Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1903-10-08 / 41. szám
/* ■ ■ ^ % TársaidlsLlaacLi, szépirodalmi és ismeretterjesztő Ib-etlla/pNAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre.................8 kor. 1 Negyedévre ..................2 kor. Fé lévre.........................4 kor. Egyes szám..................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római lcath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Hogyan emelhetjük városunk bevételeit? (—r.) A jövő évi költségelőirányzat tárgyalásán túl vagyunk, a mit a kiadásokból törölni lehetett, azt a képviselőtestület törölte s igy a pótadót valamivel leszorította, úgy hogy pótadónk a jövő évben 72°/0 lesz, a mi elég szép százalék. Ha meggondoljuk azt, hogy városunk szükségletei napról-napra nagyobbodnak s hogy a közgazdasági viszonyok rosszasága, az üzleti élet pangása és uj adóalap keletkezésének hiánya miatt az állami adók összege is apad s igy a pótadókivetési alap kisebbedése folytán a következő években pótadónk okvetlenül emelkedni fog, időszerűnek tartjuk már most felvetni a kérdést: nem kellene-e foglalkoznunk azzal, hogy minő uton-módon tudnók a városi bevételeket emelni, hogy igy a hiányt kevesbítve, pótadónkat továbbra emelni ne kelljen, sőt ha lehetséges lenne, azt tetemesen leszállítsuk ? Erre — szerintünk — igenis megvan a lehetőség, csak akarat kell és kitartás, s akkor a czélt okvetlenül el fogjuk érni. Ismerjük polgármesterünk józan, hasznosra törő munkásságát és minden üdvös eszme iránti fogékonyságát, s elvárjuk tőle, hogy az itt felvetetendö eszmékkel komolyan és alaposan foglalkozni fog, a képviselőtestület pedig bizonyára sietni fog polgármesterünket szándéka kivitelében támogatni. Szerintünk a pótadóapasztás egyedüli alapja csakis a bevételek fokozása lehet, még pedig egyrészről a már meglevő, némileg jövedelmi forrás — t. i. a vásárvám — nagyobb kihasználásával, másrészről uj jövedelmi források nyitásával. A vásárvám jövedelem nagyobb kihasználása alatt nem azt értjük, hogy a tariffán kellene változtatásokat eszközölni, mert ezt — hacsak a vidékieket a piaczunktól elidegeníteni nem akarjuk — tennünk nem szabad, hanem értjük alatta azt, hogy a vásárvámnak az uradalmat illető részét feltétlenül meg kell vennünk, hogy úgy a vásárterület, mint a vásárvám a város kizárólagos tulajdona legyen, a minek megtörténte után következnék a vásár- tartási jog kiterjesztése engedélyezésének kieszközlése, úgy hogy nálunk is az országos vásárok ne egy napig, hanem legalább is három napig tartsanak, a mi által nemcsak a vásárvámnál lehetne sokkal nagyobb eredményt elérni, hanem a város iparának, kereskedelmének is igen nagy szolgálatot tennénk. Hogy a vásárvámjövedelem nincs eléggé kihasználva, holott ez egy jogos, méltányos jövedelmi forrása a városnak, azt senki sem vonhatja kétségbe; mert ha végig nézzük a nagyobb városok jövedelmei statisztikai adatait, látni fogjuk, hogy a városok legtöbbjénél a vásárvámjövedelem képezi a városok legnagyobb bevételét. Azonban e mellett szükséges lesz egy piaczrendtartás elkészítése is, minthogy kétségtelen, hogy csak rendezett piaczokon lehet a díjszedést sikerrel keresztül vinni s csak egy jő piaczi rendtartás képes a vidéket piaczunk minél nagyobb látogatására ösztönözni. Ezek után jön az uj jövedelmi források nyitása. Ily városnál, mint a minő a mienk, a mely igen kevés vagyonnal bir, azonban mégis megvannak a lakosságnak a városias életre irányuló igényei, hacsak nem akarja polgárainak a terheit elviselhetlenné tenni, különösen az indirekt adók felé kell fordítani