Nagykároly és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-02-20 / 8. szám
X’d-rss-ca.a.lrr^.i, szé>piro<3_sú.:r2a.i és isncieretteijesztő Hs_etlla,p_ NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. v/ Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. I Negyedévre .... Fé lévre.........................4 kor. [ Egyes szám.............. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A pénz hatalma. Csodálatosan züllött a mai ember... Semmi nemes, semmi magasztos, semmi sincs meg benne, a mi a „teremtés koronájára“ emlékeztetne. Nincs czél, mely kiemelné a hét- köznapiasságból; nincs eszme, melynek önzetlenül, minden hátsó gondolat nélkül állana szolgálatába; nincs ideál, melyért lelkesülne, melyért mindent áldozna. Nem mindig volt ez igy ... A család, a község, a nemzet, az állam és mindenek fölött a vallás fogalma szolgáltattak czélt az embernek, melyért lelkesült, küzdött, mindent áldozott és meghalt. Vájjon miért nincs már igy?... Az emberanyag bizonyára nem változott, csak olyan, mint a régi: hús és vérből való. És mégis... Családot, községet, nemzetet, államot, vallást, az egész világot elnyelte a pénz. Ez boldogítja a családot, teszi megelégedetté a községet, gazdaggá és hatalmassá a nemzetet és csak ennek segélyével lehet megszerezni — a meny- országot. A pénz a czél, az elv, a többi csak jelszó, melynek segélyével amaz megszerezhető. De hisz pénz azelőtt is volt, — mondják az olvasók, — miért okoljak mégis minden rosszéit? Igenis, volt pénz ezelőtt is; de más volt a szerepe. Régen ö volt az eszköz, ma pedig maga a czél. Régen a pénzt áldozták föl magasztos elvek, ideálok megvalósításáért, ma mindent feláldoznak a pénzért. A pénz a legnagyobb hatalom! Az apa a tint és viszont, testvér a testvért legyilkolja, ha közte és a sóvárogva epedett pénz között áll. Nemzetek véres háborút viselnek egymással, az emberéletek ezreit dobják oda áldozatul, csakhogy pénz és általa hatalmat szerezzenek. Gazdag, tanult ember, szép jelemmel és nagy jövővel csalásra vetemedik, „önbetörö“ lesz — csak a mindenható pénz kedvéért... Társaságok, pártok alakulnak a leghangzatosabb jelszavak alatt s elöbb- ulóbb kiderül, hogy a jelszavak hamisak, csak arra valók, hogy a czélt eltakarják. Kiderül, hogy a pártok tagjai oly egyének, kik felismerve közös érdekeit, szövetkeztek, hogy egyesült erővel törjenek a czél felé, mely végeredményében mindég egy : minél több pénz szerzése. Örült küzdelmet folytatnak érte az emberek: akinek nincs, küzd, hogy legyen; akinek már van, hogy szaporodjék. Mindent lehet pénzért szerezni: kenyeret, jogot, becsülést, befolyást, hatalmat. És itt eljutottunk arra a csúcsra, melyről a körülötte levő dolgokat tisztán megláthatjuk. Választ kapunk arra a kérdésre, hogy miért kénytelenek szűkölködni azok, kik a pénzért küzdött elkeseredett harczban gyengéknek bizonyultak; miért nélkülöznek, bár mindenüket: munkaerejüket adják oda azoknak, kik nálánál erősebbek, nem, furfangosabbak voltak ; — mindez nem másért van igy, mint azért, mert a pénzhez való merev ragaszkodásból a társadalom sem tud lelkesülni és felbuzdulni magasabb eszményekért, melyek közelebb vinnének az emberek életjogosultságának egyenlőségéhez. A könyörületesség, a jótékonyság terjedése nem segít a bajon, vissza kell állítani az emberi jogokat, ha mindjárt a pénz hatalmának rovására is.