Nagykároly és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-07-17 / 29. szám
Tá.xsa,ö.a,laaa.i, szé;pixoc3-alxxxi és isxxxeretterjesztő Ixetila/p. NAGYKÁROLY VÁ OS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. p Megjeleli minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre................8 kor. | Negyedévre .... Félévre........................4 kor. j Egyes szám .... Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. A nevelés. A kérdésre: mi a nevelés terén való működés legmagasabb czélja, mi föfeladata? röviden azt válaszolhatjuk, hogy a végczélja: jó és derék embereket nevelni gyermekeinkből. Ez a nevelők közös czélja, de az utak, melyek ez eredményhez vezetnek, nagyon különbözők. Gyakran forog fenn valami oly körülmény, melynél fogva a nevelést különös tekintetek, egy meghatározott álláspont, előre megállapított elvek vezénylik, amit azonban helytelennek kell neveznünk. Ilyen például az önző haszon elve. Művelődésünk megköveteli a munkafelosztást. A nevelésnek nem lehet más végczélja, mint: gyermekeinket lehetőleg gyorsan valamilyen munkára vagy szakmára jó képzettséggel előkészíteni, hogy önállóan megállhassanak a maguk lábain, azaz megkereshessék kenyerüket. Az igaz nevénél szólítva, ezt az álláspontot legjobban akként jellemezhetjük: gyermekeinket arra kell képesítenünk, hogy minél előbb alkalmasak legyenek a pénzszerzésre. Ezt a gyakorlati felfogást sok szülő tartja szem előtt. Ez a kereskedőnek felfogása s ott, a hol a nemzet a kereskedelemnek hódol leginkább, a hol az állam kereskedelmi államot képez, első sorban ennek az elvnek hívei vannak többségben. Igaz ugyan — kell hogy gyermekeinket úgy neveljük, hogy e gyakorlati czélra is alkalmasak legyenek, hogy a vagyonszerzés ösztöne ne hiányozzék életfelfogásukból, ámde semmi esetre sem szabad, hogy ez képezze a nevelés alapelvét, hogy ez legyen egyedül a nevelés czélja. Ez szorosan véve csak anyagi czél, a test táplálkozását tartva szem előtt, a szó legnagyobb értelmében itt hiányzik minden eszményi — és könnyen megtörténhetik, hogy a zsenge gyermeklélekben megöljük az ilyen eljárás által a szép, a jó, a nemes iránti érzéket, sőt mi több, az anyagi jólét iránti vágy megölheti a jótékonyság, az emberszeretet érzékét is. Megdönthetetlen igazság fekszik abban az általánosan ismert közmondásban, hogy az ember nem él azért, hogy egyék, hanem eszik, hogy éljen. A mig a haszonlesés-nevelés tana pusztán csak a földi életre terjeszti ki figyelmét, addig az egyházi, hitbeli szempont az élet egyedüli üdvösségét a mennyei boldogságban leli és a nevelés föfeladatának tekinti az embert nein annyira a földi, mint a tál világi életre előkészíteni, öt minden kellékkel ellátni, mely öt ez utóbbira kellően érdemesíti. Erre a czélra persze legjobb eszköz a vallás. Alig kell mondanunk, hogy e szempont is egyoldalú, hogy ezt egyedül nevelésünk alapjául véve, nem fogunk gyermekeinkből megfelelő embereket képezni. Igen: legyen a vallás szemünk előtt a nevelés ideje alatt, mert káros nagyon a gyermekre, ha neveléséből a vallás hiányzik, de ne legyen a nevelésben az egyedül mérvadó szempont a vallás. A túlzás itt is, mint minden másban, könnyen megbosszulhatja magát. Nemcsak az egyesek haszonvágya és az egyház érdeke, de van eset, hogy állami érdekek is érvényesülnek a nevelés egy harmadik szempontja mellett és ez tisztán politikai nevelés. Az állam igy szól: Ti polgáraim vagytok, én vagyok a ti fejetek, én vagyok a czél, ti pedig az én eszközeim vagytok, a magam czéljai pedig egyedül mérvadók és ezek kedvéért kell, hogy minden gyermeket állampolgárnak neveljünk. A nevelés e módjáról nem akarunk sokat vitatkozni. Hiszen gyérek az esetek, hol ily szempontok vezérlik a