Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1903-11-26 / 48. szám

Társ^dLeJjncLi, sz;épIrod-sű.22CLÍ és isz^CLeretterjesztó la.©tilarp.

NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE.

Megjelen minden csütörtökön.

Egész évre Félévre . .

Előfizetési árak:

. 8 kor. Negyedévre . 4 kor. Egyes szám

Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor.

2 kor. 20 fill.

Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal:

Deák Ferencz-tér 4. szám.

(A római kath. elemi iskolával szemben).

Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek.

Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza.

Vidéki rendőrségek bajai.

E czim alatt lapunk múlt számában Deinidor Ignácz városunk rendőrkapitánya egy czikket közölt, mely a vidéki rendőrségeknél uralkodó visszás állapotokat sorolja fel.

Szívesen helyt adtunk e czikknek, mert elvünk, hogy valamely kérdés megvitatásánál a nézetünkkel ellenkező véleményeknek is helyet adjunk, mert mi nem személyek, hanem rendszer ellen küzdünk. Nagyon természetes, hogy sok esetben nem lehet a rendszert a személytől elválasztani, mert igen gyakran bizonyos kárhoztatandó rendszert egy egyén képvisel.

De közérdekű dolgok megvitatásánál a sajtónak nem szabad és nem lehet eltekinteni esetleg a személyt érintő tényéktől sem, különösen akkor, midőn nap-nap mellett látjuk, hogy a város közönsége mily felháborodással nézi a rendőrség tehetetlenségét, a rendészet minden ágában.

Őszintén megvalljuk, hogy mi vártuk Demidor Ignácz rendőrkapitány nyilatkozatát. Mert a lapunkban elhangzott vádszerü czikkekkel szemben nyilatkoznia kellett, — de várakozásunkban csalódtunk, mert a helyett, hogy őszintén feltárta volna a mi bajainkat, egy általános jellegű fejtegetésbe bocsátkozott, melynek be nem vallott ugyan, de kétségtelenül világos czélzata ez volt: „mit avatkoztok ti a mi dolgunkba, ahoz ti nem értetek, nektek csak bizalommal viseltetni és hálás köszönettel kell tartozni a rendőrséggel szemben, de panaszkodni nem szabad!“

Ugyan kérem, mit segít rajtunk az 1893. évben megtartott rendörkapitányi értekezlet, melynek egyetlen eredménye egy memorandum volt — a munka csökkentése s a fizetés rendezése érdekében? Szerencse, hogy ez a kon- greszus nem városunkban folyt le, mert valószínűleg egy pár rendőrkapitány megsiratta volna az — óráját.

Mit segít városunk közönségén, ha az alkapitányt kinevezik vagy választják, a tisztviselői, vagy a segédszemélyzet körébe sorozzák ?

Ez egyéni érdekük a kapitányoknak, — de nem a város közönségének.

Készséggel elismerjük, hogy egyéni szempontból mindenesetre üdvös dolog volna a végzendő munkának a minimumra való leszállítása és viszont a fizetésnek a maximumra való felemelése. Megengedjük, hogy 2000 korona nem rendörkapitányi fizetés, de ha a mérleg másik serpenyőjébe vetjük, hogy például az állami tisztviselők a legmagasabb kvalifikatió mellett is, 30—40 évi szolgálat után 2800—3000 korona fizetéssel, vagy még ennél kevesebbel is végzik pályájukat, akkor egy oly állás, mely qualifikatiót nem igényel 2000 koronával, habár nem is egészen jól, de tisztességesen javadalmazott.

Sajátságos, hogy hány és hány! pályázó töri magát valamely állás elnyerése végett s midőn azt elnyerte, legelső dolga panaszkodni, fizetését keveselni, ellenben a munkát sokalni.

Nem azt akarjuk ezzel mondani, mintha el nem ismernök, hogy talán

a rendöség túl van munkával halmozva. Különösen akkor, midőn a rendőröket mindenféle egyéb munkára is felhasználják. Maga a rendőrkapitány bevallja, hogy a rendőrök végrehajtásoknál és összeírásoknál felhasználtatnak, hivatalszolgai teendőkre alkalmaztatnak s mindezekre igen jól bevállallak, csak épen a rendőri szolgálatra alkalmatlanok.

