Nagykároly és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-23 / 4. szám
Tábrsa,cLaJ_a^CLÍ, szépirodalmi és ismeretterjesztő iZLetilsps. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre .................8 kor. II Negyedévre...................2 kor. Fé lévre.........................4 kor. Egyes szám...................20 fill. Kö zségi jegyzők és tanítóknak egész évre G kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferenez-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Társadalmi életünk. Szigorúan véve a kérdést, sajnos, vajmi kevés jó az, mit társadalmi életünkről mondhatunk. Kevés oly város van, mely annyira bővelkednék egyesületekben, mint a mi városunk és talán épen ez az oka annak, hogy nem tudunk oly társadalmi életet teremteni, a milyenre szükségünk volna. Mert hogy a mai helyzettel bárki is megelégedve lenne: kételkedünk benne, kételkedünk annál inkább, mert lépten-nyomon felhangzik az óhajtás, hogy a mai állapotokon változtatni kellene, de azért marad minden a régiben. Tudjuk, hogy több Ízben kísérelték meg egyesek teljes ambiczióval és lelkesedéssel a helyzeten változtatni, fel-felpezsdült egy-egy időre a társadalmi élet, de a kezdeményezők csakhamar belefáradtak a közöny megtörésébe, a pillanatra felbuzdult érdeklődés csakhamar megszűnt, s szépen visszaestünk a régi állapotba. Ha végig nézzük a városunkban rendezett mulatságok sorát, sajnos, legtöbb esetben a sikertelenséget kell konstatálnunk. Pedig mi az ilyen mulatságokon kívül semmiféle szórakozásban sem részesülhetünk, mert kiránduló helyeink, sétaterünk nincs és igazán reá vagyunk utalva arra, hogy egymás társaságában keressünk szórakozást. De egy ilyen széttagolt társaság, mint a miénk, ugyan miként tudna társadalmilag existálni. Nálunk minden osztálynak saját külön köre van. Nagyon szép és helyes I dolog ez egy nagy városban, ahol az összetartozás érzését kell ápolni és fejleszteni, a hol kellő anyagi erő is rendelkezésre áll, s minden társadalmi osztály fent tudja tartani a maga körét, meg tud felelni azoknak a feladatoknak, melyeknek elérésére alakult. De nálunk, egy 15000 lakossal bíró városban, melynek nagy részét a föld- mi velő lakosság teszi ki, még gondolatnak is helytelen annyira széttagolni a társaságot, mert teljes lehetetlenség bármelyiknek is önmagát fentartani. És hogy ezen állításunk megfelel | a valóságnak, igazolja azon körülmény, hogy a városunkban létező egyesületek csak lengenek, egyik úgy, mint a másik anyagi zavarokkal küzd, s alig van olyan, mely társadalmi téren tevékenységet fejtene ki és eredményt tudna felmutatni. Mert azzal, hogy minden egyesület megtartja szokásos téli és nyári tánczinulatságát, rendez egy-két felolvasó-estélyt, még nem felelt meg hivatásának, még létjogosultságra- igényt nem tarthat. Nagyon jói tudjuk ezt mindanyian, érezzük is hatását, panaszkodunk is miatta, de még sem teszünk ennek megváltoztatására semmit. Pedig hogy lehetne tenni valamit, igazolja azt a Kölcsey-egyesület megalakulásának mozzanata. Négy évvel ezelőtt igazán városunkban szokatlan lelkesedés között alakult meg a Kölcsey-egyesület, melynek csakhamar mintegy 70 alapitó s 300 rendes tagja lett. Örömmel üdvözöltük a kezdeményezés eszméjét, lelkesedéssel vettük kezünkbe a már megalakult egyesület ügyét, mert hisz alapszabályaiban czélul tűzte ki a széthúzó társadalmi körök egyesítő s é t s a társadalmi élet fellendítését. Nem panaszkodhatott az egyesület, hogy nem részesült volna támogatásban, mert mint a fentebbi számok igazolják, mindjárt az alakuláskor oly tekintélyes számú tag felett rendelkezett, melylyel czélját megvalósíthatta. Négy évi működése után, valljuk meg őszintén, kitűzött czélját csak részben érte el. Mert tagadhatatlan tény, hogy az