Nagykároly és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-16 / 3. szám
T árs slcLsl1dm-í, szépiiodalini és isiza.eretterjesztö i^etila,p_ NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Egész évre Félévre . . Előfizetési árak: . 8 kor. Negyedévre . 4 kor. Egyes szám Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Erkölcsnemesités. Minél jobban haladunk a czivili- záczió magaslata felé, annál hatalmasabbá válik az az igyekezet, hogy az erkölcsöket nemesítsük. Összes kulturális intézményeinknek nyíltan hirdetett vagy alattomban értett czélja az erkölcsi élet javítása s e czél eszközei nemcsak az oktatás és önmivelés, hanem azok az intézmények is, melyek munka kifejtésére, a társadalmi rend fentartására vagy a jólét emelésére alkottattak. A humánus intézményeket külön nem is említjük, mert ezeknek erkölcsnemesitö czélzata szembeszökő. Amikor még az államok jogrendje nem volt oly szilárd, mint ma és a hatósági rendszer még fogyatékos volt, különösen az alsóbb néposztályokat csak Istenben való erős bizodalommal, tehát a vallással és hittel, mint az, erkölcsök nemesítésére legalkalmasabb ! eszközzel, lehetett a bűn útjáról elriasztani. A társadalmi rend fentartása czéljából még ma is üdvösebb a nép vallásos érzületére hatni, mint hatalmi eszközöket alkalmazni. Mert a vallás megelőzi az erkölcstelen cselekedeteket, a törvény pedig csak a már megtörtént bűntényeket torolja meg. Ha tehát a vallást annyira lehetne beoltani a népbe, hogy lelke irtóznék a vallás által tiltott cselekedetektől, a törvény végrehajtóinak bizonyára félannyi dolguk se volna, mint van tényleg. Sokat gondolkoztak, tettek is már, hogy a valláson kívül is megtalálják az erkölcstelen cselekedetek megelőzésének módját. így különösen népoktatásunk napról napra javul s ma már oly színvonalon áll, hogy az európai nemzetek legjobb népoktatásaival mér- közhetik. Ám az iskola, amilyen áldásos is működése és amennyire értékes is az általa megvetett alap, mégis majdnem kizárólag az ifjúsággal foglalkozván, abszolút biztossággal nem vértezi az embert később is erkölcstelenségek ellen. A küzdelmes életbe kilépett, meglett ember csak az erkölcs iránti érzéket s annak helyes megítélését kapja utravalóul az iskolától, — ezt is csak úgy, ha jellemének hajlandósága van rá és ha nevelése helyes irányban történt. Az élet fordulatai gyakran halomra döntik a legerősebben megvetett erkölcsi alapot, tönkreteszik egy pillanat alatt mindazt, amin sokan tudásuk és jóakaratuk felhasználásával éveken át dolgoztak. Jóleső örömmel kell tehát fogadni minden olyan intézkedést, mely az erkölcsnemesitést kiviszi a gyakorlati életbe, ekképpen az életben is megelőzvén az erkölcstelenséget. Hányán törték már azon fejüket, hogyan lehetne megakadályozni a családi élet erkölcsét és szilárdságát aláásó vadházasságokat? Józan eszü, praktikus délvidéki urak kieszelték a módját, miképpen lehet e bajon legalább részben segíteni. A délvidéknek egyes megyéiben, különösen pedig Tetőesés Torontál-megyében, nagyon elszaporodtak a hitelszövetkezetek s ezek közül egyeseknek vezetői a nép minden bajára kiterjesztvén figyelmüket, j nem csupán a hitel, hanem az erkölcs J javítását is föladatuknak tekintik. így az egyik torontáli községbeli szövetkezet a szaporodó vadházasságok útját akarván bevágni, kimondotta, hogy vadházasságban élőknek hitelt nem ad. Az eredmény meglepő volt, mert mindjárt az első évben tizennyolez ilyen pár törvényesítette házasságát. Ilyen praktikus intézkedések eszközlésére nein elég a nemes buzgalom, ehhez