Nagy-Károly és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-20 / 38. szám
/ / XVI. évfolyam. \ : v) rt A Nagy-Károly, 1900. szeptember 20. 38-ik szám. Megjelen minden csütörtökön. Egész évre Félévre . . Előfizetési árak frt. frt. Negyedévre I frt. Egyes szám 10 kr Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 3 frt. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák-Ferencz-utcza 40. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben.) Hirdetések jutányos áron közöitetnek. Nyiittér sora 15 kr. Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Kéziratok nem adatnak vissza. Az állami gyámság. A társadalom ereje és fokmérője kétség kivül az illető polgárság általános jólétében és azon közhasznú alapintézményekben mutatkozik, melyek az ö saját tevékenysége és munkássága eredményekén t láthatók, s az ö boldogulását szolgálják. Meri ezen eredménybölitélhetö meg: vájjon az a polgárság megfelel-e az ö hivatásának vagy nem? Fájdalom! ha mi ezt az igazi fokmérőt a mi társadalmunk tevékenységére alkalmazzuk, el kell ismernünk, hogy mi e tekintetben általában nem igen dicsekedhetünk. Akármerre nézünk ugyanis, alig látjuk annak az iránynak a követését, mely arra a boldogulásra, melyet mindannyian és annyira óhajtunk, vezethetne! Mert hát még mindig sokkal nagyobb bennünk a közügyekkel való nemtörödés, a közönyösség, a tunyaság, mintsem hogy bár a saját magunk és utódaink közjóléte és boldogulása iránt buzognánk és el tud- nók magunkat határozni arra, hogy egymással kezet fogva és tömörülve, megtegyük mindazt, a mi előnyünkre és javunkra válik. Pedig ha ez nehézségekbe ütközik is néha, ezek erős akarattal és buzgósággal le lennének küzdhetök és ez által mindinkább ed- zenök erőinket is, úgy hogy lassankint még a nagyobb feladatoknak is mindinkább megfelelhetnénk. Mi azonban bármily szükségét látjuk is valaminek, sőt bármennyire megköveteli azt a törvény is, nem feszitjük meg az erőinket, hogy azt elérhessük, hanem ismételve és folyton elodázzuk s panaszkodunk, hogy arra nem tellik, vagy rimánkodunk a kormánynál, hogy az gondoskodjék arról, vagy legalább vegye magára annak a nagyobb terhét... És az önrendelkezési joggal biró szabad polgárok nem tőrödnek azzal, hogy a saját szükségleteikről ök magok kötelesek gondoskodni, inig az állam az általános érdekű országos intézmények ellátására van hivatva. És nem látják be, hogy mint a legközelebbről érdekeltek ök veszik a saját intézményeik és egyéb munkájuk hasznát, s különben is ök tudják legjobban megítélni, hogy mire van szükségük és mint helybelieknek nekik van leginkább alkalmuk arra, hogy az illető szükséges intézményt házilag megalkotva és fentartva, annak birtokába minél könynyebben és jutányosaidban eljussanak. Az állam szoknyájába gyermekek módjára való nagy kapaszkodás nemcsak azt okozza, hogy az állam kiadásai, melyek természetesen annyival nagyobb adófizetést is követelnek, folyton nagyobbodnak, hanem — a mi az ország fejlődésére nézve még sokkal károsabb — azt is, hogy ez által rászoktatják a saját érdekeivel nem törődő polgárságot arra, hogy az — hacsak lehet — (pedig nálunk nagyon is lehet!) bármily kötelező és rá nézve szükséges törvény végrehajtása alul is kibújjék; a mi aztán folytonos kerékkötője a haladásnak, és pedig annál inkább, mivel a közönyösség és tétlenség ragálya igy mindinkább terjedvén, az többé-kevésbbé még a buzgóbbak tevékenységét is megbénítja... a mit pedig az állam az ö könnyelműen alkalmazott anyagi segélyével soha ki nem pótolhat, a mennyiben úgy a községek, mint az állam jólétének az alapját csak úgy lehet szilárdul lerakni és biztosítani, ha abban a munkában minden épkéz- lábu polgár közreműködik; ha a községek úgy az ö szellemi, mint anyagi érdekeiket már a munkafelosztás helyes elvénél fogva is, magok ápolják és művelik... Az állam támogatása helyesen csak erkölcsi lehet. Az oly polgárság tehát, mely a saját községe teendői és haladása iránt nem érdeklődik, azokat elhanyagolja, és a saját legtermészetesebb kötelességét az állam nyakába igyekszik varrni, oly élösdi a nemzet testén, mely