Nagy-Károly és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1900-04-26 / 17. szám
XVII. évfolyam. Nagy-Károly, 1900. április 26. Társadalmi szepirocLalzno.! és ismeretterjesztő Zta.etlls.pNAGY-KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre 4 frt. Félévre . . 2 frt. Negyedévre I frt. Egyes szám 10 kr Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 15 kr. Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. A hazai ipar támogatása. A kormány ama törekvése, hogy a hazai ipart támogassa, tagadhat- lanul szép eredményeket ért el. Mégis a hazai ipar nem áll még azon magaslaton, melyen állnia kellene. A hazai gyárak nem oly tökéletesek, mint a külföldiek és a behozatal iparczik- kekben még mindig aránytalanul nagyobb, mint a kivitel. A magyar nyersanyag korántsem áll a külföldi mögött, sőt ellenkezőleg a külföld számos nyers anyagot vásárol nálunk és e nyers anyagból készített termékeit beviteti hazánkba. Mind-e nyersanyagot hazánkban lehetne feldolgozni és semmi szükség sincs arra, hogy a külföldet gazdagítsuk, saját czikkeinket fuvardíjakkal drágítsuk meg. Hol rejlik a hiba? Legelső sorban ott, hogy nincs elég pénz. Az állam nem adhat sem annyi pénzt, sem annyi rendelést, hogy lendületes gyári és kézi ipart létesíthessünk. Azért azokat a kedvezményeket, melyeket az iparosoknak nyújt, bizonyos korlátok közzé kell szorítania. A hiba föoka, hogy a társadalom, a nagyközönség nem pártolja eléggé a hazai ipart. Még mindig a külföldi gyártmányokért rajong, olyannyira, hogy a kereskedőknek még a hazai gyártmányokat is külföldieknek kell deklarálnia, hogy túladhasson rajtok. Hazafiasak vagyunk mi magyarok bizonyos tekintetben a végletekig. Büszkék vagyunk rá, hogy magyarok vagyunk s hazánkért szívesen feláldozzuk vérünket és életünket, — de keztyüt mégis csak prágait veszünk és kalapot párisit. Hol itt a hazafiság? Nem akarunk túlzók lenni és nem kívánjuk, hogy a magyar közönség rossz portékáért adja a pénzét. De tegyje kezét szivére mindenki, ugyan hányán vagyunk, kik vásárlás alkalmával figyelemmel vagyunk a magyar iparra, amely sokszor jobbat, legtöbbször ugyanolyan jót produkál, mint a külföldi. S vájjon nem-e kötelességünk, hogy előnyben részesítsük a hazait a külföldivel szemben? Hiszen erre késztet — egészen eltekintve a hazafiság szempontjától — a saját közös érdekünk is, mely azt kívánja, hogy e hazában minél nagyobb legyen a jóllét, mert e jóllétből mindnyájan kiveszszük részünket. Necsak a kormány támogatását várjuk minduntalan. Ne. csak azt lessük, hogy mások vegyenek magyar gyártmányt, mi csak megmaradunk a régi szokásnál s azt vásároljuk, a mi nekünk tetszik. Ha mi magyarok nem pártoljuk a hazai ipart, ugyan ki támogassa? A küllőid talán? Ott csak szomorú tapasztalatokat szerezhetünk. Csak nézzük az ausztriai, a cseh piaczokat; nézzük a magyar üvegipart, amely alig juthat lélegzethez a cseh fojtó verseny alatt; emlékezzünk azokra a háborúkra, amelyeket a csehek a magyar liszt ellen indítottak nem egyszer. Íme ; a csehek inkább vásárolnak rosszabb lisztet, csak magyar ne legyen. Mindebből kitűnik, hogy magunknak: a magyar közönségnek kell felsegélyezni a hazai . ipart. Az iparos kötelessége készítményeit a lehetőséghez képest tökéletesbiteni a magyar közönségnek: magyar készítményeket vásárolni. Hazafiságunk dokumentálására most szerencsére hősi virtusra nincsen szükség; bizonyítsuk be hazafiságunkat azzal, hogy a magyar ipart támogatjuk. Ez lesz aztán igazán hazafias tett! A gyermekek idegessége. Az idegbetegségek ijesztő módon terjednek. Alig van ember, aki többé-kevésbbé ideges ne lenne. A legborzasztóbb azonban, hogy az idegbajok már zsenge ifjúkorban is jelentkeznek s ideges gyermekek nem tartoznak a ritkaságok közé. Hogyan óvjuk meg gyermekeinket idegbajoktól ? Olyan kérdés ez, melylyei foglalkozni