találékonyság is kell. Kell továbbá hozzá nagy lélekismeret is, hogy felismerve az emberek gyengéit, ha a szükség úgy kívánja, ezeknél fogva iparkodjunk elérni a czélt: az erkölcsök nemesítését. Nem talpraesett dolog-e az emberek pénzszükségletét felhasználni arra, hogy erkölcseiket javítsuk? A szilárd anyagi helyzetbe jutott szegény embert ily módon az erkölcs útjára szorítani, nem-e a legnagyobb ellentétje ez az eljárás az uzsorás kapzsiságának, aki magas perczentekkel szipo- lyozza ki hitelkeresö áldozatát és viszi öt az erkölcsi és anyagi bukásba ? Az erkölcsnemesitö hitel példa, mely sok más változásban is követésre méltó. A női ruházat reformjáról. Irta: Frőhlichné Móricz Paula. Az emberiség halad, — nem! Utóbbi időben fut, rohan a fejlődés, tökéletesedés utján, mindent átváltoztatva, eltörülve s újjáalakítva eközben. Mégis némely dologban lenyűgöző konzervativizmussal gátat vet félénken a fejlődésének és éppen olyan reformokat késleltet, melyek pedig megmérhetetlen haszonnal járnának, s magát az előrehaladást nem kis mértékben szolgálná. Ezen dolgok közé tartozik a női ruházat reformja is. A közmondás bár azt tartja: „Autre temps, autre moeurs,“ a mai kornak ugyancsak meg nem felelő a mai nők ruházkodása, mert azt az elmúlt idők szokásai uralják. Hiszen könnyű volt ám délen az antik görög asszonyoknak, hajadonoknak, lenge, fehér tunikával leplezni idomaikat, mikor alig volt egyéb dolguk, mint az annak olyan kedvező környezetben, testi fejlődésüket és szépségüket ápolni és könnyű volta XVIH-dik század hölgyeinek is raffinált kellemmel a drága brokát uszályaikat a franczia mintára épített kastélyokban és kertekben, maguk után vonni, szünetlenül széptevőikre s őket dicsérő szonettekre gondolva; sőt kellemes lehet ma is a sarki nőknek télen, nyáron, állatbőrbe öltözködni, annál nehezebb szegény élő és modern nőknek (ha teljesen kvalifikáltak is erre széptanilag), hideg bálterem jeges léghuzamában, meztelen hát- gerinczczel és meztelen keblekkel pompázni, s annál kínosabb nekik hivatalba, iskolába futni, reggel nyolez órakor már pánezélfüzöbe szorított derékkal, s annál irtózatosabb a főváros miazmáit az utczai porral együtt felverni az uszályokkal, amidőn üdítő sétára kellene indulniok; és éppen igy a divattól rájuk kényszeritett prémboát forró nyáron is az átlátszó batiszt ruhákhoz a nyakukon hordozni!! Mennyire fontos, sürgős és szükséges lenne a női viseletnek reformja, azt mutatják azok a mozgalmak, melyek évek óta folynak az európai és amerikai államokban. Körök, ligák, egyesületek alakulnak, melyek hol kötelezővé teszik valamely reformált egyenruha viselését, vagy pedig egy ilyennek feltalálását tűzik ki czélul. Ugyancsak mutatják ezt a szükséget azon óvóintézkedések, melyeknél fogva büntetik az ut- czán hosszú ruhát viselő hölgyeket, vagy eltiltják a felsőbb iskolákban a lányoknak T A RÓZA.-*3íi£+Hóvirágok. I. Te benn vagy büszke, fényes társaságban, Az én barátom, társam a magány; Te elsóhajtod: volt egy boldog ifjú És én leirom: volt egy kis leány. Mosolygva hallgatod, ha udvarolnak, A czimborákkal én is kaczagok... Te elsóhajtod: haldoklik a szivem És én leirom: már halott vagyok. II. Egy halavány, kis kékszemü leányka Követ látatlan, bármerre megyek; Átreszket szivemen az üdv varázsa, Arany füstté válnak a fellegek. És ringatom a szivem halk dalokkal Egy édes örökálmodásba át.. . Kis kékszemü, szegény iehér virágom,' Kívánj nekem csöndes jóéjszakát! III. Az én szerelmem boldog, szent lemondás, Szenvedni, inig a szívben nóta szól, A mig tudom, hogy vígság és felejtés Ragyog egy arezon messze ... valahol. .. Ábrándvilágom’ a gúny ne zavarja, Ha ő elhervad, elnémul dalom ... S egyszerre lépünk majd egy szebb világba Én eltitkolt, kis őrző angyalom! IV. Megvénülünk majd lassan mindaketten. Nem álmodunk igy némán, önfeledten; Gyengébb, sóhajnál halkabb lesz a nóta: Vén troubadur, fehérhaju anyóka. S ha összejövünk, megfogom kezét tán És könnyezünk a régi, dőre tréfán... Szivünk fölött két hervadt őszi rózsa: Vén troubadur, fehérhaju anyóka! V. Megcsillan a vágy fátylos szemeinkben, Valami a kebledre kényszerit; Pír hímezi ki fáradt, sápadt arczom, Talán az égő bús remény s a hit. Ha elmerültem bűvös szemeidben, Szivedben látom, mennyi a salak: Pír hímezi ki akkor is az arczom. Talán a szégyen, hogy — imádtalak. VI. Elnyűtt a sorsom minden, minden álmot, Eltűnt az ábránd, bánat, szerelem; A pajtások még megdicsérnek érte, Hogy akarat él szilaj lelkemen. Mit mondjam nékik, hogy szív nélkül élek, Gyűlölni tudok, de szeretni nem; És nem tudom már azt se, hogy miért van Az én egész, vad, léha életem ?! . .. VII. Mért csaljuk egymást, gazdag urra vágyói, Engem szegénynek szült szegény anyám; Te álmodol a fényről, csillogásról: Én egy csillagról csak az éjszakán. Add el magad ! Hadd kezdődjék a vásár, ígérnek bálványt, aranyhegyeket.. . S fel-felsóhajtok csöndes árvasággal: Mit adhatok én? Csak a szivemet. Fliesz Henrik. Az ellenállhatatlan. Ouy de Maupassant — No lám, Miliaul ur! — kiáltott fel valaki. Szemlélőre vettem a jelzett férfit, mert már rég vágytam ezt a Don Jüant megismerni. Nem volt már fiatal. Megszürkült haja némileg hasonlított ama szőrmekucsmához, melyet az észak egynémely népei viselnek és finom szálú, hosszú szakáiéban, mely leért a melléig, itt-ott már ezüstös szálak fehérlettek. Halk hangon beszélgetett egy asszonynyal, gyöngéd tekintettel nézvén reá, tiszteletteljesen és alázatosan. Ismertem az élete folyását vagy legalább azt, mi abból ismeretes volt. Többször beleszerettek az őrülésig a dámák. Úgy beszéltek róla, mint egy nagyon csábitó, ellen- állhatlan vonzerejű férfiról. Hölgyektől, kik I leginkább zengték dicsénekét, kérdezvén, honnan hatalma felettük egy kis habozással mindig ezt felelték: — Nem tudom. . . bűvölet. Bizonyára, nem volt szép. Semmi se volt rajta abból az elegáncziából, melyet az asszonyszivek megigézőinél keresni szoktunk. Érdeklődéssel tudakozódtam arról is, hogy mi csábítása lényege? Szelleme . . . Soha sem czitálták előttem mondásait, sem intel- ligencziáját nem hirlelték. A tekintete ? . . Talán . . . Vagy a hangja? . . . Bizonyos lények hangjában van valami ellenálhatlan gráczia, olyan, mint a finom ize inyes ételeknek. Valósággal éhezünk rájok és a szavaik csengése oly élvezetet szerez, mint egy ízletes falat elköltése, Egy barátom ment el mellettem. Kérdeztem : — Ismered Miliaul urat? — Igen. — Mutass be neki. Pár perez múltán megszorítottuk egymás kezét és elcsevegtünk. Értelmesen beszélt, nagyon kellemes volt hallani, a mit mondott, a nélkül, hogy annak valami különös tartalma lett volna. Csakugyan szép hangja volt, szelíd zenei, de hallottam már sok megnyeröbb, megigézöbb hangot is. Élvezettel hallgatta az ember, mint a hogy egy szép forrás tükrét nézzük. Nem kellett a szellemet valami nagyon megerőltetni, hogy gondolatmenetét követni lehessen. Társalgása nem élesztette szükségét válasznak vagy ellenmondásnak avagy elragadtatott jóváhagyásnak. Ép oly könnyű dolog volt felelni neki, mint hallgatni öt. A válasz önként tolult az ember ajkaira, a mikor szavait bevégezte.