nevelést s ott, ahol megtörténik, különös szerencse, ha a különös czél mellett j a paedagogia általános követelményei is teljesen érvényre jutnak. Az egyházi és a politikai nevelésben nem tisztán az egyén emberi érdekei jutnak kifejezésre, inkább az egyház, az állam nyer bennük kifejezést, amely 1 érdeknek vakul, eszköz gyanánt kell ! magunkat alávetnünk. Már most ha 1 azt kérdezzük, mi czélból nevelik a i szülök gyermekeiket, azt kell felelnünk : sein nem az állam, sem nem az egyház kedvéért, hanem egyes-egyedül a a gyermekek értéke, ama szeretet kedvéért, amelylyel természetszerűen viseltetünk irányukban. A neveléstan legmagasabb alapelvéül kell tehát elismernünk, hogy első sorban fejlődésre kell juttatnunk a gyermekben az embert s ezzel kapcsolatosan az egyéniséget benne; nem szabad a természetes embert, az egyént a gyermekben a nevelési módszer által pusztán csak a rangérdek korlátái közzé kényszeríteni. Különös fontossággal bir a nevelés terén az esztétikai, művészi irány. Schiller elragadóan gyönyörű levelekben szól az esztétikai nevelésről, a művészet és irodalom hatalmas befolyásáról szellemi képzettségünkre. A művészet csaknem nélkülözhetlen eszköze a neveléstannak, a költők müveinek olvasása, remek müvek szemlélése, rajz, ének, zene nagy tért foglalnak el az oktatásügy terén és mindmegannyi megbecsülhetlen eszközei a kedély, a képzelő erő okvetlenül szükséges ápolására. Ha pedig szem előtt tartjuk, hogy a nevelésnek nemcsak az a feladata, hogy az említett czélok egyikét vagy másikát tartsa különösen vagy tán — mi még rosszabb — egyedül szem előtt, hanem inkább az, hogy a zsenge korú gyermekben annak tehetségeit minden irányban fejleszsze, úgy előttünk áll világosan a nevelés betartandó czélja, a gyermeket úgy nevelni, hogy minden irányban létczéljának megfelelni képes legyen. ■ Ott pedig, hol ezt elérni óhajtjuk, az emberszeretetnek, a szeretet szellemének, az erkölcsnek szövétneke kell, hogy ragyogja be működésűnket, ezek legyenek gyermekeink nevelésében vezérelveink, különösen szem előtt tartva a gyermeknél mutatkozó jó és nemes hajlamokat és számolva egyúttal a fenforgó körülményekkel, a mutatkozó tehetséggel. Ily utón indulva a neveléstan terén, elérjük, amit elérnünk kellene: embereket teremteni a szó nemes és igaz értelmében. TARCZ A. Négy év előtt... Négy éve épen. .. küzdeni a létért Kiszállt az űrbe pár diákgyerek; Harczolni, tűrni szitkot a kenyérért, Előre tört a gyönge kis sereg. Négy év előtt együtt ültünk a padban, Még tréfa, élez, vidámság élt szavadban S ma már elbúgod félig alva-ébren: Borulj karomba édes feleségem! Oh ! akkor tudjuk ... hogy a czélt elérted S ha ajkunk olykor egy mosolyban éled .. . Százszorta többet ér hited a vészben : Borulj karomba édes feleségem! A czélt elérted ... hisz csak egy igaz van A földön már, a női ideál... Hamis sugár reszket a csillagokban, Hamis és álnok tán a napsugár! — Oh! higyj a nőben, hogyha kis kezével A mennybe és az üdvbe elvezérel. .. És tiszta vágytól, boldogságtól égve Imát rebegve néz a bűvös égre! Fliesz Henrik. j mozgásából következtetve, bent sürgött-forgott a szolgaszemélyzet. Asztalokat terítettek, egyes bútordarabokat rakosgattak ide s tova, hogy elegendő helyet nyerjenek majd a táncz számára, mely a kastély urának egyetlen lánya mai eljegyzési ünnepélyének a folytatása lesz ; ősi magyar szokás szerint. A lázas tevékenység idején volt, mert a falu csendes nyugalmát a szomszéd falvakból érkező vendégek kocsirobaja verte fel. A sebesen gördülő kerekeket az álmukból felriasztott kuvaszok mérges ugatással iparkodtak megfogni. A kastély bejáratánál két urasági hajdú állt kivont karddal; teljesen díszbe öltözve. Kötelességük lévén az érkező vendégeket