-A- l^óToorló czig-á:n.37-ols: letelepítése. ügy látszik, hogy a kóbor czigányok kérdése most már nem is kerül le a napirendről, inig az meg nem lesz oldva. íme a somogyvármegyei törvényhatóság már 'szabályrendeletet is alkotott azok ellen, melyet csakhamar bizonyosan a többi is követni fog.: És igy, ismerve korinányelnökünknek nemrég az országgyűlésen tett azt a kijelentését, hogy a mi kóborló czigányaink letelepítésével is foglalkozni kivan, biztosak lehetünk az iránt, hogy ezen, bár tehetséges, de a tunyasága és rakonczátlansága miatt a lakosság biztonságára nézve veszedelmes népfajnak a rendes és munkás életre való vezetéséről és kényszerítéséről való gondoskodás nem fog többé soká váratni maga után. Kétségtelen ugyan, hogy ez a munka a legnehezebbek egyike leend; mert ez a népfaj az ő sok százados vándorlásába már annyira beleélte magát és ebben a folytonos viszontagsággal és veszélylyel teljes útjában az ahoz szükséges, daczolni tudó tulajdonságai annyira kifejlődtek, hogy a mi köz- igazgatásunk, mely különben eddig nem is igen vette ez ügyet komolyan, mindeddig képtelen volt arra, hogy azt — daczára a soha meg nem szűnő országos panasznak — megzabolázza s rendes munkára és életmódra szoktassa és letelepítse. Ha azonban már eddig is szégyenletes volt az, hogy ez országosnak nevezhető csapást magunktól el nem hárítottuk: valóságos szegénységi bizonyítványt állítanánk ki magunkról, ha hazánkat e veszedelmes nép garázdálkodásaitól megszabadítani még most: a közigazgatás újjászervezése alkalmával se törekednénk! Mert bármily nehéz és komoly munka legyen is az, hogy e furfangos népet, mely az egész életét oly hosszú idő óta a polgári társadalommal folyton ellenséges lábon töltötte, letelepítsük és a rendes polgári élethez szoktassuk: ebből nem következik, hogy a sokszorosan nagyobb és erősebb társadalom az azok féktelen erőszakoskodásának végét ne vethesse és azokat is a rendes s munkás polgári életre ne kénysze- rithesse ... hacsak erre a szükséges és megfelelő eszközöket megválasztja és azokat czélszerüen alkalmazza is. És nagy élhetetlenségre mutatna az, ha a rendezett s polgárosodott társadalom és közigazgatás még most sem találna módot arra, hogy ez annyira és méltán rettegett népet a társadalomra nézve nemcsak ártalmatlanná, hanem hasznossá is tegye! Hát az bizonyos, hogy itt oly közönséges rendeletekkel, hogy azok a kóborló, hazátlan emberek, kik bizonyos helyeken a meghatározott idő alatt le nem telepednek, —- igy meg úgy fenyittetnek meg, nem sokat érnénk. Mert az a félvad nép, mely a folytonos csavargásba és többnyire tolvajlás — és rablásból élő szabad életbe már annyira belenőtt, hogy az vérévé vált... az ő életmódját gyökeres és az egész múltját megmásítani alkalmas eszközök nélkül megváltoztatni, az ő saját akaratából, alig képes. Ezen gyökeres és kényszerítő eszközök azonban, az ő határozott szigorúságuk mellett is, helyesen csak olyanok lehetnek, melyek az illetőkre nézve kíméletesek, nem terhesek és amelyekből kitűnjék, hogy azok TARCZ A. napokról___ Elmúlt napokról álmodom, midőn Kitárt karokkal váró jó anyám Keblére dőlve olyan gondtalan, Nyugodt kedélylyel elábrándozám. Majd — és ugyancsak gyermekéveim Tündér-meséi tűnnek fel elém, A mint elzengtek édes ajkain, Honnan jóságom dijjait nyerém . . . Majd felvonul a csendes nyári éj Ezer világu csillagtábora, Lelkembe honnan bűvös ihlete Erkölcsöt, istent bévarázsola----------Ho l vannak most e régi jó idők? — Hol vannak most e szép, dicső napok ? S hol van ezeknek lelke — jó anyám'? — Elment velők — hisz’ ő is rég halott. Ott domborul az árnyas sirhalom A már kihűlt s elhamvadt szív felett, Hol nem zavartan enyhes lomb alatt A kis pacsirta zeng lágy éneket. S mig összesúgnak bús szerelmesen Az eldugott fűz és a sok virág A kis pacsirta méla énekén — Elmúlt napokról álmodom tovább. Prépostfi Lajos. Érzéki csalódások. (Megrövidített felolvasás.) Minden képzelhető emberi tudás és ismeret csak két körből származhatik. Az elsőből azok az eszmék, a melyek anyagtalanok, mint például: szabadság, szépség és számtalan ezekhez hasonlók. A másikból az anyagi tárgyakhoz és tüneményekhez kötöttek. A bölcselkedők, s különösen a régi bölcselkedök szerint, az elsőknek forrása tisztán az elme, az utóbbiaknak a tapasztalás; ámbár bajos elképzelni, hogy valaki a szépségről — ne a szép tárgyakra gondolva, tudjon elmélődni, más részről meg az