tekintetét. Ezen adókat a lehetőség szerint azért is be kell hozni, mert ezek a legigazságosabb adók, amennyiben minden embernél saját tetszésétől függ, hogy ezekből mennyit fizet, ezenfelül pétiig ezek alkalmazásával az idegeneket és a városban lakó egyenes adót nem fizetőket is megadóztatjuk anélkül, hogy ezek ezen terhet megéreznék s igy a városban megforduló idegenek is valamelyest hozzájárulnak a kiadások fedezéséhez. Be kell tehát hozni a fogyasztási pótadót a bornál, be kell hozni az ásványvizek adóját. Ha első és fökötelessége a városi tanácsnak, hogy a város háztartásában kedvező állapotokat teremtsen, akkor nem szabad idegenkedni egy kis újítástól, s vasmarokkal és erélylyel kell elhárítani azokat az akadályokat, a melyek a pótadó apasztásának útját állják. Elég nehéz időket élünk. A megélhetés gondja ott borong polgártársaink homlokán. Nagyon súlyos teher maga a nagy állami adó is, hát még a pótadó és más járulék. Az előbbit leszállítani nem igen áll módunkban, de ha a pótadó leszállítására van mód, ha egy redöt elsimíthatunk polgártársaink homlokán, ne üljünk összetett kezekkel, hanem a legnagyobb erélylyel kisértsük meg a fenti eszmék megvalósítását, a mi által a város polgárai terhein valamicskét könnyitünk. Nagykároly rendezett tanácsú város ebtartási szabályrendelete. II. 7. §. Az ebtulajdonos felelős a kutyája által okozott károkért, — ha azonban a kutyája ingerlés következtében okoz kárt, azért az ingerlő felelős. 8. §. A kutyák bármilynemü kínzása tilos. 9. §. A pásztorkutyák, valamint a külterületen, tanyákon levő kutyák a nyakról lelógó, lánczon függő, legalább 30 cm. hosszú kölönczczel látandók el, úgy hogy az térden alól érjen. 10. §. Minden a mezőn talált magában járó és kölönczczel el nem látott kutya kóbornak tekintendő s kiirtandó, a mezőn talált kóbor vadászkutyákat az 1883. évi XX. t.-cz. 14. §-a értelmében a vadászatra jogosult pusztíthatja el. 11. §. A veszettség veszélyének elhárítása czéljából az ebtulajdonos, ha kutyáján feltűnő változást lát, ha a kutya bujkál, nézése zavart, vagy egészségi állapota előtte bármi tekintetben gyanússá lesz, kutyáját elcsukni és zárt helyen lánczra tenni és azt a rendőrségnél azonnal bejelenteni tartozik. Ha a kutya még nem marakodott, kiirtása a rendőrség értesítése mellett meg van engedve és a kutya a dögtéren elásandó. TARCZ A. Egy szőke asszonynak. Kérdést tett Ön, „Szőke asszony“, „Ego“ név kit rejteget? A kérdésre im' felel egy Szerkesztői üzenet. De én, kit az Ön kérdése —- Képzelheti — meglepett, Leszek bátor — pardon érte — Egy pár szóval felelek. Oly kiváncsi, minő Kegyed, Jó magam is lehetek S kérdésére válasz helyett Egy kéréssel felelek. Ön tudja már, ki vagyok én S különös igy nem lehet, Ha kérem, hogy most már Ön is Tegye le az álnevet. Végezetül köszönetéin Az eszméért, mit adott: „Ismerkedés czéljaira Használni e rovatot“. Ego. Amint a gyermek akarja. Sternberg Ottótól. Egymás mellé temették őket, pedig az életben nem is ismerték egymást. Hiába — halál után mindnyájan egyformák vagyunk, s csak a nagyon nagy uraknak van „jogukban“ akkor is az egyedüllétet keresni. Az asszony már régen beteg volt. Tudja a jó Isten, talán sohse is volt egészséges. Mikor ezelőtt nyolcz évvel Révy Gábor, a megye első gavallérja elvette, már szivében viselte a halálos betegség csiráját. Férje ápolta, beczézgette s még az élet nehéz küzdelmei közepette is örökké mosolygónak, j derültnek mutatta előtte magát. Hiába volt! minden. Egy a többinél is erősebb roham j megölte az ifjú nőt, férjére nagy, igen nagy ] fájdalmat és szerelmük beczézett gyümölcsét:! a