Örvendünk, hogy ennek tudomására jutottunk. Ez csak arról győz meg bennünket, hogy a rendőrkapitány nem szükségeli azt a létszámot, mely rendelkezésére van bocsátva. Mert ha a rendőr mindezen teendőkre felhasznál- tatik, bizonyára a kapitány tudtával történik, ki csakis a nem szükséges, vagyis a felesleges egyént rendelheti ki e teendők végzésére. A végrehajtásokhoz — tudtunkkal — csak akkor rendelhető ki a rendőri segítség, ha a végrehajtó ellenkezésre talál, de hogy csupán a tintatartót czipelje a végrehajtó után, — ez nem a rendőr 1 teendője. Összeírásokat miként foga- 1 natosithat az a rendőr, a ki a kapitány szavai szerint „csak vég menedéket keres a rendőri szolgálatban?“ Az pedig, hogy hivatalszolgai teendőkre is felhasználtatik, egyszerűen visszaélés, mely mindazt bizonyítja, hogy a rendőrkapitány nem eléggé erélyes.

Azzal nem vádoltuk a rendőrséget, hogy alkalmazottai nincsenek kellőleg kioktatva. Dehogynem! Többször volt alkalmunk látni és tapasztalni, hogy ott, a hol erélyesen kell fellépni, az a rendőr nagyon is tudós! A hol semmiféle baj nincs, csak egy rendőrnek kell közbelépnie, mindjárt van baj! Hogy egyebet ne említsünk, tessék csak a sorozás alkalmával megfigyelni őket. Ha egy szegény falusi legény eltalálja magát kurjantani az utczán, a rendőr azonnal tudja a kötelességét s olyan csinos jeleneteket rögtönöz, hogy még Budapesten is megbámulnák. Na de hát természetesen ez nappal történik és nem éjjel.

A mi a rendörlegénységet illeti, nem egészen úgy tudjuk, mint azt a kapitány ur leírja. Ismerünk mi közöttük régi embereket, kik már sok éveken keresztül szolgálnak és nemcsak „végmenedéket keresnek — a mig jobb akad“. Tudtunkkal a rendőri létszámba való felvétel bizonyos feltételekhez van kötve, betartatnak-e ezek? Ha igen, lehetetlen, hogy rendőrségünk oly szomorú képet nyújtana.

A rendőrkapitány czikkére még egy megjegyzésünk van. Ö a rendőrséggel annyira meg van elégedve, hogy követeli a közönség bizalmát és háláját. Ugyan kérem miért? Azért, hogy a nap-nap mellett előforduló betöréseknek még egyetlen tettesét sem sikerült megcsipniök? Azért, mert az adózó polgárságnak személy és vagyonbiztonsága a minimumra szállott alá? Azért, mert ha egy háztulajdonos — tisztelet a kivételeknek — véletlenül egy reggel le nem seperteti az aszfaltot, hát a rendőr azonnal beállít zaklatni! Azért, mert a közcsend elleni kihágások felfedezésében valóságos virtuozitást fejtenek ki a kissé kapatos emberekkel szemben? Vagy azért, mert odabent

TÁRCZ A.-^55-*n

Őszi hangulat.

A természet pihenni tér,

Hosszú lesz az álom :

A mit ébredése igér,

Én hiába várom.

Sivár múltam sötét képe Életunttá telt már;

A jóleső lelki béke Az Ég tudja, hol jár.

Nem csoda, hisz’ tört remények Kisérnek a pályán;

Hogy a jövőben reméljek,

Biztatón ajánlván.

Nem hiszek már neked élet,

Sorsom azt kiáltja:

Hogy a pillanatnyi élvet Hosszú gyötrés váltja.

Nádor Béla.

Eg:y "áj üvöltő.

Irta és felolvasta a dal egyes illet 1903. nov. 7-én tartott hangversenyén

■V-A-IES, T.A.S ENDES.

Az emberi szellem sohasem állt őrt se a fáraók gúláinál, se a Nagy Sándorok trónja mellett. Hagyta porbahullani a koronákat,

megrozsdásodni a kardot, elporladni a Napóleonokat, sőt nézte sokszor közönyös szemmel, mint mállanak szét a nemzetek; néha még maga ásta meg a sirt, a hova egy-egy országot büszke népével betemetett. De egyet megőrizett, féltve és őszintén: a lantot.

Nem csodás dolog-e, hogy Attila sírja jeltelen, Árpád temetője elfeledve — ám a csodaszarvas mystikus mondája szárnyra kél s az ősidők rejtelmes homályából tisztán kibontakozva dalban él örökké? Vak sötétség borítja az őshazát, a vándorlást, a küzdelmeket — de egy vak énekes dalát törvény őrzi szentül és Homeros éneke fölcsendülve ma is lángot lop a szívbe. A regös álmai hősöket ejtenek merengésbe s a véres kard kiesik kezökből, mikor az őrtüzek mellett felbúg a tárogató bús dallama. íme, sirba temetkezik minden: királyok pusztulnak el, népek vesznek, feledve a homályos múlt, csak egy él örök ifjú gyanánt — a dal. Az „agg rege“ nem ismer vénülést. A legősibb korból ez az egyetlen örökség; minden más összeomlott, csak a költészet, a nyelv zenéje maradt meg.

