Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1903-10-29 / 44. szám
XX. évfolyam. %/ 44-ik szám. Nagykároly, 1903. október 29. TájsacLalmi, szépírod.al3aD.x és ismeretterjesztő iretilap. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Egész évre Félévre . . Előfizetési árak: . 8 kor. Negyedévre . 4 kor. Egyes szám Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fiü. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Halottak napján. Hervadt, elsárgult falevelek hullanak, őszi szél fuj a lombjavesztett fák között. Az ékességeitől megfosztott természet pihenni készül. Pár hét múlva fehér hólepel fogja borítani a földet, jelezve, hogy minden múlandó, minden ... még az ember maga is! Ha látjuk a természet haldoklását, fájó szivvel nézzük, mint veszti el lassankint ékességeit. Minden perczben hiányzik valami a kalászérlelö nyár díszeiből, minden óra elrabol valamit abból, a miben gyönyörűségünk telt. Minden egyes pusztuló virág, minden lehulló falevél az enyészet, a megsemmisülés jelképe! S vájjon az emberi élet nem egészen hasonló a természet életéhez? Nem hasonmása-e a rügy fakasztó tavasznak az ifjú kor? A munka, a tevékenység kora, a férfikor nem a nyár meleg, életadó sugarait jelképezi? A gyümölcsérlelö ősz nem a pihenésre vágyó, munkában kifáradt öregség napjait juttatja eszünkbe? S azután jön a tél, az enyészet, a pusztulás ideje, a halál órája. S az enyészet kezdetén, az ősz közepén egy napot szentelünk a halottak emlékének. A mindennapi élet nehéz küzdelmében elfoglalt embert a vallás, a hit megállítja egy pillanatra, s emlékébe idézi, hogy szenteljen egy napot azok emlékének, kik egykor küzdöttek, fáradtak érettünk, kikhez a szeretet, a hála, a barátság meleg érzelmei fűztek össze bennünket. Megállítja egy pillanatra, hogy eszébe juttassa a múlandóság gondolatát, hogy a dölyfös, büszke embert, az alázatos szerényt egyformán figyelmeztesse: „Memento móri!“ S a kinek talán sohasem jut máskor eszébe az elmúlás, egy perezre megdöbben, talán egy pillanatra eszébe jut, hogy minden múlandó e földön, gazdagság, öröm, szegénység, fájdalom ! Egy perezre megszűnik a földi ellentét s mindenki érzi, hogy por és hamu lesz, — egyéb semmi. S a bizonytalanság fájdalmas gondolata ül az arezokon. A kivilágított sírok mellett gondolkodó emberek arczárói leolvasható, hogy mindegyik a vég eszméjével küzd! Mi lesz a siron túl? Vájjon van-e ott is élet, vájjon elveszi-e ott is csakugyan a bűn és a tiszta élet megérdemelt jutalmát? Ezen a napon a legelfásultabb szívben is felébred a hit gondolata. Talán utoljára gyermekkorában hallott imádság szavait mormolják ajkai s megnyugodt szivvel gondol arra, hogy az Isten irgalma végtelen, s egy megtérő bűnösnek jobban örvend, mint száz igaznak. Nézzétek a természetet! Halottaiból újra támad! A fák uj rügyet hajtanak, a tavasz, nyár újra eljön s az ember uj örömmel várja jöttüket. Nem, nem hal meg a természet csak pihen! Nem, nem halunk meg örökre, csak pihenni térünk. A földi élet után egy uj, szebb élet következik, hol nem lesz többé halál, hanem csak végtelen élet! Nem lesz többé földi gyötrelem, hanem égi öröm! Óh, mily végtelen édes a hit, mely reményt ad nekünk, mely lehetővé teszi minden földi kin elviselését. S halottak napján áldozzunk a halottak emlékének. Vigyük ki koszorúinkat és világítsuk ki sírjaikat. De szivünkben is adjunk helyet a megbánás, megtérés gondolatának, mert a halál nem örök s a földön túl is van élet, hol az igaz elveszi méltó jutalmát és a bűnös megérdemelt büntetését. Alfa. Válasz a szakértő főmérnök véleményére. Nem mulaszthatom el, hogy Hollós kir. főmérnök urnák a világítás ügyében annak idején közzétett czikkemre adott válaszára megjegyzéseimet