Nagykároly és Vidéke, 1903 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1903-10-01 / 40. szám
Társadalini, szépirodalmi és IszrcLeretterjesztő l^etila/p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. jj Negyedévre................... Fé lévre..........................4 kor. j Egyes szám................... Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A magyar nemzet történelmének számos gyászlapja van. A szabadságára féltékeny nemzet sohasem tudott belenyugodni abba, hogy vérrel szerzett jogait megcsorbitani engedje, s ha ideig-óriág mégis kénytelen volt az erőszak előtt meghajolni, a hamu alatt a parázs mindig élénken égett s csakhamar újult erővel tört ki a nemzeti jogok visszavivása iránti vágy. Mindig akadtak lelkes hazafiak, kik élére álltak a nemzeti felbuzdulásnak, s habár csaknem mindig nélkülözés, meghur- czoltatás, számkivetés, sőt a halál jutott a nemzet vezéreinek osztályrészül, a szomorú példa sohasem rettentette vissza a legjobbakat attól, hogy a magyar ösjogaiért, alkotmányáért és szabadságáért fegyvert ne fogjanak. Ezer éves múltúnk telve küzdelemmel s Árpád által szerzett hazánknak minden talpalatnyi földjét áztatta már honfivér. Nem hóditási vágyból, nem kalmár érdekekért, hanem csak azért, hogy ezen a szent földön megmaradhassunk, hogy a magyar szabadság viruljon, hogy trikolorunkat magyar haza szellője lengesse. Ha hazánk történelmét lapozgatjuk, szivünk büszkén dobog fel a magyar dicsőség nagy hírére, — de viszont könynyeinkkel áztatjuk annak gyászlapjait! Mennyi méltatlan, igazságtalan szenvedés, mennyi jogtalanság van azokra felvésve! És ha elérkezünk az 1848-iki sza- badságharcz történetéhez, lehetetlen a legmélyebb fájdalommal nem gondolni arra, hogy egy jogos nemzeti küzdelem, mily gyászos véget ért! Bujdo- kolás, számkivetés, börtön, golyó vagy bitó jelzi legnemesebbjeinknek útját, kik csak azért ragadtak fegyvert, hogy ezt a szerencsétlen nemzetet megvédjék ellenségeitől. Ötvennégy éve már annak, hogy l egy, a történelemben páratlan küzde-1 lem után, a magyar szabadságharczot leverte az északi óriás. A küzdelemben kifáradt, elcsigázott nemzet rabigába görnyedt. A kiket félistenek gyanánt i tisztelt és becsült, azok kénytelenek I voltak elbujdosni, számkivetésben élni, akik pedig ittthon maradtak, vagy pedig menekülni nem tudtak vagy nem akartak, azok részére az önkény a leg- válogatottabb szenvedéseket juttatta osztályrészül. Hány nemes lélek röppent el a börtönök szomorú falai között! Hány honfiúi szív szűnt meg dobogni a katonák ropogó fegyverből s egy-egy buta ólomdarab a nemzetet hány szép reményétől fosztotta meg. Ötvennégy éve már annak, hogy a magyar Golgothán, Aradon, tizenhárom hős tábornok vértanú halált halt. Kilencz hős — akik a halállal százszor szembenéztek, száz véres csatában, bitófán végezte életét, négyet pedig az aradi vár sánczai között terített le a golyó! Miért? Nem tudjuk ! Mert hasonló eljárásra alig van példa a történelemben. Tizenhárom ragyogó fáklya aludt ki 1849 október 6-án Aradon, s az önkény azt hitte, hogy testükkel eltemette a magyar szabadságot is! Azt hitte, hogy ha a nemzet vezéreit bitófa alá hurczolja, el fogja temetni azt az eszmét is, a. melyet ők kimondták s a melyért meghalni is tudtak! És? Ma, ötvennégy év múlva, van-e I magyar, ki október 6-án áhítattal ne I fordulna Arad felé? Van-e magyar széles e világon, ki ezen a napon gyászünnepet ne ülne? Van-e magyar, kit ne lelkesítene az ö példájuk, ki kész ne volna életét áldozni a hazáért? Az az eszme, melyet ök képviseltek meghalni nem fog soha! Templomainkban áhitatos zsolozsmák hangzanak fel az ég Urához! Iskoláink ifjúsága az ö emléküknek szenteli ezt a napot! Gyászt ölt ma a hazának minden hü fia, mert nemzeti érzésünk, jogainkhoz való ragaszkodásunk, szabadságvágyunk most sem kisebb mint ezelőtt volt, sőt még nagyobb! Azok iránt pedig, kik a mi jelenünkért s utódaink jövőjéért, hazánk szabadságáért haltak vértanú halált, szeretetünk, hálánk nem fog lankadni soha! Sírjaikat kegyelettel ápoljuk, friss virágokkal árasztjuk el és könynyeinkkel öntözzük. Friss virágot hajt a szabadság vértanúinak sírja, melyből a magyar nemzet megtanulja, hogy a hazáért nemcsak élni, de meghalni is dicsőség! S a bitó szégyenletes fája glóriával van körülövezve, ha a hazáért haltunk meg rajta.