bizonyára érdemes. Tndatlanság, tapasztalatlanság, a műveltség hiánya, mint egyebütt, úgy a közegészségügy és betegápolás tág terén is nagy károkat okoznak ; főleg oly gyermekeknél, akik az átöröklés törvényei következtében idegbajok iránt hajlandósággal bírnak. Az anya büszkeségében az „éber és okos gyermekét“ mindenfelé magával viszi ; tréfák, bohóságok, csintalanságok a jelenlevők figyelmét felébresztik, legyen az otthon vagy idegenben, vendégség alatt; a következménye pedig mindennek inger, ideges megfeszítés, amit a gyermek szeme, ki pirosodott arcza, mohó természete eléggé elárul. A gyermek kora érettsége, hangversenyek, színházak korai látogatása, főleg az esti órákban, szintúgy alkalmatlan olvasmányok a későbbi gyermekévekben, mindez nagyon gyakran megvetette már az idegbajok csiráját és később az idegbetegség kitörését. Szülők, tanítók és orvosoknak kell, hogy karöltve járjanak a gyermekeknek idegességtől való megvédése érdemében. Gyenge gyermekeknél amennyire lehet és tehetjük, kerüljük azoknak a nyilvános iskolába való küldését 8, vagy 9-ik korévük előtt. Tanuljanak odahaza, kezdetben egy, később két-három órán át naponta. Tanítók és szülők szigorú figyelemmel legyenek arra, hogy a hosszú iskolai oktatás után a gyermek ne üljön tulkorán újból az Íróasztal mellé iskoladolgozatai elkészítésére. Ügyelni kell arra is, hogy a gyermek ebéd előtt hosszabb időn át szórakozzék, leginkább a szabad levegőben. A kávé, thea, dohány, alkohol, főleg ha ok és mód nélkül élvezzük, az emberek legveszedelmesebb ellenségeinek tekinthetők. Szülők, tanítók és orvosok megfelelő felvilágosítás utján folyton oda törekedjenek, hogy e veszélyes mérgek az ifjúságtól okvetlenül megvonassanak. Egészséges embernek, mérsékelt munkásság mellett egyáltalán nincsen szüksége az ilyen ingerlő szerre, gyermekeknek pedig adni belőlük, amint ez sajnos, nagyon gyakran megtörténik, éppenséggel bűn. De nemcsak negativ, hanem pozitív rendszabályokat is akarunk a gyermekek idegbajainak keletkezése ellen való megvédésére felhozni. Legelső sorban megfelelő, helyes táplálkozás mellett alkalmas és kellő testmozgás kell a gyermeknek. E két tokéi lék mellett minden kétségen kívül első helyet foglal el a viz módszeres használata. Áldásos volna, ha minden gyermek nemcsak valamely alkalmas és megfelelő testmozgás tekintetében, hanem a szellemi tulterheltetés kellő ellensúlyozására alkalmazandó valamely vizgyógymód érdemében is a háziorvos foly- I tonos megfigyelése alatt állana. Az egyszerűbben, a kicsinyben legyünk nagyok. Ez kell, hogy legyen elvünk és útmutatónk, ha arra a kérdésre akarunk felelni: „Hogyan óvjuk meg gyermekeinket az idegbajok ellen.“ ____ TÁ RCZA. Régi nóta. „Kétszer nyílik az akáczfa virága . . .“ Ez volt az ő legkedvesebb nótája; Ha elárad a szenvedés lelkemen, Búbánatos dallamánál Fölsír régi keservem: „Megbánod még, visszasírsz majd engemet, De szivemnek kétszer nyílni nem lehet.” Ha kigyulnak a csillagok az égen, S fölhangzik a bánatos dal az éjben, Lelkemre száll szelíden a fájdalom S az elhaló mélabús dalt Könyek között hallgatom : ..Megbánod még, visszasírsz majd engemet, De szivemnek kétszer nyílni nem lehet.” Majd ha nyugszom lenn a csendes hant alatt, 8 porom fölé akáczlombok hajlanak; Párjavesztett madár, ha száll a lombra, Talán ő is ezt a kedves Régi nótát dalolja: „Megbánod még, visszasírsz majd engemet. De szivemnek kétszer nyílni nem lehet." Szendrői Holozsnyay Cyril! Odysseus kalandjai. II. Trójából tizenkét hajóval érkeztem a trákiai kikónokhoz; városukat feldúltam, de híveim nem akartak tovább menni, rajtunk ütöttek s minden hajómról hat-hat társam esett el. Majd kilencz napi hányattatás után a lótosevők földjén jutottunk bajba, mert ennek a virágnak az a tulajdonsága, hogy: „Ki a lótosnak mézizii gyümölcseit ette, Nem hoz a