Nagykároly és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-07-10 / 28. szám

NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjeleli minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre................8 kor. II Negyedévre..................2 kor. Félévre ........................4 kor. |j Egyes szám.................20 fill. Község i jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda es kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. NyiIttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Hivatás és hivatal. Mily jó, ha e két dolog együtt jár s mégis mily ritkán haladnak karöltve. A hivatás roppant nagy terjedelmű, a hivatal bizonyos működésre, — mint mondani szokás — bizonyos funkczióra szorítkozik, s azért mondják, hogy: „kinek az Isten hivatalt adott, annak észt is adott“. Való az is, hogy az észnek nem igen kell valami nagyra terjednie bár­mely hivatalban is. Nem mondom, hogy egy igazi államférfim miniszter, nagy­követ, avagy ilyesmi nagy mozzanatokat nem létesíthet; de mily gyakran nem annyira a valódi tehetség, mint inkább a körülmények idézik elő a nagy ese­ményeket. Ne beszéljünk tudományos vívmá­nyokról, mint például a himlőoltás fel­találásáról, vagy veszettség gyógyítá­sáról, habár az ilyenekben is nem ritkán a puszta véletlen, vagy szeren­csés közbejátszás tényezői a sikernek; hanem szorítkozzunk a hivatalokra, akármily magas ranguakra, amelyekben közönséges halandók sáfárkodnak. Mert ott, ahol igazi jótékony talál­mányról, az egész emberiségnek hasznot nyújtó vívmányról van szó, ott ritkán férhet kétség a dologhoz, holott hiva­talokban igen gyakran háttérbe szorítják a szerzőséget s megnyeri a babért az, kinek az egészhez nincs semmi köze, vagy aki legkevésbbé ért hozzá. Hány hivatalbeli főnök, hány miniszter aratta annak dicsőségét, aminek előidézésére valamely alárendelt hivatalnoka adta oda eszét meg fáradtságát. Az illető miniszter mindenütt nagyra volt a siker­rel s annyira beleélte magát a hangu­latba, hogy már egész komolyan hitte, még az igazi szerző irányában is, hogy nála van az ész, a szerző nevét pedig elhallgatta a krónika. Ily igazságtalanságokkal szemben aztán teljesen megokolt a régi mondás, hogy: „Akinek az Isten hivatalt adott, annak észt is adott!“ Az egyiknek megélhetés végett hivatalra van szüksége, a másik meg több hivatalt keres és kap is, anélkül, hogy csak egyre is volna igazi hivatása és tehetsége. De hát ez igy van mai napság s talán mindig is igy volt, ami azonban legkevésbbé sem vigasztalja meg azokat, akik valódi hivatás és tehet­ség birtokában sem tudnak kenyérhez, hivatalhoz jutni. Látjuk ebből, hogy hivatás és hiva­tal egészen különböző dolgok, noha be kell ismernünk azt is, hogy az emberi­ség örömére néha mégis együtt járnak az életben. Együtt járnak, még pedig az ipar és mesterségek terén s itt áll nagyobbára egész teljében az, hogy hivatás nélkül nem lehet boldogulni. Az a mesterember vagy iparos, aki nem szereti foglalko­zását s nem él teljesen annak, nem is viszi sokra, vagy bármely siker esetén is mihamarább tönkre jut. Már a ki a mesterségét szereti, azt mindenkép ápolja, sőt lehetőleg tökéletesíteni is törekszik, az hasznos tagja a társaságnak. Dolgozni nem szé­gyen, sőt találóan mondja Kölcsey, hogy: „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény!“ S itt nyilik aztán tér az iparos számára. Versenyezik ö minden pálya­társával s azt a becsület terén fölülmúlni iparkodik. Jó portékát vásárol, jó porté­kát ad. Ennek megvan a maga erkölcsi értéke minden irányban. Az emberek nemesednek a munkában s mintegy nemesitik még azokat is, akikkel érint­keznek. Baj azért itt is van. A becsüle­tes iparosnak sorsa nagyon komolyan veendő; szomorú tényezője a társada­lomnak, különösen a mainak. Egyik része a megrendelőinek ugyanis pon­tosan fizet az áruért, a szolgáltatott iparczikkekért; a másik csak nagy sürgetés, fenyegetés után juttat hébe- hóba néhány forintot, a harmadik végre sohasem fizet. íme az iparos sorsa. S fájdalom, efc a baj egyre jobban harapó- ziknálunk. hisz általános elszegényedé­sünk mind szomorúbb következmények­ben nyilvánul napról-napra. Nos tehát, ezt a legvagyonosabb, a legügyesebb iparos is megérzi, a középsorsu pedig nem ritkán nagyon is szorongatott hely­zetbe sodródik, amelyből mai napság nagyon is nehéz kivergödnie. Mégis a jó iparosnak mindig ma­rad biztosíték. Mert a ki a becsület, a tudás, a jő ízlés, meg az ernyedetlen szorgalom révén megállapította jó hírnevét, az semmi csapás alatt sem sülyedhet el, annak mindig akadnak pártfogói. Vilá­gos, hogy az ilyen mesterember, ha mindjárt vidéken lakik is, oly munkát szolgáltat, melyhez semmi kifogás sem férhet. S erre azért fektetek súlyt, mert — fájdalom — nálunk még mindig talál­koznak, kik nem értik mesterségü­ket, hanem valóságos kontárkodásból élnek. Máskülönben pedig hol van füg­getlenebb ember egy ügyes iparosnál? Igazi erkölcsi értéke valóban itt kez­dődik s e részben csak egy rendezett viszonyú vagyonos földbirtokos állja ki vele a versenyt. Az ilyen iparosnál aztán szépen együtt jár a hivatás a hivatallal, ez utóbbi itt természetszerű­leg az iparos illető foglalkozását kép­viselvén : az iparos, a mesterember hiva­tala az ö mesterségében áll. Ez a függetlenség aztán páratlan a maga nemében s megőrzése minden fáradságra méltó, mert az ily függet­lenség több másnemű függetlenséget vonhat maga után. Az iparost ép úgy megválaszthatják országgyűlési képvi­selőnek, mint a nagybirtokost s a kép- viselöházban aztán mindketten vállvetve működhetnek a haza javán, nagyobb- szabásu terén is. Faure, köztársasági elnök iparos volt; Puquer-Querter fran- czia miniszter, aki a poroszoknak a rengeteg harczi sarczot kifizette, szintén iparos családból vette származását. S ily példát még többet hozhatnánk fel a nyugati nagy nemzetek társadalmából. Tény az is, hogy ezek a nagy iparos családok büszkék is foglalkozá­sukra, nem egykönnyen szalasztják azt ki kezükből, az igazi hivatás hagyomá­nyát szent kegyelettel őrzik, s minden nemzedék uj meg uj vívmányt hoz TARCZ A. Igy valahogy csak elleszek... Delet üt a toronyóra És enni is kéne talán? Ejh, mit!... Enni... Gyere Múzsa, Súgj egy verset szaporán. Isten úgyse jó gondolat, így valahogy csak elleszek. Elkezdem rágni toliamat És verselek és verselek. íme még nincs is egy óra És tiz sorral már kész vagyok: Hogyha igy megy — napnyugtára Már szörnyű messzi haladok. Hogy más evett, mi gondom rá, Ők közönséges emberek: A viz sohasem válik borrá ... — Én verselek, én verselek. Lám, mily gyorsan múl az óra S én ismét gazdagabb vagyok Egy ebéddel, mit kontóra A korcsmában már nem kapok, így szedem rá a világot S az összes vendéglősöket: Más ha költ — a pénzét költi, Én verseket, én verseket. Ugy-e mily pompás eszméket Sugal ma az üres gyomor: Isten úgyse ez gyöngyélet, Ez nem nyomor, ez nem nyomor!. .. Költő vagyok! s furcsa volna, Ha ennem is kéne talán: Ejh ! mit enni... ? Gyere Múzsa, Súgj egy verset szaporán. Ormai József. Egy érettségi története. Akkor is csak úgy kelt fel a nap, mint máskor. Kelet felöl bujt ki a hegyek mögül, s első kiváncsi sugaraival széjjeltekintve az alatta alvó városkára, kutatva keresi annak jelenleg legnagyobb nevezetességét: az immár érettségi joggal is felruházott gymnasiumot. íme! már meg is van. Ott áll a „múzsák csarnoka“ a piacztéren büszkén, ragyogóan, mint egy szépségéről, erényéről hires nő; tudatában annak, hogy a közel jövőben sok száz szem fogja reá vetni esdő pillantásait, kérő