ez alkalommal is meg ne tegyem. Egyáltalában tévesnek kell kijelentenem azon állítást, hogy a kazánkőre nézve egy ! malom üzem más lenne, mint egy villamos telepé. Annak a kazánnak teljesen közönbös, hogy egy dynamót vagy pedig egy malom- ' transmissiót hajtó gőzgépre szolgáltatja-e a fejlesztett gőzt. Sőt a malomüzemnél e körülmény sokkal kedvezőtlenebb amiatt, hogy | ez folytonosan minden megszakítás nélkül dolgozik és igy a kazán tisztítására és le- iszapolásra sokkal kevesebb idő és alkalom van, mint olyan villamos telepnél, mint | Nagykároly városé, hol az üzem a téli napokon legfeljebb 8—10 órán át, a nyári napokon legfeljebb 5—6 órán át tart naponként. Ily üzemviszonyok mellett akármikor leiszapolhatók a kazánok s bőségesen jut idő a kazánok ápolására. Ilyen üzemü villamos telepnél a kazánkő még a legcsekélyebb kellemetlenséget sem okoz és semmi esetre sem lehet ok arra, hogy emiatt oly rendszerű üzemre térjen az ember, mely ezzel szemben hasonlíthatatlanul több kellemetlenséget és egész sorozatát a komplikátió- nak hozza magával. Hiszen ha a kazánkő miatt nem lehetne gőzüzemet létesíteni, akkor hazánkban x/4-e sem létezhetnék a meglevő gőzüzemeknek. A szakértő főmérnök urnák azon megjegyzésére, hogy „nagyon jó lesz a kazánomra j vigyázni, mert szomorú tapasztalatokat fogok I szerezni“, ime, Pfeifer Ignácz műegyetemi j m. tanár ur czikkének egy szemelvényével ! felelek: „Sokszor találkozunk tapasztalt gépészekkel is, akik a szódától irtóznak, mert azt tartják, hogy a viz habzik utána, folyóssá \ teszi a kazánt, berágja az armatúrát. Hát ; ezek egy dologról megfeledkeznek, t. i. arról, j hogy mindez csak a nagyon fölösen használt I szódára áll, de nehogy valaki finyásnak tartsa \ a kezelést, megjegyzem, hogy a szódának mérsékelt fölöslegét se kazán, se armatúra meg nem érzi. (Kazán és Gépujság I. évfolyam 3. szám.) De közölhetnék e tárgyról Grittner- töl, a nagy nevű vegyésztől, vagy Varsányi Emil gépészmérnöktől is, nagyon tanulságos dolgokat, akik e téren bizonyára elég kom- I petensek. De ha a kazánokat minden elfogadható ok nélkül, annyira félti a szakértő főmérnök, i úgy tessék a gőztelepet felületi sűrítéssel 1 berendezni, mikor is a kazán táplálására teljesen kazánkőmentes tiszta desztillált viz nyerhető. E berendezés a költséget alig valamivel növeli. Csodálkozom Hollós kir. főmérnök ur azon állításán, hogy Győr nem világit, mert alapos értesülésem szerint nagyon is fog világítani; sőt már Írják össze a magánvilágitó lámpák számát is és csak egyelőre fog a telep a csatornázási motor üzemre megindulni, de ezen motorokra nem kellene ott 600 lóerő, mint a mekkorára a telep már most épül. Nemcsak hogy magánvilágitást fog adni Győr városa már legközelebb, de igy volt ez elejétől ott tervezve és igy is maradt mind eddig. De, hogy ismét arra a nagyon veszedelmes kazánkőre térjek, úgy ezt a győri telepTARCZA. Hozzá ! Bejárom az ismerős vidéket, Erdőt, berket s ott kereslek Téged; Megkérdezem a sárguló fákat, Mind azt mondják, hogy sohasem láttak. Fenn a légben vándor daruk szállnak Környékéről második hazámnak. Ismer ősim szivszorongva kérdem : Hoztatok-e üzenetet nékem ? Es sebemre balzsamül feleltek: Ok tégedet sohasem felednek:; Szeretettel beszélgetnek rólad, Versenyezve, ki a mi jót mondhat. Felemlitnek minden apróságot, Hogy mi tetszett, vagy néha mi bántott . Mintha velők volnál, úgy csevegnek S megcsillan a könnye a sok szemnek. Vándor darvak híradása nékem ír szivemre, holtig büszkeségein; Kis szobámnak eltűnt ridegsége S felráltá a jókedv, fel a béke. Kis lakocska, örömim tanyája! Bö kegyelme Égnek szálljon rája; Kerülje el őket bú, betegség S hű emberök soha ne felejtsék. O is ápol minden kis