egyletnek sem sikerült megvalósítani a társadalmi körök eg y esi té s é n e k czélját, hanem működik mint egy teljesen különálló irodalmi egyesület. Mi azt hittük, hogy a Kölcsey-egyesület lesz az a mindent magába foglaló központ, mely felöleli a különböző egyesületek czéljait, mely egyesíteni fogja városunknak társadalmát. Azt hittük, hogy ez az egyesület lesz az, hol mindenki jól fogja magát érezni s a hol mindenki feltalálja a neki megfelelő szellemi élvezetet. Mert az egyesület kebelében alakultak egyes szakosztályok, melyeknek sikeres működése esetén,- a kitűzött czélok megvalósíthatók lettek volna. De sajnos, nem igy történt. Készségesen elismerjük, hogy egy ilyen nagy egyesületet czéljai- nak elérése felé vezetni, csak nagy buzgalom és lelkesedés mellett lehetséges és sokszor oly akadályok merülnek fel, melyek legyőzése talán lehetetlennek látszik. De mindamellett, ott ; a hol meg van a készség arra, hogy legalább megkíséreljék az akadályok legyőzését, ez már magában egy eredmény. A Kölcsey-egyesületnek eddigi működése abban nyilvánul, hogy ren- dezett felolvasó-estélyeket, hol készséggel elismerjük, városunk számottevő féríiai igyekeztek szellemi élvezetben részesíteni a közönséget, s ezen estélyek mindig magas nívón állottak. Hazafias kötelességének tett eleget akkor, midőn azoknak a nagyoknak emlékét megörökítette, kik városunk falai között tartózkodtak. De más téren még eddig nem működött. Hiszen program injában még igen sok és szép eszme van felvéve, melyek megvalósulásra várnak. A Kölcsey-egyesületnek városunk társadalmi életére irányitó befolyást kellene gyakorolnia. Vezető szerepet kellene vinnie minden téren. I Támogatnia minden mozgalmat, mely a társadalmi élet fellendítését czélozza, még pedig osztály és rangkülönbségre való tekintet nélkül. Mert ha belejegyezik a mai társadalmi viszonyokba, ha szó nélkül hagyja mind inkább széttagolni a már a nélkül is széttagolt társadalmat, akkor az egyesület is úgy fog járni mint a többi, lehet hogy még egy pár esztendeig eltengődik, de életképes nem lesz soha! Sajátságos, hogy minálunk minden egyesület igy jár. Nagy lelkesedés között megalakul, mert mindenki azt hiszi, hogy talán a megalakuló egyesület lesz az, mely végre reusálni lesz képes s aztán pár hó múlva névleg TARCZA. Tél. Én Istenem de bús az élet! Hideg, kihalt. A tél enyészet. Nem élni csak meghalni jó. Hullong a hó. Fehér minden a messze tájon, Merre szemem elnézhet fájón, Sehol sincs egy csepp zöld: Remény A földtekén. Kinos, keserves minden óra, Nehéz gyötrelmek egyberóva. Nincs egy parányi nyughelyem Sehol nekem! Jobb lenne már ott lenn a mélyen, A hó alatt, a sír ölében. Nem érnék ennyi bút veled! Se több telet. Tóth Erzsiké. Ebéd a falun. Tüztöl kipirult arczczal nyitott be a szobába a fehér kötős, többé ugyan már nem fiatal, de korához képest még mindig szép nagytiszteletü asszony, s mosolyogva szólitá fel a pipázó, szivarozó és pálinkázó kis társaságot, hogy jöjjön a másik helyiségbe, mert a leves az asztalon van. Olyan disznótorféle akart ez az ebéd lenni. Meglehet, hogy a csaknem két mázsás ártány talán maga is örül vala, ha nagy terhétől előbb szabadul meg, de j Süteő az esperes nem tágított, s azt csak az előző napon engedte leöletni. — Tudod Kata — szólt feleségének, — a mint a plébános ur szokta mondani, j ex frissibus akarom jó embereimet megvendégelni ; azok meg nem- jöhetnek, csak deczember 22-én. A plébános a kire hivatkozott eredeti ember volt. Okos, szelíd, jó és vidám lelkű; ismeretes arról, hogy igen szeretett olvasni és latinul idézni. A bibliából, a klaszsziku- sokból, a honnét eszébe jutott, de amint szinte ő szokta mondani, csak úgy ex abrupto. Régebben nem volt, de márma kivételszámba megy, hogy a község két