Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1903-12-31 / 53. szám
XX. évfolyam. Nagykároly, 1903. deczernber 31. 53-ik szám. Társadalmi, szépirodalmi és ismeretterjesztő la. etil a/p- NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ................8 kor. Negyedévre Fé lévre.........................4 kor. : Egyes szám Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda 33 kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. TTjéTrüszor. Ismét fordul egyet az idő kereke s egy év tűnik el a semmiségbe! Az 1903-ik év pár óra múlva a történelemé lesz, mely hivatva van ítélni a lefolyt események felett! Lázas tevékenység jelzi a letűnő évek végperczeit! Mindenki siet számba venni az elmúlt évnek örömeit, bánatait, hasznait vagy kárait. A kereskedő mérleget készit, számadások záródnak le, remények tűnnek el s újabb remények keletkeznek. Egyik megelégedve szemléli fáradtságos munkájának eredményét, másik sóhajtva gondol füstbe ment terveire; egyiknek megelégedését, másiknak keserűségét viszi magával a többé soha vissza nem térő idő! Ha végig tekintünk a lefolyt éven, nincs okunk szomorkodni azon, hogy egy évvel idősebbek lettünk. Nem sok okunk volt gyönyörködni, mert a társadalmi élet minden terén nemhogy haladást, de határozottan visszaesést kell konstatálnunk. Az eszmékért való lelkesedésnek, az önzetlen munkálkodásnak vajmi csekély jeleivel találkozunk, mindent az önérdek mozgat, mindenütt az egyén lép előtérbe. A közügy iránt való érdeklődés tespedésnek indult, a nemzeti ideálokért való lelkesedést felváltotta a közöny, mindent magunkért és semmit másokért, ez a jelszó! A gazdaság, ipar, kereskedelem telén pangás állott be, az elégedetlenség lépten-nyomon kisért, a küzdő egyént teljesen elfoglalja a létért való küzdelem, melynek nyomása alatt nem csuda, ha a közczélokért lelkesedni nem tud. S hova tovább az állapotok mind rosszabbak lesznek. Minden év újabb és súlyosabb terheket ró reánk, melyek mindinkább elvonják az egyént a társadalmi élet teréről. Az élet lázas küzdelmei között, midőn mindenkinek az ideje legdrágább, mindenki siet, hogy megragadhassa a kedvező alkalmat saját existencziájának biztosítására, kinek jutna eszébe ilyenkor közügyekre gondolni! Az ideges, türelmetlen, élni siető emberiség által készített kereskedelmi mérleg csak akkor csal mosolyt az ajkakra, ha az az egyén részére kedvező. Ha csak a mi kis szűk társadalmi í életünket tekintjük is, megdöbbentő az ' a változás, melyet évröl-évre tapasztalnunk kell. Hová tűntek el a régi jó idők kedélyes társadalmi élete, midőn rang- és kasztkülönbség nélkül egy nemes czélért lelkesülve, városunk közönsége egybeforrva igyekezett a küzdelmes élet egy-egy perczét megédesíteni ? Hová lettek a régi kedélyes összejövetelek ? Eltűntek s ma egy teljesen széttagolt, egymástól áthidalhatatlan ellentétek által elváltozott társadalmat látunk, mely ellen hiába emelik fel tiltakozó szavukat a közérdek munkásai, az egyéni érdekek által összeforrasztott szövetségek legfelebb kinevetik azt, ki a mai állapotokon változtatni akar. Az idő kerekét megállítani nem lehet. Rohan az szakadatlanul előre. Századok csekélységeknek tűnnek fel az idők végtelenségével szemben s mi egy egyén élete ebben? Egy porszem, melyet a szél tova ragad! Eltűnik, s egykor tudni sem fogják, hogy valaha léteztünk. E küzdelmes életet az egyetértés, a közös munkálkodás lenne hivatva megédesíteni. S ha lezárjuk a lefolyt év mérlegét, a beköszöntő újévvel várjuk a hajnal hasadását, várjuk a jobb időt, mely meghozná azt a nagy változást, a mire oly nagy szükségünk volna. S ha valakinek, úgy a magyarnak szüksége van a társadalmi együttérzésre. Hiszen nagy czéljaink vannak még, melyekért küzdenünk kell, hogy dicső múltúnkhoz méltóak legyünk! Mi i oly kevesen vagyunk s ha mi is széthúzunk, hogyan tudunk inegállani har- czuiuk közepette? Az örömre hangoló újév felvirra- dását köszöntjük. Remélve reméljük, hogy ez lesz az az idő, mely meghozza az óhajtott változást, s őszinte szívből kívánjuk : „Boldog újévet!“ —ó.