hirt hozzánk, nem akart már visza se [térni; Lótos-evő népség közt vágytanak élni örökké S tépni a lótosfát, s a menéssel mit se törődni. Bármint sírtak, erőszakkal vitetem a hajókhoz, S az evezőpad alá köttettem erős kötelekkel." (IX. 94—99.) Ismét bolyongnak tovább, szántják a tengert, mig [végre: «... a vad gőgös kyklopsok földjire értünk, Kik minden dolgot csak a mennybeliekre bízának : Nem vetnek veteményt, sohasem szántják föl a [földet. Megterem ott minden szánt <s> tlanul és bevetetlen A búza s árpavetés ; fürtös fejeket hoz a szőlő, S önti a bort bőven, mert Zeüs táplálja erővel. Nem tanakodnak együtt, törvényt együtt sohasem [ülnek. h ént lakják a magas, meredek hegység hasadékát Boltozatos barlangokban ; törvényt maguk ülnek Gyermekükön s nejükön, s egymással mit se [törődnek.“ (IX. 106-115.) A sziget átkutatásukkor egy ilyen kyk- lopsnak, az egyszemű óriásnak, Polyphémos- nak barlangjára bukkantunk. Az óriás épen nincs otthon, mert nyáját legelteti a begyeken. Csak este jő meg, de látása ugyancsak lelohasztja bátorságunkat; a barlang mélyedéseibe húzódunk vissza, s szivdobogva várjuk a történendőket. Végre észrevesz bennünket s kérdi tőlünk kik vagyunk és mi a czélunk. „Eltévedt utasok, görögök népessége vagyunk mi; Trója alól vet-hány a vihar mély vizeken által.“ (IX. 259—260.) Felel Odysseüs s kér ólaimat és szives fogadtatást. Istenre hivatkozik, a ki megbünteti azt, ki az utasokkal métlatlanul bánik. De az istentelen óriás csak nevet ennek egyet, kinyújtja kezét és társai közül kettőt felvacsorái s mint a ki dolgát jól végezte, nyugodtan aludni tér. Mikor aztán reggel lett s „keleten kipirult rózsás ujjaival a Hajnal — Reggeli éteknek megevett két társamat ismét. — Szép nyáját ezután fütyö- részve terelte a hegyre.“ De, hogy a jövevények, illetőleg az ő csemegéi el ne osonhassanak, egy akkora sziklakövet tesz a barlangnyilás elé, melyat „huszonkét vaskos kocsi sem vinne ki helyéből.“ Hogy szabaduljunk most innét ? Ez volt a nagy kérdés. De nem azért kapta Odysseüs a „leleményes“-jelzőt, hogy a feleletet meg ne találja. A barlangban volt Polyphénos botja „Huszevezőjü hajó fenyü- árboczfája se hosszabb.“ Ebből levágott egy ölnyit, meghegyezte, a tűzben a hegyes végit megedzette, s most már nyugodtabb lélekkel várta haza a vad Kyklopsot. Estére csakugyan meg is jött ez, s miután dolgait elvégezte, megevett ismét két görögöt. Erre Odysseüs is elővette ám ravaszabik eszét, barátságos arczot vágott a kegyetlen játékhoz és az egyszemű elé állva igy szólt hozzá : „Itt van a bor, Kyklops, kortyincsd ki az emberi [húsra, Hadd tudd meg, mi remek jó bort hoztunk vala [hozzád. Áldozatul hoztam neked, ha talán hazaküdnél.“ A Kyklopsnak csakugyan annyira Ízlik az ital, hogy még kétszer is töltet magának belőle és aztán elismerése jeléül kegyesen megkérdi Odysseüstől, hogy mi a neve ; sőt ígéri, hogy „Szép emléket adok, melynek fogadom megörülsz majd.“ Mikor aztán látja Odysseüs, hogy a bor működni kezd, akkor hízelgő csali-lágy hangon bemutatja magát. Őt mindenki csak úgy hívja: S e n k i s e. Amire a mámoros Kyklops igy adja tudtára, hogy miféle kedves meglepetést tartogatott Odysseüs számára: „Jó, hát társaid közt seukitse eszem meg utolján Mind valamennyit előbb; ez lesz vendég ado[mányod.“ Ebből a nagy lelküségből persze nem kér Odysseüs; azért amint a bor meg a mámor elnyomták a Kyklopsot, elővette a a már előre elkészített dorongot, hegyét a tűzben megizzította, s előhívta társai közül azokat, kiket terve kivitelére már beoktatott volt. Társaim a dorongot azután a Kyklopsnak : „Szörnyű szemébe szúrák, én meg végébe fo[godzván Fönt csavarám, valamint ha dereglyegerendát Fúrnak a nagyfuruval, s egyik innen a másik [amonnan Pörgeti bőrszíjjal, s a fúró folyton tekerődzik : Úgy forgott a tüzes fahusáng kezeinknek alatta.
