve megvárták, mig a reátapadt anyag megfagyott; ez eljárást pedig addig ismételték, mig a gyertya kellő vastagságú lett. De már a XII. században formákba is kezdték a gyertyát önteni. Az öntött gyertyákkal azonban sokáig fukarkodtak, még a templomokban, még a fejedelmi udvarokban is; mig későbben meg azokkal, a szó betű szerint való értelmében fényt űztek. Luther idejében a wittenbergi vártemplomban 35,780 font viaszgyertyát használtak el évenként, a XVIII. században pedig a szász udvarnál 14,000 gyertya fogyott el egy-egy ünnepségen.

A múlt század harminczas éveiben a gyertyakészités körül jelentékeny javítást értek el, amit betetőzött Miily-nek a zsírokat mész- ■ szel elszappanositó és Cambaceres-nek a : fonott és csavart gyapotbelekre vonatkozó találmánya. Azóta a stearin-gvártás és a