tekintetét. Nap urfi meg-megkerülgeti az emeletes épületet, majd „tüzes pillantá­sokat“ vet annak bádog fedelére; rést keresve rajta: hol nézhetne be legkényelmesebben abba a terembe, melyben ma dicsőség és halál, jeles és szekunda fog elképzelhetetlen arányban osztatni. De vájjon mi is történhetik itten ? Mért van a városka apraja-nagyja már ily korán talpon ? Honnan ez élénkség, honnan -ez iz­gatottság? Nézzünk a gymnasium előtt ácsorgó fekete ruhás y,drukkos arczu“ diák­hadra és megkapjuk a választ: ezek ma érettségiznek. „Beesett szemök különös fény­ben csillog, arczukra a még sohsem érzett magasztos félelem égő rózsákat varázsol, de homlokukra az elszántság bélyege van sütve : itt élned, halnod kell“ — irta róluk már jó- előre a városka első (mert egyedüli) újsága. A gymnasium kis harangja még sohase verte oly búsan, de a mellett oly biztatóan a V2 8-at, mint ma. A fiuk mind együtt vannak már s szorongva várják a „nagy- fejüek“ megérkezését. Azaz hogy — még­sem mind; még egyikök hiányzik. A rossz tanulók és a tornatanár szeme fénye, Bartos István még nincs közöttük. — Hol van Bartos ? Merre van Pista? —• kiabálják különböző hangnemben, hol gúnyosan, hol szégyenkezve a fiuk ; már a szerint, hogy az osztály tudósai, vagy a méta kedvelő, örökké csak sétálgató része kérdezi. Nap urfi izgatottan tekint jobbra-balra — mindhiába. De mégis! Kovács tanár ur kapujához támaszkodva áll valaki; olyan alak, mintha Pista lenne. Persze, hogy ő az, persze, hogy az. Ejnye, ejnye, mit keres ez itten, mért nem megy a vizsgálatokra ? A Kovácsék ablakának függönyét lát­hatatlan kéz felhúzza, szárnyait kitárja és ... —- Óh be szép, Istenem, de szép, —- suttogja Nap urfi, mind melegebben lövelve sugarait Pista szive fölé. Ez nem is bírja tovább. Meglátva az ablakon kihajoló szőke fejecskét, a Kovács tanár ur aranyhaju Erzsi- kéjét, önfeledten rohan ki rejtekéből: izzó támadást intézve a „felsőbb leány“ kacsói ellen. — De Pista, az Istenért! Mit csinál, mért nincsen a vizsgálaton? mondja kor­holóan a kis szőkeség, kezét lovagja ajkán felejtve. , —- Ne szóljon, Erzsiké, ne szóljon. Ön olyan későn kel és nekem már csak tiz per- czem van hátra. Mielőtt az érettségire men­nék: Önnel vágytam beszélni. El akarom mondani azt, a mit már oly régen tud, hogy (és itt Pista a magasba veti szemét, részint a hatás kedvéért, részint mert valamit em­lékezetébe akart idézni) „szeretem Önt oly lángoló hévvel, a milyet még nem pingált ez a hitvány, vérszegény kor“. (Erzsiké úgy hirtelenében a „Gyurkovics lányokra“ gon­dolt, mintha ott hallotta volna már e gyö­nyörű szavakat. Mindegy: Pista mégis igazat mond; hiszen neki mondja és ez a fő). — Látja Erzsiké, én Önt már három éve szeretem. Hosszú idő a gymnasiumi tan­anyagot tekintve, de rövid az én, a mi (szívig ható pillantás) boldogságunkhoz képest. Attól a percztől kezdve, mikor ötödikes koromban az évzáró majálison az első három négyest Önnel tánczoltam, már rabja voltam szivé­nek. (Pista köhint néhányat és mélyebb hang­nemből folytatja): Nem azért jöttem azonban ide, hogy azt, a mit Ön már oly régen és oly jól tud: ismételten elmondjam, hanem, hogy érettségi vizsgálatomhoz, mely lehet, hogy az utolsó utam, szerető szivéből fakadó áldását kérjem. Erzsiké a körmondat elején alig, végén sehogysem bírja visszatartani könnyeit, mely zápor módjára hull a fél térdre ereszkedő Pista fejére. — Isten és az én áldásom vezérelje szomorú utján — rebegte végre. Pista felugrik, megragadja Erzsiké kezeit, mikor... — Nos igen, hiszen ez egészen termé­szetes : Kovács tanár ur, a ki a latin meg a görög nyelv és irodalom professzora, a vizsgálatokhoz indult. Pista csókjának csak felénél tartott, mikor a kapu nyikorgására

Next

/
Oldalképek
Tartalom