- ó. Ssinészet. Krémer Sándor színtársulata szept. hó 28-án fejezte be előadásait. Örömmel konstatáljuk, hogy közönségünk az idei szezonban állandóan látogatta az előadásokat s ebben bizonyára nagy része van a társulatnak is, mely habár nem is rendelkezett sok elsőrangú erővel, de mindenkor kitünően összetanult előadásokat produkált, elég jó műsort nyújtott s ha Krémer. igazgató megelégedéssel távozhatott körünkből, mi is megvagyunk elégedve az ő működésével és szívesen várjuk ismét körünkbe ! Az utolsó hét műsoráról a következőkben számolunk be: Szerdán, szeptember hó23-án Gorkij Maxim hires darabját, az „Éjjeli menliely“-t adták zsuffolt ház előtt. A darab maga rendkívül megkapó. Valósággal megrendíti az embert realizmusával. A nép legalsó rétegéből meríti képeit, a hová az intelligens emberek egy része is lesülyedt s az utcza népével együtt lakik, együtt él és dőzsöl. Mindegyiket valami bűn kergette a sárba, hol egy része czinikusan megmarad, másik része menekülni szeretne belőle s kétségbeesetten ragadná meg a mentő kezet, de a szabadulásban való kételkedés visszataszítja a sárba. A czinikus egykedvűség, az emberi érzéketlenség, a szenvedély megrendítő képeit T ARCZ A. Brankovics Erzsébet. Megrendülve borul le az ember imádva hatalmad, koldusok és koronák Istene, szerelem. Oltárod előtt megszűnik a szabad gondolkodás, az ész helyét elfoglalja a korlátokat nem ismerő érzelem; híveid áldozatul rakják lábaid elé a hirt és nevet, fényt és dicsőséget, jólétet és pompát, feláldozzák a jelent, koczkáztatják a jövőt, csakhogy részesítsd őket jótéteményeidben vagy büntesd elvakultságukért kárhozatoddal. Óltárod előtt megszűnik a világ irgalmatlansága okozta fájdalom, kedvese keblén a sorsüldözött is jobb reményre kél, azok pedig, kiket kárhozatoddal sújtasz nem lelik meg a világban a gyógyirt. Mi emberek úgy vagyunk teremtve, hogy szeretet nélkül élni nem tudunk. Kunyhó és palota, koldus és király egyaránt rabjai az érzelemnek. És mégis mikor egy-egy nagy úri udvar szerelmi „botrányáról" olvasunk, szinte el nem tudjuk képzelni, hogy ilyesmi azokkal is megtörténhetik. Pedig az emberek egy mintára vannak teremtve és a ki kivétel a "természet törvényei alól, az torz-szülött. És ha végig lapozzuk a történelem lapjait, látunk államokat alakulni és szétbomlani, háborút indítani és békét kötni, melyek mindegyikének indokai között ott van e nagy hatalom keze. Hazánk történetében is annak egyik legszebb korszakában a Hunyadiak korában játszódik le egy ily szerelmi regény, mely két halálos ellenfelet köt össze a szerelem lánczai- val. Ismerjük Brankovics szerb patriarcha ; szerepét a Hunyadi-ház történetében és mégis, mikor bekövetkezni látjuk a két család között a kiengesztelődés perczeit, nagyon kevesen ismerik fel ennek indokai között egy gyorsan és gyászosan letűnt szerelmi idyll nyomait. Brankovics György belátva azt, hogy a Hunyadi-ház hatalmát megtörni nem tudja, egy házasságot akart létesíteni. Unokáját a szép Erzsikét akarta összeházasítani Hunyadi Mátyással. És épen, mint a modern házasságokban, úgy itt is, már mindenki tudott a dologról, mindenkit megkérdeztek véleménye felöl, sőt már az eljegyzés napja is el volt határozva, csak a legközelebbről érdekelt — Erzsiké — nem tudott a dologról semmit. Pedig ha megkérdezték volna! Az ő ifjú; szive már nyílott, ő már mást szeretett, j Szeretett egy szegény dalost, kinek lantján kívül semmije sem volt, kinek származását | homály födte és kit csak Erzsiké szeretett, mert Porfirnak a szegény dalosnak