Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1903-12-17 / 51. szám
XX. évfolyam. Nagykároly, 1903. deczember 17. 51-ik szám. Társadaliai, szépiro<3.s.l33a.i és leaso-exetterjesztó la.etila,]p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre ..............8 kor. || Negyedévre...............2 kor. Fé lévre.....................4 kor. Egyes szám...............20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-ter 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Társadalmi életünk. (—r.) A ki ismerte városunk társadalmi életét 20—30 évvel ezelőtt és megfigyelte az utóbbi idökbeli, de különösen a mostani társadalmi életet, az valóban megdöbben azon, hogy a művelődés terjedése mellett a társadalmi élet mily mértékben hanyatlott. A „Kölcsey“-egyesületbeli estélyeket kivéve, — melyek sajnos ez idén szintén elmaradtak, — alig van mulatság, alig van összejövetelünk, melynek vagy felekezeti, vagy kasztszerü jellege ne lett volna. Ahelyett, hogy azon igyekeznénk, miszerint összehozzuk a magyarságot, — bármily felekezethez vagy társadalmi álláshoz tartozik is valaki, ha az tisztességes polgár vagy polgárnő, — elkülönítjük magunkat vallásfelekezeti sánczőkkal és a kasztszerü fennhéjá- zással. Ennek mi a következménye ? A következménye az, hogy az összejövetelek nem úgy sikerülnek, a mint kellene, mert a közönség tartózkodó; tartózkodó az egyik vallásfelekezet a másikkal szemben, tartózkodó az egyik társadalmi állású ember a másikkal szemben. Mert hiába; nem mulatság az senkinek, hogy elmenjen oly helyre, ahol lenézik azért, mert más templomban imádja az Istent, vagy azért, mert nem született urnák vagy nemesnek, nem örökölt vagyont a szülőktől, mely képessé teszi, hogy gond és munka nélkül megéljen és mások lenézésében találja fel gyönyörűségét. Minden tisztességes magyar ember, ki becsületes munkával keresi meg kenyerét, megkövetelheti azt, hogy megadjuk neki azt a tiszteletet, a mit emberi méltóságánál fogva elvárni jogosítva van, a mágnás csak úgy, mint a nemes ember, a hivatalnok csak úgy, mint az oklevéllel biró polgár, az iparos vagy kereskedő épugy, mint az előbbiek. Nincs tehát joga az egyik osztálybelinek a másikkal szemben lenézöleg viselkedni. Pedig sokan úgy viselkednek. Mert lenézés az, ha egy mulatságon egyik csoport külön asztalhoz egy sarokba húzódik, vagy külön szobába vonul, a közös teremből a zenét más szobába viszi, vagy a zenekart megosztva külön muzsikáltat magának. — Ez a többiekre nézve sértő eljárás. S valóban nincs oka s nincs joga senkinek arra, hogy azért, mert magasabb társadalmi állása vagy több vagyona van: más becsületes embert lenézzen; hiszen mindnyájan emberek vagyunk és gyarlók! Mily semmi az emberi szervezet?! Egy pillanat és az óra megállott, a szívműködés megszűnt. És mi jön ezután? A hatalom jelvényeit, a méltóság czimereit, rangot, előkelő állást, örömet, bánatot, a vagyonos ember gazdagságát, a koldus tarisznyáját — mind-mind letéteti velünk a sötét sir szűk bejáratánál a megsemmisülés, s az illatos parfümmel telt termekben élő ember teste épugy, mint a szegényes kunyhóban kinlódó szegény emberé egy sorsra jut, porrá és hamuvá lesz. Az a tudat