kis Pistikét hagyva. A másik halott férfi. Erőteljes, munka- i biró ember, munka is ölte meg. Télviz idején kellett Orbán Gézának valami vasúti | töltés munkát végeztetnie. Meghűlve ment haza ; otthon a láz fokozódott, harmadnapra j kiterítették. Felesége majd megőrült a fáj- j dalomtól. Csak kis leányát: az aranyhaju Margitkát szorongatta görcsösen karjaival, mintha őt is féltené attól a kérlelhetetlen sáppadt szörnytől, a minek neve: halál. A pap elvégezte szomorú kötelességét. Előbb az egyiknél, aztán a másiknál. A gyászoló közönség pedig, miután már semmi látni vagy hallani való nem kínálkozott számára, zsebkendőjét meg már eléggé tele sírta, hazafelé sietett. A sírnál csak négyen maradtak. Azaz, hogy csak ketten. Mert a két kis gyermek — hiszen e korban oly könnyen megy a barátkozás — látván, hogy papa, illetve anya nem törődik velők, sőt kérdéseikre sem adnak választ, eltávoztak arról a helyről, a hova évek múlva zokogva, térdre borulva fognak járulni, elmentek a temető árkába virágot szedni, lepkét kergetni. Az a kettő pedig ott a sírnál, mind erről nem vett tudomást. Mérhetlen fájdalommal j borulnak le arra a kis dombra elsuttogni, elzokogni a benne nyugvó kedvesnek: Én j egyetlenem, mért hagytad itt ebben a sivár világban a te hűséges uradat, asszonyodat. Az asszony felveti gyászfátyolos fejét. Úristen, hát nemcsak neki van kit gyászolnia, kiért zokognia? És amint igy a halott férfitől az élő felé fordul, eszébe jut neki az élők közt is a legkedvesebbje: Margitkája. Nyugtalanul néz körül. Hirtelen rémület fogja el. Mindenható ott az Egekben! Ha valami baja történnék az ö aranyfürtü kicsikéjének. A másik is feltekint a sírról. Megretten. Mellette az ismeretlen nő; gyermeke, elhunyt szerelmének egyetlen földi záloga pedig sehol, sehol. Tekintete révedezve fut végig a halottak csendes birodalmán. Könnytelt szemein hirtelen örömsugár tör keresztül. Igen igen, ő az, az ő Pistikéje. A fiúcska tényleg közeledik. Mellette lépdel kis pajtása: Margitka. Kis kezök tele van vadvirággal, mig ajkok kékes-piros a temető árkában majszolt szedertől. Édes anyám — csacsogja a kis leány, ez itt Pistike, neki az anyukája szállott ma az égbe, hát hoztunk nekik virágot, mert azt mondja Pistike, hogy az ő anyukája is szereti a mezei virágokat. A férfi pedig csak áll ott szótalan és ajkára nem jön egyetlen egy szó sem. Érzi, hogy valamit kellene mondania, valamit tennie, de hangja elcsuklik, agyában nincs egyetlen gondolat. — Pistikém, már haza megyünk. Búcsúzz el kis barátnődtől. — De atyuskám ők is jönnek, szól s be sem várva a továbbiakat Margitkával — a ki most már édes anyja szoknyájába kapaszkodik — a kijárás felé indul. A férfi pedig még egy utolsó pillantást vet a sírra, aztán gyermeke után siet. A kapunál utói éri őket és Pistikét karon fogva, néma kalapemeléssel távozik. * * * Egy hónap telt el a temetés óta. Egy hónap tele búval, keserűséggel, fájdalommal. A férfi majdnem minden idejét birtokán tölti, egyedül halottja emlékének élve. Nem keresi a társaságot, nem az ösmertebb helyeket, hol minden egyes személy, minden egyes tárgy elhunyt kedvesét juttatja eszébe: nem bir, nem akar „otthon“ lenni. Hát az asszony, mit csinál ? Öt nem foglalja el a munka, neki nincs hol, nincs mivel felednie. Az utczán keveset látják, csak akkor, amikor a temetőbe megy. Ö szereti a régi, a közös „otthont“, a hol minden szék, minden szöglet, minden csecsebecse reá emlékezteti. Lelkében ismét átéli azokat a szerelemmel teljes éveket. Keserű élvezet, de mikor az neki olyan jól esik. Megédesíti a könnyet, megkönnyíti a sírást.