addig elkalauzolni, ahol egy komornyik gondozásába kerültek, aki roppant készséggel hámozta ki őket a felöltőjükből. A házigazda boldogságtól gömbölyűvé vált ábrázattal sietett üdvözölni minden egyes érkezőt s fogadta a számtalan gratulácziót a maga s lánya nevében, ki még a toilettel e perezben nincs kész. A kastély ma boldog volt; régi óhaja közelgett a megvalósulás stádiuma felé. Báró Dzsingirufikán Öméltósága egy pár óra múlva eljegyzi a bájos Leonórát. Kár, hogy a kastély úrnője már p családi sírboltban nyugszik, de az egekből bizonyosan nézi az övéi boldogságát. Az anyai tisztet egy özvegynek feledett nagynéni vitte, özönvíz előtti divat szerint öltözve. Ez idő szerint éppen a vőlegényjelöltet mulattatta, kire az irigység sem foghatta rá, hogy valami ideális szépség. Kiülő nagy szemeivel kihívóan fikszirozott egy molett kis lányt, aki szinte belepirult. Térdig lelógó nagy kezeit most az öblös nadrágzsebekben legeltette, mig a hórihorgas lábak messze kinyújtóztatva hevertek, mintegy biztatva a közönséget, hogy ugorja által, akinek kedve van hozzá. Tar koponyájáról visszaverődött a csillárok fénye, megvilágítva a merész növésű keskeny orr élét, mely alatt egy nehány szál rőt bajusz igyekezett felfele kunkorodni. Az ádámcsutkája pedig örökösen úgy szaladgált le s fel, mint egy dugattyú. Egész lénye és viselkedése a nagyúri előkelő hanyagságot árulta el. Az egyik ablakmélyedésbe a függönyöktől félig eltakarva ült két hölgy, magasan felbóbitázott hajdísszel. A legyezőjüket mindketten kezükben tartották s a látszat kedvéért koronkint meglibbentették. Okos találmány ez a legyező. Mily pompásan meglehet mellőle szólni mindenkit, anélkül, hogy feltűnne. Az említett két hölgy is éppen ebben fáradozik. — Te Iza, mit szólsz a báróhoz ? — Milyen báróhoz ? — A vőlegényhez. — Hát báró? Na én nem tudtam, nem néz ki belőle. Vájjon gazdag-e ? — Óh igen. Egy pár galluschninak korlátlan ura. — Hahaha ! — Az Istenért, te ne nevess, mindenki ide figyel. — Mond csak, honnan szalasztották ide ? — Az öreg Csoborházy fogta a nubiai sivatagon, mikor oroszlánra vadászott. — Mi a neve? —- Báró Ameteus de Dzsingirufikán.-— Ez nagyon czifra, nem tudom kimondani. Nem ük-unokája Batuskánnak? — Meglehet, hogy valamelyik őse együtt itta még vele a lótejet. A czélt elérted ... csöndes, szent magányod Egy őrzőangyal lelke lengi át. . . És fényesebbre festi fényes álmod, Mivel kihimzed ezt a Golgothát. . . Karodba uj erő, szivedbe béke És Seherezád minden halk regéje Csendül fel tiszta aeolhárfaképen: Borulj karomba édes feleségem ! A czélt elérted... múltad édes-álom. Jövőd dal, vidám, könnyű hangulat. . . A szív, a hit győz minden hervadáson S elcsendesül a bú, az indulat! Maradj a völgyben, rózsa nyílik ottan, Nem bolyong a szived árván, elhagyottan, És áhítattal súgd imád a vészben: Borulj karomba édes feleségem! A czélt elérted... óh ! mi tudjuk azt csak, Mit ér az a sok léha dáridó, Ha a bűnök az asztalnál marasztnak S fáradt a lélek, ércztelen a szó . . . Egy elhibázott lépés. Irta : Pazekas Sándor. Az éj fátyolt borított a falura. A por lassankint leszállt, a mit a hazatérő barmok vertek fel. A közeli nádasból felzugott a békák egyhangú, de azért mégis ezerféle ümmögése. A hangzavar tökéletességét emelendő, a mezei tücskök megszámlálhatlan sokasága is rázendítette fülbemászó csiri- pelését. A munkától fáradt lakosság nyugalomra tért. Egymásután aludtak ki a mécsvilágok a szalmafedelü alacsony házikókban. A falu végén épült urasági kastély azonban nem látszott hódolni az általános szokásnak. Ott most kezdődött az élet. A nagy ablakok egymásután világosultak meg, amiket azután gondosan lefüggönyöztek. A lefüggönyözött ablakokra vetett árnyak élénk