felekezetének papja, a kus (értsd: katholi/ats) és a tus (értsd: reformál) — ezt is a plébános találta ki, — olyan jó egyetértésben éljenek, mint az esperes és a plébános. A szükséges tekintély megóvásáért egymást ugyan mindig urazták, még hátmögött is, s az egyik mindig keresztyént mondott, a másik meg keresztényt, de azért őszintén vonzódtak egymáshoz és szívesen időztek együtt. A ház asszonyán kívül öten foglaltak helyet a minden felesleges disz nélkül, de hófehér abroszszal terített asztalnál. Az esperes, a plébános s az előbbinek gyermekkori barátja Dombi, tanár a nem épen távolfekvő vármegyei székhely kollégiumában, aki tanári dolgai miatt előbb a folytonos hivogatás daczára sem jöhetett. Aztán a ház öröme és büszkesége, az esperesék egyetlen gyermeke Albert a mármár pályát végző jogász, meg Képiró Józsi az ünnepi legátus. Ezek is a kollégiumból jöttek haza az ünnepekre. Haza, mert ,a korán árván maradt, de mindig jó kedvű Józsit is, az asszony kedves nővérének gyermekét, ők neveltették. Többen voltak tehát, mint a _ Grácziák és kevesebben mint a Múzsák. — Ominózus jó szám, — mondotta a plébános, leülésközben végignézve a társaságon. Azt tartotta, amit a régiek és nem is egészen oknélkül, hogy társaságban, ha háromnál kevesebben és hétnél többen vannak jól mulatni nem lehet. Aztán hozzáfogtak az aranysárga, illatozó csipegetett tésztás orjaleves fogyasztásához. Egy szó, egy hang sem hallatszott, így szokott az lenni; levesevés közben, a leglármásabb társaság is elnémul. Sőt egy pillanatig még akkor is csend volt, hogy a tányérok kiürültek. Elsőnek pedig a plébános szólalt meg. — Gonticuere omnes, — mondá félhangon, idézve Vergilius Aeneiseből. A legátus meg az idézetet rögtön magyarra fordította: — Elhallgattak mindannyian. — Ej — szólott az esperes, — leves után negyven cseppet, — s intésére Albert a poharakba ürínöst öntött, mert az uj ürmös megbirálása is az összejövetel tárgy- sorozatába volt felvéve. A takaros cselédleány elszedte a leveses tányérokat, s a gazda elé fénylő-fehér porczellántálban re- szelt-tormával körített és barnapirosra sült hatalmas véres gömböczöt állított. Ilyen hihetett az a gömböcz is, a mi egykor Petőfit arra lelkesítette, hogy az eget ahoz hasonlónak kívánja. Mikor az esperes éles késével azt szeletekre vagdalta, fűszeres gőze vegyülve a torma édesen csipős szagával étvágyger- jesztőleg terjedt szét az asztal körül. E közben a tisztelendő az ürmös birál- gatásával foglalkozott. Megizlelte; megszagolta, s hogy színét annál jobban lássa, a féligtelt poharat szeme elé tartotta. Dombi felé bólintott s csak ennyit mondott: — Habet cos. — A legátus arcza kérdőjellé változott, a plébános pedig ezt észrevevén felnevetett. — Ecce fráter, most megakadtál ezt nem tudod magyarra fordítani. De nem csoda fiam. Régen volt az, mikor nálunk a bor jóságát igy dicsérték: habet colorem, odorem, saporem; van szine, illata, zamatja. Ha a három deák-szó első betűit összeteszed, megkapod a cos szót. Mintha a Nap is kereste volna ezeknek a jó embereknek a társaságát. Mig egész délelőtt felhők mögé rejtőzött, most egyszerre bekukkant az ablakon. Sugarai az ablakkal szemben ülő Dombi szemeibe vágtak úgy, hogy ez fejét félrekapta. Kata asszony felakart áilani, hogy a függönyt megigazítsa, de a tanár nem engedte. — Hagyjuk azt a szegény Napot — mondá mosolyogva. — Ne zárjuk ki. Akár csak olyan beteggel tennők ezt, a ki ajtónk előtt roskadozik. A Nap is beteg. Milyen görnyedten, milyen mélyen, a legmélyebben jár, hiszen néhány perez múlva kezdődik a csillagászati tél. Vigasztaló azonban tudni, hogy mélyebben már nem sülyed, hogy a következő pillanatban megint emelkedni kezd; s nap-nap után nagyobb iveket írva le, mindig magasabbra szállva a látókör