emléket, Akkor boldog, ha reájok nézhet; Ilyenkor a múlton elmerengve Nem kesereg, visszatér jókedve. Még sem elég, egy az óhajtása, Teljesültét bizalommal várja: Ha a kedves házba bekopogtat, Kiáltsanak egy „Isten hozott‘‘-at! Nádor Béla. Halottak napján. Irta: G-iczei üiószeg-lxjr 2>v£ór. Itt vagyok én is a temetőben. Szürke, nedves köddel ereszkedik le az alkonyat, az akáczfák megsárgult leveleit meg-megzizzenti a hideg északi szél, a sirdombok már-már elmosódnak a sötétségben s csak egy-egy már- ványkö árnyéka válik ki az egyformaságból. Leszállt az est itt is, ahol mindig éjszaka van. Itt vagyok a temetőben. Először csak egyedül, aztán mind többen-többen, mintha csak a fejfák egyenként elevednének meg. Nem. A valóságosan élő emberek jöttek látogatóba a j ó emberekhez, a — temetőbe. Halottak napja van. A ködös, nedves sötétségben fénybe borul egy-egy sirhalom. Némelyiken lobogó lángu mécsek özöne, némelyiken egy pár gyertyácska, sok sötéten marad. És jöttek a valóságosan élő emberek a csendes jó emberekhez. Egyik jött, hogy hivalkodjék még a sirhalommal is, sokat hozott, a kíváncsiság, egy nehányat talán a szive is. Én is itt vagyok. Nem voltam többet soha, nem volt nékem itt senkim. Most már van. Egy zugban egy csendes sirhalom, a te sir- halmod, édes anyám. Ráülök fáradtan a süppedt halomra. Nem lát senki, nem tudja senki, hogy itt vagyok. Sötét van a közelembe. Én nem hoztam magammal egy mécset sem, koszorút sem hoztam. Ne hidd pedig, hogy elfelejtettünk. Ne hidd, óh ne hidd! Tudod, még az a fehér hajú fiúcska is, e mi legkisebbik fiunk, a te kis unokád, csak gyügyögött még akkor, az is emlékezik reád. Kérdezi: hol vagy? Mindig vár haza, kérdezi: hová mentél ? Aztán mikor kivirágzott az akáczfa, megfogtam a kis kezecskéjét és elvittem hozzád a temetőbe. Megmutattam neki a sirhalmodat: ez a nagymama háza. Látod, látod nem felejtettünk el. Itt ülök a sirhalmodon. Nem gyújtottam mécsvilágot, koszorút se’ hoztam, Itt világit szivemben a tiszta, hű emlékezet. Elég ez néked, minden egyéb úgy is csak hiú pompaság. Itt ülök sirhalmodon. Nem lát senki, nem tudja senki, hogy itt vagyok, sötét van közelemben. így van jól. Beszélni akarok veled, panaszolni jöttem hozzád. Te megértesz még itt a sirban is engemet. Tudom, hogy te már boldog vagy. de látod, én nem vagyok az. Fáradt és beteg vagyok. A testem is, a lelkem is beteg. Nagyon beteg. Alig vonszolom az életet. Tengernyi gond és gyötrelem szakadt reám, lenyomtak a porba, sárba, kiszedték belőlem az erőt, testemből is, a lelkemből is. Óh, hogy meguntam! Ha tudnád, hogy fáj sokszor az élet. Ugy-e, itt, a hol te vagy, nem fáj semmi ? Az emberek is jók, nem bántanak. Ugy-e, nem? Hiszen, aki itt melletted lakik, te a földi életben nem láttad soha, nem ismerted soha, ugy-e mégis szépen megfértek egymás mellett? Milyen jó lehet itt! Sokszor vágyom, nagyon vágyom ide te melléd, pihenni, pihenni csendesen. De látod, nekem erre még gondolni sem szabad, mert az én életem nem az enyém. Mikor én ide jövök, hejh szomorú nap lesz az! Egy jó asszony, az én társam, meg nyolez gyermek veszi akkor kezébe a koldusbotot. Éz lesz az én hagyatékom. Hát érdemes volt ezért élni ? Pedig ide jövök nem sokára. Ide melléd. Milyen jó lesz akkor, nem leszel egyedül. Itt leszünk ketten. Az enyéimnek, akik engemet szeretnek, téged is szerettek, szétszóródnak a nagyvilágba. Itt hagynak minket, nem gyújt az én siromon se’ ezen a napon mécsvilágot senki, koszorút se’ tesz arra senki, de azért engemet se’ felejtenek el soha, mint a hogy én nem felejtelek el tégedet soha. Most már itt hagylak, de eljövök még többször is és egyszer aztán itt is maradok. Addig is áldjon meg az Isten haló porodban is!