is bizonyos, hogy a puszta tapasztalás az elme közreműködése nélkül még nem ismeret, nem tudás. A saját énünkön kívül eső tárgyakról és lefolyó tüneményekről köztudomás szerint érzékeink által szerzünk tudomást. Az által, hogy azokat tapintjuk, látjuk, halljuk, ízleljük, szagoljuk, vagy megérezzük hőmérsékletüket. Ezért mond juk, hogy öt, illetőleg hat érzékünk van megfelelő érzéki szervekkel, a melyeknek közvetítésével történik minden | érzékelés. Ez az érzékelés azonban korántsem! olyan egyszerű folyamat, a minőnek azt \ némelyek gondolnák. Fötényezői ennek az agyból kiinduló, a testet átjáró s ennek olyan részein végződő j érző idegek, a melyeken ezen végek a külső j hatásoknak ki vannak téve. Mint valami táv-; iró-sodronyok vezetik ezek az idegek a ki- j vülről jövő benyomásokat hihetetlen gyorsa-' sággal az agyba, a hol aztán az érzések öntudattá válnak. Mindezt csak el lehet képzelni; de azt elképzelni, hogy az egyszerű mozgásból miképen lesz az agyban tudás, ismeretkép : valóban lehetetlenség. Az ember ugyan mindent megpróbál érteni, magyarázni, s megkísértették már ezt is, de sikertelenül. Ahoz tehát, hogy a külső világról tudomást szerezzünk, három szükséges. Először a külső hatás, aztán az idegek, végül ' pedig az agy munkája. Ilyen összetett lévén, már csak az említettek szerint is, az a folyamat, a mit röviden érzékelésnek mondunk, csoda-e, hogy könynyen eshetik tévedés, csalódás ? Határozatlanok lehetnek a külső hatások, betegek az'idegek, számtalan körülmény zavarhatja meg az itéletképződést, | s bekövetkezik, hogy a külvilágról a valóságnak meg nem felelő képet nyerünk. Az ilyen csalódásokat közönségesen érzéki csalódásoknak szokás nevezni. Meg is tartjuk ezt a nevet, bár helyesebben mond- 1 hatnék azokat Ítéleti csalódásoknak; be lévén bizonyítva, hogy a legtöbbször elménk ítél különféle befolyások folytán tévesen. Az érzékelés egyik tere sem ment ezektől. Huxley ugyan Élettanában azt mondja, hogy az izlési csalódások igen ritkák. szaglási csalódás meg nincs is. De ez utóbbit megczáfolja az a kísérlet, a miről a múlt évben a lapok is Írtak. Valamelyik külföldi egyetemen az egyik orvostanár előadásának megkezdése előtt figyelmeztette tanítványait, hogy most kísérletet óhajt tenni arra nézve, hogy milyen sebesen terjed a szag a levegőben. Kidugaszoljá tehát a felmutatott és folyadékot tartalmazó kis üveget, ők meg szíveskedjenek észlelni. A mint valaki a szagot megérzi, szóljon. A hogy várni lehetett, az első pillanatokban senki sem érzett semmit; de alig másfél perez múlva, a legközelebb ülők közzül ketten, hárman is jelentkeztek, hogy a szagot érzik ; utóbb a hátrábbülők is többen megérezték; sőt volt olyan is, a ki felállott és kiment, mert a mint mondá, reá a szag igen kellemetlenül hat. Ekkor a tanár kijelentette, hogy az üvegben csak tiszta viz, tehát egészen szagtalan anyag van. Vájjon érzéki csalódás volt ez ? A szaglási idegekre nem hatott semmi : de hatott az ítélő elmékre a tanár komoly fellépése. Nem a szaglási érzék tévedett tehát, ha csak nem erősködik valaki és nem állítja, hogy igen, tévedett, mert azt gondolta, hogy érez valamit, pedig semmit sem érzett. Csakhogy az ideg nem gondolkodik, a mint nem gondolkodik a táviró sodronya sem. Az elme gondolkodik, az Ítél. A hőérzék bizonytalanságát egy másik kísérlet igazolhatja. Vegyünk elő három edényt, az egyiket töltsük meg jéghideg vízzel, a másikat olyannal, melynek melegét még eltűrhetjük, a harmadikat pedig a kettő vizének keverékével. Ha most kezünket a meleg vízbe dugjuk s azután az elegyített vizbe, ez utóbbit hidegnek érezzük; de ha kezünket egy darabig a jéghideg vízben tartjuk és azután a keverékbe, azt melegnek érezzük. Milyen tehát az? Meleg-e vagy hideg ? A jó pinezéröl is azt szokás mondani, hogy az télen meleg, nyáron meg hideg. Pedig nem igaz, mert lélen-nyáron majdnem állandó hőmérsékletű.