— Képviselőtestületi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete folyó hó 27-én rendkívüli közgyűlést és választó közgyűlést akart tartani, amennyiben azonban vármegyénk alispánjának hivatalos ügyben hirtelen el kellett utaznia, a főjegyző pedig a közgyűlés által helyettesítve nem volt, a választó közgyűlést megtartani nem lehetett. Debreczeni István polgármester délelőtt fél 11 órakor a rendkívüli közgyűlést, mely — választásról lévén szó — igen szép látogatottságnak örvendett, a megjelentek üdvözlése mellett megnyitván, a tárgy- sorozat első tárgyaként bemuttatott a vármegyei törvényhatósági bizottság határozata a város 1900. évi zárszámadásának megvizsgálására vonatkozólag; a határozat szerint különös intézkedés szükségessége fenn nem forogván, az tudomásul vétetett. Ezek után városi számvevő előterjesztése folytán a közgyűlés a folyó évi költségvetés keretén belül a hitelátruházást engedélyezte és a jövő évi költségvetés végrehajtására a tanácsot felhatalmazta. Következett a rendőrkapitány előterjesztése a heti és országos vásárra vonatkozó szabályrendelet módosítása tárgyában. — A rendőrkapitány azt javasolta, hogy a heti és országos vásárokon a viszonteláru- sitók nyáron reggel 7 óráig, télen reggeli 8 óráig vásárlásaikat meg ne kezdhessék. A pénzügyi-bizottság a szabadkereskedelem korlátozását látván ezen intézkedésben az előterjesztés mellőzésével az eddigi állapotot akarja fenntartani, a közgyűlés többsége a pénzügyi bizottság véleményét fogadta el. Végül a közgyűlés Pápay Lajos és társainak a baromvásártéren kőátjárónak a város költségén leendő létesítése iránti kérvényét elutasította. A közgyűlés tárgysorozata ezzel befejezést nyervén, elnöklő polgármester a jegyzőkönyv hitelesítésére Tömpe György, Serly Ferencz, Spitz Antal, Szalay Bálint és Weinberger Ferencz képviselőtestületi tagokat felkérvén, a közgyűlést berekesztette. Egy fél óra múlva elnöklő polgármester a választó közgyűlést megnyitván jelentette, hogy Nagy László alispánnak hivatalos ügyben sürgősen elkeltett utaznia, s minthogy a főjegyző a vármegye közgyűlése által helyettesítve nincs, a választó közgyűlés ezúttal meg nem tartható. Tekintettel azonban arra, hogy a hagyatéki jegyzői állás megüresedése foly- ! tán ezen állás teendői elvégzésére alkalmas TARCZ A. ■+3SSE+Sronosz. Eszményeink változhatnak, s változni is szoktak; más és más kort pedig rendszerint más és más eszmények uralnak. így, hogy a példa kedvéért csak egyet, de eléggé ismertet említsünk, a nemzetiségi ideál, a miért most annyira rajongunk, a miért kitesz- szük magunkat az anyagi romlásnak is, köny- nyen kimutathatólag, s különösen nálunk nem is olyan régi keletű, százötven év előtt, alig ha emlegették; s már mutatkoznak jelek, nálunk ritkábban, de világszerte eléggé sűrűén, a mikből arra lehet következtetni, hogy ismét lesz idő, a mikor az nem fogja többé, mint most, a kedélyeket lázas izgalomban tartani. Nem igy az eszmék, s különösen azok némelyike, a mik nem egy embernek, nem egy osztálynak, nem egy népnek, hanem az egész emberiségnek közös tulajdonai. Fejlődhetnek, s különösen az értelem gyarapodásával módosulhatnak azok is; de megvoltak mindig, a mióta az agy első gondolata fel- csillámlott, s meglesznek mindig, mig emberek lesznek a földön, vagy az emberéhez hasonló szervezetű lények más világokon. Pedig néha ezekkel is nagyon sajátságosán vagyunk. Nevezetesen : ha közelebbről vizsgáljuk, megdöbbenve vesszük észre, hogy sokszor voltaképen nem is értjük ; a miért is aztán csodálkozva kérdezzük, hogy ha igy van, honnét is vettük azokat? Ilyen eszme — a mire az újév emlékeztet bennünket, az időé; de ilyen a tér eszméje és sok más eszme is. Látszatra nagyon mindennapi, nagyon közönséges eszmék. Hiszen az időt is, a tért is, folyton emlegetjük; mi több, még mérjük is azokat. De a ki meg akarja gondolni s még inkább érteni, hogy mi is hát az elvont idő, az elvont tér, okvetlenül felakad. Mi csak a testeket észleljük és mérjük a térben, de nem magát a tért, csak az események tartamát az időben, de nem magát az időt. Hogy is mérhetnők véges és határolt mértékkel azt, ami végtelen