Úgy tűnik fel ez az egész csodás dolog, mintha az ősidők embere megtört hangon a ködös regék szakadozott hangjait suttogná el még haldokolva is, hogy csak ez maradjon meg örök emlékül, mert semmi más nem méltó erre.

Egy egész emberiség nem tévedhet. Igaza van, mikor az idők vizözönjéből egyedül a lantot őrzi meg. Ez a szent és élő örökség teszi az embert; harsogó hangon elzúgja fényes küzdelmeit, elzokogja fájó csalódásait és reszketve zengi merengő álmait. Az örök

ember minden ragyogó ábrándja megelevenedik a hurok zenéjében.

A modern kor tűnő és kicsiny embere j nem becsül meg semmit; a legszentebbet legkevésbbé. Prózai, napszámos oldalról nézi ! az életet és kitép minden virágot, mert az ! csak illatozik, de gyümölcsöt nem hoz; a j rónák dalos világából elűzi a tilinkót; az . elmúlt századok nagy és szent hagyományait1 megveti, kicsinyli és semmibe veszi egyetlen örökségét, összetörve a lantot. Elsorvadt, el- j senyvedt észszel néz mindent, szive kiaszott már; a mi hevítheti még, nem a szent tra- ditiók, a nagy ideálok, hanem a mi testi j kényelmének kedvez, érzékeire hat.

Innen az elfajulás abban a szentélyben s is, a hova megoldott sarukkal léptek be az emberiség legnagyobb művészei bemutatni; szeplőtelen, tiszta áldozatukat. Ezen az ol- ] táron ma Kain sötéten füstölgő áldozata terjeszti fojtó szagát. Nem a legendás ön- feláldozás, önzetlen eszményiség, de szellem- ' télén testies érzékiség, a vágyak tisztátalan tobzódása kap hangot az uj lanton, a melyet a modern ember készített. Szárnytalan ez a költészet, nem tud fölszállani a magasba, a láp párázatos, megfertőzött levegőjében vergődik. Hiába hajlik föléje a lombos fa virágos ága, nem bóditja már a virágillat, sivár világában fáradt idegeire csak megfűszerezett érzékcsiklandással lehet hatni.

A régi lanttal a szív is elveszett. Mesteremberek élnek ma, nem költők.

— Voltunk már igy. A XVIII. század vége egy szellemében megbénult, reménytelen kor sivár haldoklása volt. S egyszer valahonnan a Dunántúl egyik apró falujából érczesen megcsendülő hatalmas hang kiál-1

tott a „romlásnak indult, hajdan erős magyarra“. A haldokló életre kelt. Az ébresztő hang Berzsenyié volt, a ki félrevonulva kis nemesi curiájába a messze múlt classicus világának levegőjében élt és annak fönséges szózatát harsogta az élettelen pusztaságba.

Önkéntelenül ez a meg nem fertőzött, hatalmas magyar szellem jutott eszembe, a mikor egy esztendeje kezembe került egy verseskönyv, melynek költője csodálatos hangon dalol a régi lanton a hazáról, a családról, az örökké szép természetről. Áttetsző, kristályos patak csobogó hangját hallottam, mosolygó virágok illata szállt felém, zugó erdők suhogó lombja borult fölém, a magyar faj érintetlen, nemes bölcsesége, megcsillanó humora, a férfi tudatos ereje, a nő hamvas tisztasága, a család idyllikus szentélye mind körülrajzott, a mikor fokozódó áhítattal forgattam a verskötet lapjait, a mely azóta imádságos könyvemmé lett. Egy esztendő múlt már el és ma ép oly megdobogtató érzéssel, lelkesedő rajongással telik el egész lelkem, mint akkor, a midőn először olvastam mámorosán, fölujjongva.

Van tehát poézis ebben a hideg, nap- számosi korban is!

— Nem tudnék jobbat tenni, mint, ha egy időre az élet gyárfüstös, kormos levegőjében fuladozó lelkeket ebbe a fenyőillatos világba viszem, hadd szívják teli tüdővel ezt az éltető levegőt és később — legkedvesebb barátjukká fogadván ezt az igazi poétát — hadd érezzék, mint olvad le minden salak leikökről, a mikor verseskönyvét olvassák.

Hangom talán elfogult, de nem túlzott, ha csupán a magasztalás hymnusát is énekelném.