lebegjen tehát mindnyájunk szeme előtt, hogy ha egyenlők vagyunk a halandóság adójának lerovásában, miért ne lehetnénk mint emberek, mint polgárok, annyiban (egyformák, hogy egymást kölcsönösen tiszteljük, megbecsüljük s ne bántsuk egymást, hanem inkább igyekezzünk a társadalmi életet összesimulás által kellemessé tenni s a magyarságot igy is erösbiteni. Hát nem sokkal kellemesebb az a tudat, hogy csupán jó embereink vannak, mert mindenkit megbecsülünk, tudva senkit meg nem bántunk, senkit le nem nézünk, mint az a tudat, hogy rátartósságunk, pöffeszkedésünk, mások lenézése és kigúnyolása szülte képzeleti nagyságunk mellett az emberek irigyeink, rosszakaróink, ellenségeink, s a hol csak megtehetik, visszafizetik a pöffeszkedés, rosszlelkü- ség és mások lenézésében adott kölcsönt. Aztán az életben sohse lehet tudni, hogy ki mikor szorul embertársa jóakaratára s mikor kapja vissza azt — jót vagy rosszat egyaránt — a mit másokkal éreztetett. Azért tehát jó lesz vigyázni, nem kell társadalmi életünk még meglevő foszlányait is széttépni az elkülönzés, a visszavonás szítása által. A Kölcsey-egyesület pedig méltóan azon névhez, melyet visel, teljesítse kötelességét! Fejtse ki tovább azon működést, melyet fennállása óta kifejtett, mentse meg társadalmi életünket a teljes szétzülléstöl; hiszen elég bajunk van igy is egyéb tekintetben, nehogy nagynevű Kölcseynk öspanaszaiból idézve azt kelljen mondanunk: „Oly időket értünk, melyekben sokáig lenni nem óhajtunk“. TARCZ A.-A- lóDszef©. — Nem vers, de igaz. — Egy faluban a Kósza Gyurka Ellopta a pap lókeféjét, E stiklijével megzavarta A szegény papnak napját, éjét. Nem tudott emiatt aludni. .. Étvágya sem volt, csak kesergett... E hallatlan kefe-orzáson Szemeiből a könnyű pergett. Bejelentő hát Kósza Gyurkát A bírónak s járásbirónak, Gyurka ellen bizonyítékok, Tanuk felette sokan voltak. Mászkált a pap ez ügyben Igen sokszor Mátészalkára, Hogy kiderüljön e homályból Az igazság fénylő sugára. Felment az ügy a törvényszékhez, Hol vádolták és védték Gyurkát; Tanúinak a pap Szatmáron Vásárolt volt sok véreshurkát. Itatta őket s zónáztatta, Ellátta mind bőven szivarral. . . De a lókefe csak oda volt, Mit se gondolt e nagy zavarral. Apelláltak a Curiához, A pap is hát Pestre zónázott; Tanúival a grádicsokon A főtörvényszékhez felmászott. Ott egy biró ezt mondá néki: — Hallja az ur! mig jár szerteszét: Azon az oktalan költségen Vehetett vóna sok lókefét. Mit maczerál az ur bennünket Egy hitvány, olcsó lókefével? Kósza Gyurkát, a mint illenék, Ugyan miért ítéljem én el? Ezer forintnyit ő nem lopott, Csak az ur esze biczczent félre ... Az ur lovain már szőr sincsen, Nincs hát szüksége lókefére. (Kölese.) Kosa Ede. A két suszter-tallér históriája. Irta: G. Diószeghy Mór. A história Nagy-Enyeden játszik, ahol én öreg theologus-diák voltam. Természetesen, hogy bennlaktam a vén gymnasiumban. Egy órakor — alig, hogy kinyitották az iskola kapuját — bedugja bozontos, vörös fejét Kis Gyuri, egy öreg székely diák kollegám. Megszóllal: — Hallod-e te, hallod? Jöttéin a „Pávából“, de még nem voltam egészen készen. Még egy nehány korty papramorgó hiányzott, de hiányzott már a