már senkije sem volt a földön. Együtt szőtték álmaikat a kastély melletti patak partján. Egyik le akart szállani a magasból a földre, mig a másiknak nagyratörő tervei voltak. Felemelkedni a földről a magasba egészen a trónig. És ők mindkét esetben találkoztak volna. Egy rózsa volt az, a mi őket összefűzte, mely első találkozásuk emléke és a dalos énekének jutalma volt, egy rózsa, mely előbb a lányka szivének dobogását hallgatta és később már a dalos keblén pihent és ott árulta el a másik szív titkait ennek. Már minden készen állott az eljegyzésre indulásra; midőn Brankovics magához hivatta unokáját és elmondá neki a valót, hogy Hunyadi Mátyás jegyesévé lesz. Lefesté előtte jövő boldogságát, Mátyást mint az ifjak mintaképét, az előnyöket, melyek e házasságból hazájára erednének, felfedé előtte kedvencz tervét, Mátyást trónjának utódává tenni. És Erzsikének mindezekre egy szó válasza sem volt. Ott állott megtörve némán nagyatyja előtt. Mert azoknak, kik a trónon születtek nem szabad ismerniük a szív szavát. Nekik nemcsak másokon kell uralkodniok, hanem önmagukön is. Gyakran csak portékák ök, kiket az ország érdekében bármikor, bár néha jó áron eladnak. És mikor végre szólni tudott, hiábavaló volt minden szava. Indulnia kellett Hunyad vára felé, még csak azt sem engedték meg neki, hogy Porfirtól elbúcsiizzék. Megindult a gyászmenet menyegzőre. Temetése volt az egy ifjú lélek boldogságának és menyegzőre vitték az élő koporsót. * * * f Hunyad várában nagy mulatozások közepette ülték meg az eljegyzést és pár nap múlva maguk maradtak az ifjú jegyesek. A rózsa, ha leszakítják élete fájáról — elhervad és csak ideig-óráig tartja életben a gondozás. így volt Erzsiké is. Az ő életének fája Porfir szerelme volt, Mátyás igazi és őszinte sze- retete reá nézve csak ily gondozás volt; szivének sebe be nem heggedt, lassan foly- tatá pusztító munkáját. Hiába volt Hunyadiné minden kísérlete, Mátyás odaadó szerelme, már csak egy agyongyötört lélek utolsó vonag- lásainak voltak tanúi. Időközben Mátyásnak is távoznia kellett egy kis időre Budára a királyi apródok közé és mig ö oda volt meghalt Hunyadi János. Sirt, zokogott, gyászolt a haza, mely legnagyobb fiát, gyászolt a Hunyadi-család, mely dicsőségét vesztette el. Ravatalon feküdt már a nagy halott és csak Mátyást várták Budáról, hogy megtörténjék a temetés, a midőn egy reggelen egy ifjú dalos kért bebocsáttatást a várba, ahol a család elé vezették. Ifjú volt még, de arcza a belső szenvedések nyomait tükrözteté vissza, külsején pedig meglátszott a nagy ut, amelyet idáig megtett. Énekelt Hunyadiról, a nemzet nagy fiáról, a csapásról, mely elhunytával a nemzetet érte és végezetül önön életét és származását énekelte meg. És midőn énekét végzé, Erzsiké egy végső sóhajjal elköltözött oda, a hol az igazi boldogság lakozik, a dalos éneke közepette szállt el lelke, megölte szive, mely annyira szeretett. A dalos Porfir volt. Erzsiké utolsó sóhaját is csak ő értette meg, az egy név volt — az ő neve. * * [ * . Szomorúan fűlt kürtjébe a kettős gyászba borult Hunyadi-ház kapusa. Mátyás érkezett meg. És midőn atyja koporsója mellett meglátta a másikat, aléltan rogyott kísérői karjai közé boldogsága romjai előtt. * * * Az idő árja nagyot haladt előre. Mátyás kora és hazája legnagyobb uralkodójává lett. Épen Bécs várát ostromolta, a midőn egy dalos kért bebocsáttatást hozzá. A művészetek nagy pártolója maga elé bocsáttatta. A dalos énekelt egy barna kis leányról, a I kit ö — a szegény dalos — nagyon szere- i tett és a ki egy nagy ur fiának lett a meny- ■ asszonya, de a kit mindkettőjüktől elragadott a halál. Végül énekelt egy rózsáról, melyet a kebelén hordoz. .Alidon a dalos í énekét befejezé, a nagy király könnyek között ölelte át a dalost e szavakkal: „Édes barátom, mi egyet szerettünk“. JEr/o. CZIMBALMOZNI alaposan tanít háznál vagy saját lakásán is = Spirai Mariska= tanítónő. (Könyök-u tcza 14-ik szám.)