és határtalan, s hogy tudnók azt elgondolni? S hogy tudták volna az ősnépek művelődésük kezdetén? Pedig bennök is élt az idő eszméje. Ők is gondoltak arra, de rettegéssel és áhítattal. Megtették tehát hatalomnak, istennek, s mert az istent is, ezt a szinte örök eszmét, csak valahogy magukhoz hasonlónak tudták képzelni, személyesítették. Így személyesítették meg a görögök is napfényes égők alatt élénk fantáziával az időt és tisztelték, imádták, mint Kronoszt; igy Felsö-Itália lakói mint az éveket vagy korszakokat gyermekeit elnyelő Sáturnust s a rómaiak, mint előre és hátra a jövőbe és múltba tekintő két arczu Janus istent. A mint azonban az értelem fejlődött, s az ész jogait kezdte követelni, a gondolkodást sem elégítette ki többé a homályos hitrege. Világosságot, fényt akart deríteni az addig nem értett kérdésekre; képzelődés helyett tudni akart. Különösen pedig a filozófusoknak lett eszményévé, a metafizika ezen egyik legnehezebb feladatának, az idő eszméjének megfejtése. Ám ök is úgy jártak, ■ mint mások annyian. Be kellett látniok, hogy az eszmény elérhetetlen. A tudásnak is megvannak határai. A régi bölcselkedők az időt a minden- séggel azonosították. Plató azt az ideák és az anyag szüleményénnk mondotta. Aristoteles, ez a századokon át olyan tekintélyben álló filozófus az időt a világ egyetembeli mozgások mértékének tekintette, s állítólag ő mondotta volna először, hogy ha nem lenne az időt magának elképzelő értelem, idő sem lenne. Vagyis az időt csak képzetnek és nem valóságnak tekintette; még pedig azért, mert észrevette, hogy bár tárgyi- j lagos idömértékeink a testek egyenletes mozgásainak, s az ilyen mozgásokkal meghaladt tereknek összehasonlításából keletkeznek is, alanyi időmértékeink, képzeleteink változásával függnek össze. De ha az idő eszme csakúgy, mint a tér és sok más ehez hasonló fontos kérdés, hogy miféle fajtája az eszméknek, s még- ; inkább, hogy miképen tettünk arra szert? Már a régi filozófusok is kétféle eszmét különböztettek meg. Az egyik a konkrét dolgok eszméje, a tapasztalás és érzékelés eredménye; a másik feltünőleg nem az érzékelésnek köszönhető. Ez utóbbiakat aztán velünkszületett, vagy a priori eszméknek nevezték, mig az utóbbiak az a posteriori eszmék voltak. De mert belátták azt is, hogy bár tudatunk legnagyobb része az érzékelésből és tapasztalásból keletkezik ugyan, azok mellett vannak azonban olyan eszméink is, a melyek a tapasztalásból semmiképen sem származhatnak : az elmének olyan eredetileg s természeténél fogva benne lévő sajátságot tulajdonítottak, hogy ennek folytán annak a tapasztalásból nem menthető eszméi is lehetnek és vannak is. Természetes, hogy ezen értelmezést kézzel foghatólag, s hogy úgy mondjuk fizikailag bebizonyítani nem lehetett s mert felfogásunkat meghaladja, nem is lehet. De a mint már mondottuk, nem sikerült a bizonyítás az ingoványos talajú metafizika révén sem. Ellenkezőleg. Voltak fizikai iskolák, s egész sora a hírneves filozófusoknak, a kik az úgynevezett velünkszületett eszméknek létjogosultságát határozottan kétségbe vonták, arra az ismert bölcseleti elvre támaszkodva, hogy nincs semmi az értelemben; a mi már előbb nem lett volna meg az érzékekben. Nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in sensa. Locke a legbölcsebb angolok egyike, a ki ernyedetlenül kutatta gondolataink eredetét, szinte nem kardoskodott a velünkszületett eszmék mellett, de azt hitte, hogy jóllehet az érzék eszméinknek egyik fő forrása, van még „egy másik forrás is, melyből a tapasztalat az értelmet eszmékkel táplálja*. Ez a forrás pedig, bár nem érzék, minthogy külső tárgyakhoz nincs semmi köze, mégis nagyon hasonlít hozzá, s körülbelül találóan belső érzéknek lehetne hívni, s ő ezt elmélkedésnek nevezte. Kétféle eszme van, úgymond, — egyszerű és szerkesztett, vagy a mai nyelvhasználat szerint: észlelet és fogalom. Az egyszerű eszmének, s ilyen az időé is, — oly dolgok származékának kell lenni, melyek az elmére természetes utón hatnak s oly észleleteket keltenek, a minőkre rendelvék. Ebből következik, hogy az egyszerű eszme nem