pénz is. Egy vak grajezárom se’ vala már. Ide érek a sarokhoz, hát itt a mi kocsmánkban, az öreg Savanyúnál nagy illuminácziót látok. No’, gondolom, itt adnak „úgy is“ egy pár pohárral, legfeljebb leszid a vén göthös, hogy megint másutt ivám el a pénzemet. Úgy lesz. Bemenék. Hát az ajtófélen nagy rivás- ; ban találom az öreg mámit. Amint meglát a nyakamba ugrik, hogy majd lerogyék és J jajveszékel még jobban. Oda a táti, oda a táti! Jaj! Széjjelebb nézek, hát az öreg táti már ott feküvék a földön egy gyékényen, j Tudja, lelkem Kis ur — rijja tovább az öreg — mikor fájeruntot csináltunk, hát csak elkezd forogni, aztán köhögni, aztán semmi egyebet. Vége volt. Most már lelkem, ne hagyjon itt reggelig, itt van egy kis jó ital. Beh jó, hogy ide hozta az Isten. Hát ott voltam, amig kinyitották az iskolakapuját és idejöttem egyenesen, mert a mámi j rám bizta, hogy estve vagy tizenketten men- j jünk el virrasztani a vén Savanyut. Rád gondoltam először is, mert azt mondta a vénasszony, hogy szent énekeket is kell, hogy énekeljünk, mert az öreg ugyan pápista volt, de hát kálvinista diákok között vénült meg, aztán megszólitom Kengyel Pistát, hogy egy kis huszonegy kompániát szervezzen, ha a szent zsoltárokba belefáradunk. Majd kifundálom az egész kompániát estig. Akkor érted jövök. Este hét órakor pontosan bevezette a nagy ivó szobába Kis Gyuri az általa szervezett virrasztó csapatot. Jól kifundálta, tizenkét öreg diák a legarravalóbbak közül. Elvirrasztottuk volna mi az öreg Savanyu Mátyást ily körülmények között akár az ítéletnapig is. Mert hát ö csendesen feküdt az égő gyertyák között a ravatalon, de nekünk már az ivószoba közepén fel volt terítve az asztal; az öreg mámi most nem mérte szűkén, se soványan. Pompás rostélyosokat adott és | méretlenül hordta a bort egy nagy zöld kan- csóban. Egész fesztelenül éreztük magunkat, mert biztosak voltunk felőle, hogy az öreg Mátyás nem fog reánk agyarkodni, mint i máskor rendesen szokott: — Hitelbe, ugy-e ? Hitelbe ? írja fel öreg Savanyu táti! Nem. Az ő ajka immár néma, szemei sem látnak, mert le vannak csukva és mindegyikre egy-egy suszter-tallér téve. (Akkor még járta ez a pénz.) Mikor kellő hangulatba jöttünk, Kis Gyuri felénk intett, hogy kötelességeink is vannak, tehát kezdjünk hozzá. Megköszörültem a torkomat és odaszólok a fiuknak: CCXXXI-ik dicséret 4-ik vers. És reá zenditem: „Én is jövevény voltam E világnak pusztáján, Valamig meg nem haltam, Eveztem bánat sajkáján. Már Jézusom előtt állok, Hallottam szentencziámat, Halleluja tölti számat.“ Az öreg mámi alig bírta zokogással. Hát még mikor rákezdtük: „Lelkemnek földi társától Bizonyos a válása . . ." Nem birt magával, kiment és be sem jött többet, hanem a zöld kancsó mindig visszakerült, ha kiürült. Mikor már többször megtette ezt az utat, Kis Gyuri kirúgja maga alul a széket és oda kiált hozzám: — Te, az öreg talán meg is elégelte már ezeket a kálvinista zsoltárokat, hiszen mégis csak pápista volt szegény. Fujjuk el neki a Requiemet. Hát az bizony egy kicsit profanus nóta volt erre az alkalomra, de mikor tizenkét öreg diák megiszik tizenkét kancsó rizlinget, hát oda se’ néz az alkalomnak. Rázugtuk:
