Nagykároly és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-04-03 / 14. szám
XIX. évfolyam. Nagykároly, 1902. április 3. Társadalmi, szépirodalmi és isrozLeretterjesztő 3a.@tila/p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Szerkesztőségi iroda és «.iadótóvatal r Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmerrtetlen leveleket elöttörrb ismeretlentől nem fogadunk eh Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Tavaszodik. Befejezte a tél hosszú álmát. Élet kél a természetben s a száraz gályák rövid vártatva felveszik zöld ruhájokat, a tavaszi szellőben titokzatosan zuhogó leveleket. Ugyan miről fognak suttogni. Az elernyedt erek fognak-e ismét élénkebben lüktetni, az elszikkadt gazdasági források meg fognak-e eredni megint? Ez az, ami ma legjobban foglalkoztat mindenkit, aki a súlyos viszonyok közt jobb idők után áhítozik. S a tavasz, mely magával viszi az enyhe napsugarakat, a remény sugarait is küldözgeti az emberek szivébe, hogy el ne csüggedjenek. Az emberi fizikum megszabadulván a tél zordonságai alól, érzi a nap melegének üdítő hatását és ennek a kellemessége áthúzódik a lélekre is. Sejtjük, érezzük, hogy a válságos gazdasági állapotnak vége kell, hogy szakadjon, noha kézzelfogható bizonyságunk nincs, mely e reményre feljogosítana. De mivel szeretjük hinni, hisszük is. Igazában alig változott valami a legutóbbi öt év óta. Ha változott is, nem a jóra vezetett, hanem mind közelebb hozott ahhoz a kérdéshez, hogy ugyan már most mifelé fog a helyzet ismét rosszabbra fordulni, mi újabb csapás vár ismét reánk, mely akadályt fog gördíteni a gazdasági egészséges fejlődés elé. A megélhetési viszonyok mostoha- ságát soha olyan általánosságban nem érezték még, mint mostanában. Gazdag- és szegénysornak egyaránt szenvednek súlya alatt. A jómódúak aggódva látják jóllétök apadását, mely ellen hiába küzdenek, a szegények meg éppenséggel a nyomor gyökerén rágódnak, kapkodnak fühöz-íahoz, keresve a segitö hatalmat, s mind alább merülnek a szükölködés tengerébe. Munkáért, segítségért kiáltanak kétségbeesetten és az állam, meg a társadalom csakugyan segítségükre is sietnek, — de a nagy zűrzavarban nem találják meg az igazán segítséget nyújtó eszközöket. Bármi nemesek is az intencziők, bármi erős is az akarat, a tehetség nem terjed annyira, hogy a bajt gyökeresen meggyógyíthatná s a rendes viszonyok ismét helyreállittathassanak. Szomorú a kép, s nem jól cselekszik, aki szemét behunyva annak az édes álomnak adja oda magát, hogy nincsen baj, rendben van minden s a jajkiáltások, melyek felénk hangzanak, túlzott képzelődések kifakadásai. Nem — fájdalom, a nyomor megvan, nagyon is megvan. A társadalom jelesei látták és látják ma is és szól szivükhöz. Az emberszeretetet nem hiába aposztrofálta a nyomor. Segítettek és segítenek, ahol tudnak, de az igazi segítség csak a viszonyok javulásában rejlik. Tavaszodik... A napsugarak küldözgetik a reményt mindenfelé. Oh, bárha ne volnának csalfa délibábképek, melyeket szemeink elé varázsolnak ! Bárha közelednék az idő, mely után valamennyien epedve várunk, s ismét nyugodtan térhetnénk a munka országába, ahol a fáradság dijából nagyobb gondok nélkül élhetnek meg a mostani viszonyok által a kétségbeesésig sanyargatott polgárok! Kell, hogy jöjjön, mert a betegség nem életveszélyes, csak lenyűgöz a nyomor fekhelyéhez és a lábbado- zás nem késhet már soká. Nyájasan mosolygó tavaszi napsugár, hozd meg nekünk az egészségesen lüktető élet kellemességét! Ültessünk fákat! Napról-napra hangosabban kiált felénk ez intő szózat, napról-napra mindinkább érezzük hiányát e nemzetgazdaságunkra döntő befolyást gyakorló fontos kérdésnek. Ös apáink, mikor ez áldott szép hazát elfoglalták, rengeteg erdők szegélyezték a sik földet köriilövedző hegylánczolatokat, de sőt a sik rónán is hatalmas erdők és ligetek terültek el, melyeken patakok csörgedeztek keresztül és frissiték föl a levegőt, s hoztak jótékony harmatot é« fölüditö esőt a természetre, bujálkodott is* mindenfelé a növényzet, rendkívüli bőterméssel fizetett a gabona, az örökké zöld ligetok körül ujült a mező, hatalmas ménesek és csordák térdig gázoltak a fűben, volt bőség mindenben, mert a természet kincsaknái évezredek óta halmozódtak össze; — nem csoda tehát, hogy honfoglaló őseinknek megtetszett e szép ország és örömest fölcserélték azt kiaszott, kopár ázsiai tanyájukkal, honnan voltaképen nem a honfoglalási vágy, hanem igazabban az Ínség és szükség készteté távozni őket. Egy ezredév perdült le azóta a kimér- hetlen idő rokkáján, s ha Álmos ősvezérünk ma pillantana he az ország határán és látná a kietlen pusztaságot, kiaszott, kopár legelőket, kopár hegylánczolatokat, kiszáradt patakok medreit, minők még mindig számosán vannak az országban, alighanem emlékeztetné az ázsiai őstanyára, melynek második kiadása tűnnék fel előtte, s bizonyára takaródét fujat győztes harczosainak, mert az ilyen kizsarolt földért, mely maholnap magvát sem hozza a vetésnek, kár "volna csak egy csapást is ejteni. Az ősök préda gazdasága véginségre hozza az utódokat és legyen a kincshalmaz j még akkora is, elfogy az elvégre, ha nem I takarítunk hozzá semmit; már pedig velünk maholnap igy lesz a dolog, ha évröl-évre ' kivesszük földünk zsírját s azután csodálkozunk azon és panaszkodunk, hogy aszály pusztítja terméseinket, Ínség és döghalál tizedeli a marha-állományunkat, pusziit a sertésvész. E préda-gazdaságnak nem lehet más következménye, mint az, hogy sokan kénytelenek hazánkból kivándorolni, de nem fegyveresen és lóháton, mint őseink, hanem koldusbottal és tarisznyával, nem is mint honfoglalók, hanem mint páriák más előbbrelátó nemzetek szolgálatában rneghunyász- 1 kodni. Haladéktalan kell tehát fogni a munkához. Fásitsuk be kopár hegylánczolatainkat, I haszonvehetetlen földeinket és szélhordta homokbuezkóinkat, ezáltal nemcsak éghajlatunk dúló végleteit mérsékeljük, hanem az I évről-évre romboló aszálynak is korlátokat szabunk, a légköri lecsapódásokat esőt, hóvizet, a befásitott térségek megtakarítják, a fák és ligetek sürü lombjai alatt a nap heve és a száritó szél nem szikkasztja fel oly gyorsan a vizet, a lassú elpárolgás hüsiti légkörünket és a fölüditö harmat élteti legelőnket és vetéseinket; a délről és nyugatról J jövő terhes felhők nem oszlanak szét fölöt- I tünk, mert az erdő lombtakarója nem engedi annyira fölhevülni a földet, de sőt az abból j folyton párolgó vízgőzzel csöppekké sürüdve j jótékony esővel öntözi sóvár vetéseinket. Az évszakok oly hirtelen változásait ! és ugrásait csakis a fák jótékony oltalma mérsékli, nem enged az tért a dúló szelek játékainak, megtöri* a napsugarak égető hatását, beállanak ismét rendes teleink, s ha TARCZ A. Szerelmi dalok. I. Nem lehet azt kimondani, Hogy szeretlek téged. Minden vágyam gondolatom. Csak tehozzád téved. Nem lehet azt kimondani, Mily forrón imádlak. Hőn dobogó hű szívemre Vissza-vissza várlak. II. Azt álmodtam, veled karöltve Jártam a hüs lombok alatt. Kicsiny madár szerelmes ajkán Bűbájos, édes dal fakadt. És e daltól túláradt szívünk’ Betölté a vágy, szerelem. Egy pillanat s én ott pihentem Forró szerelmes szíveden .. . Óh feledni, ezt elfeledni! Egy örök élet is kevés. Ilyen édes. bűvös álomra Nem kellene fölébredés! Tóth Erzsiké. Ijena-u. irta: VOGGENHUBER OSZKÁR főgymn. tanár, Felolvastatott a .Kölcsey-Egyesület“ f. évi márcz. hó 23-án tartott felolvasó-estélyén. 1850. augusztus 22-én Döblingben a tébolyda főorvosa, Görgeti dr. a ki nagy Széchényinket is kezelte, az egyik czellából fájdalmas panasz hangokat hall, oda siet, benyit s erre velőtrázó sikolylyal karjai közé veti magát betege, majd elhaló hangon e rettenetes szókat mondja: „Niembsch nagyon, de nagyon boldogtalan !“ — és kiadta lelkét. így fejezte be szomorú életét Lenau, vagy teljes nevén Strehlenaui Niembsch Miklós, a kiről bátran elmondhatjuk, hogy a legújabb korban az osztrákok legnagyobb költője s Heine mellett valamennyi német költő között Goethe után a legnagyobb lyrikus. • Magyarföldön született e német dalos, második hazája ugyan Bécs volt, de költeményeinek szépsége, életének tragédiája megérdemli, hogy vele kevéssé foglalkozzunk. Ki Lenau életét ösmeri s költeményeit olvassa, rögtön észreveszi, hogy valódi költővel van dolga. Ő nem haszonért, vagy szórakozásból énekelt, — nem, az ő költészete a mély érzelem és gondolkodás önkéntelen, szükséges kifolyása, mondhatni kitörése volt, mint a madárból a dal, úgy folyik mézédesen ajkáról az ének. Ö minden izében költő, s mint ilyen önálló, független. Költeményei életének hű tükre; visszhangra talál fájdalma s öröme egyaránt, ámbár az utóbbiból kevés jutott neki osztályrészül. Elmondhatjuk róla azt, amit Goethe önmagáról mondott: Költeményeim mind alkalmi dalok. — Az igaz, mig Goethe költészete valóságos édenkert- hez hasonlít, a melyben öröm, boldogság, megelégedettség, gyönyör, csapongó jókedv uralkodik, addig szegény Lenau költészete sivár temető, egy sanyargatott, megnyugvást nerti találó lélek gyötrelme, kinos vergődése, — csak néha-néha csillan fel egy kis jókedv, de ez sem a fájdalom megszűnését jelenti, azt csak az elveszett boldogság idézi elő. Egy ismeretlen boldogság után való vágyakozás nyugodni nem hagyja, folytonosan küzd önmagával és a világgal, ez okozza, hogy egész élete valóságos vándorlás egyik helyről a másikra; ez adja meg a szomorú alaphangot költeményeinek és ez hogy szereti e két szomorú, komor thémát: a halált és az éjt megénekelni. — az igaz mindkettő egy zaklatott léleknek nyugalmat, megpihe- nést nyújt. „A költészetről mondják, hogy eredete J nélkülözés és a magány, forrása a köny, . anyja a sóvárgás, atyja a fájdalom: mindez : áll Lenauról/' Ö valóban a kétely, a világfájdalom költője, költeményeit jellemzik a kétségbe- ! esés, a ineghasonlás és a panaszok a szen- i védések miatt. S daczára e komor, világfáj- | dalmas hangnak, jobban rokonszenvez a ko- i molyán érző olvasó Lenauval, mint nagy I tehetségű kortársával, Heinevel. S miért ? Mert Lenau igaz érzelmeket dalol. Heine j ugyan az újkor legnépszerűbb alakja, dalai ; gvöngédek, elbájolóak, csakhogy legszebb költeményei is akárhányszor hatástalanok : maradnak cynikus gúnyolódása miatt; majdnem sértő a modora, midőn a legszentebb dolgokat is a végén nevetségessé teszi. Kíméletlen az olvasóval szemben; gyönyörködteti, magával ragadja az égig, viszi a csillagok közé, hogy nyomban lerántsa a salakba, a piszokba. De talán legőszintébben nyilatkozik, midőn önmagáról Írja azt a jellemző stróphát, hogy ritkán értették meg őt, sőt ritkán értette meg önmagát, de ha a piszokba sülyedtek, rögtön tisztában voltak egymással. Ezt a cynizmust Lenauban nem találjuk. Azonban a kis Niki, amint az imádásig szerető édes anyja nevezni szokta, miért volt olyan boldogtalan? Mondja el ő, hisz oly szépen bevallja egyik gyönyörű versében : A kutatás mezején elhagytam az Istenáldott édenkertet s elvesztém szivem minden jámbor örömét, mióta leléptem a vallás szilárd ösvényéről. E kétely rágódott állandóan szivén s ez képezte boldogtalanságának kutforrását. Számtalan költeményében siratja gyermekkori ártatlanságát, azt a valódi boldogságát, midőn még imádkozni tudott, midőn a harangszó hívta a templomba és ő az orgona hangjaihoz csatolhatta gyermeteg énekét. — A vallástalanságot egyik érzéketlen rokona oltotta e zsenge szivbe. T. i. 1817-ben Tokajból Budára költözött a kis ártatlan Nikivel édes anyja. Itt történt, hogy a vallásos, alig 15 éves gyermek gyakran meglátogatta egyik nagybátyját, egy huszárszázadost, aki Voltairenek nagy imádója volt. A mitsem sejtő édes anya megengedte, hogy gyermeke ott töltse az éjszakát is. Ilyenkor a felvilágosodott, tapintatos rokon felolvasta Voltaire Nagy Frigyeshez intézett Leveleit. Az életrevaló gyermek magába szívta e tanot Előfizetési -árak: Egész évre................8 kor. Félévre ........................4 kor. Ne gyedévre................2 kor. Egyes szám................20 fill.