annak az épségét veszélyezteti, s a melyet azért nem hogy dédelgetni, hanem komoly, sőt ha szükséges, szigorú gondozás alá venni az állam egyik legfőbb kötelessége lenne... nehogy ez a baj meggyökeresedjék, s tovább és tovább terjedjen. Hiszen a mint a föld fájánál a gyökereknek kell az egész fát éltetni és fentartani (nem pedig ellenkezőleg) igy van ez a nemzet fájánál is... A nemzet millióinak a hivatása, hogy azt a kellő tápanyagokkal ellássák... hogy aztán az általános közjóiét gyümölcseit megteremhesse és a fen maradást biztosíthassa! Hiszen a községi és állami javak jótéteményeiben többé-kevésbbé minden polgár részesül: igazságos és méltányos is tehát, sót az általános közérdek meg is követeli, hogy azok megszerzésében is lehetőleg minden polgár az ö szellemi és anyagi erejéhez képest résztvegyen és pedig különösen azon körben, melyhez tartozik, a melyben él, melynek szükségleteit leginkább érzi és tapasztalja: a hol tehát az ö tevékenységét legkönnyebben és legjobban kifejtheti s annak az előnyeit élvezheti is; a hol örülhet munkájának, melylyel a közjó előmozdításában szintén részt vett, s polgári önérzetét is emelheti azon öntudat, hogy kötelességének eleget tett . . . Hiszen a közszabadságnak és önrendelkezési jognak sem értelme, sem értéke nincs akkor, ha a polgárság munkaképtelenek módjára az álla m gyámságára támaszkodik; ha azt kívánja, hogy azö kötelességét i s az állam teljesítse! — De ha törvényileg ki van mondva, hogy a községet illető ügyek a község által látandók el: akkor az illető polgársághoz nem is illő dolog az, hogy a sült galamb után várakozzék és — ölbe rakja a kezeit!.. Hiszen igy még a legerősebb államnak is meg kell idővel dőlnie! Ez a rendellenes állapot az általános fejlődésre nézve igen káros; részint mivel az állam ez okból a neki szánt és az ö körébe vágó, országos érdekű intézkedések tekintetében nem tehet hivatásának eleget; részint pedig TARCZ A. ZEUrzsilsze álma. Kél a hajnal. Gyöngéd mosolygással Csókra csókot hint a táj felett. Megszólalt a csattogó madárdal, Zsolozsmaként zengve éneket. Hajnali fény csillogó sugara Halkan, félve — szinte úgy remeg — Lehel csókot hófehér arczára: Ne ébredjen még a szép gyermek. Úgy elnézem hosszan, elmerengve, Mint szórja rá a nap sugarát Az édesen álmodó gyermekre, Mig szívem bús sejtés járja át . . . Szelíd mosoly eperpiros ajkán, Arczát rózsapír borítja el. — Óh ! csak mindig ilyennek láthatnám Akkor is, majd ébredni ha kell! Ne ébredj még! álmodozzál szépet Tündérekről, napsugár felül . . . S az ébredés legyen édes néked. És ha egykor észrevétlenül Belopódzik ártatlan szivedbe A szerelem, — mert élj5, tudom — Légy oly boldog, a milyen e perczbe, Légy boldogabb, mint én, kis húgom! Tóth Lajos. IPIsta "bácsi. Azon időben még igen kicsiny ember voltam, midőn a legidősebb fivérem Pista, — a kit mi, kisebbek tiszteletteljesen meg- bácsiztunk — a nyolczadikba járt. Magas, nyúlánk, halvány fiú volt, méla, révedező tekintetű sötét szemekkel; ő volt az egész iskolában a legjobb tanuló, a legkomolyabb, a leghelyesebb magaviseleté azért voltunk mi kicsinyek tiszteletteljes bámulói. Egyben szerettem is nagyon, mert szívesen segített rajtam, ha a nagy betűket nem tudtam kellőleg leirni; vagy az elémbe tett kukoriczaszemeket nem tudtam otthon számba szedni helyesen, az ötnél már rendesen el is tévesztettem. De mindamellett féltem is tőle, noha nem bántott soha sem engem, sem kisebb öcséimet, a jó testvérek ősi szokásaitól el- térőleg nem vert bennünket, még csak meg sem szidott, ha elszedtük a kis tollatlan verébfiókákat s a gyermekek rósz szokásaként tüzes hajtüvel, lábrakötött madzaggal kínoztuk őket. Ilyenkor Pista csak reánk nézett mélységes nagy szemeivel s lelket verő komoly tekintete bele fúródott lelkünk legbelsőbb zsigereibe, igyekeztünk is ilyenkor azonnal télben hagyni a gonosz játékot s jóvá tenni hibánkat, már a mennyire lehetett. Nagy, oszlopos ősi házban laktunk akkortájt, melynek keletre néző széles tornáczárói be lehetett látni a messze kéklő hegyeket s a Vág szeszélyes kanyarodásait. Közelben pedig a szögleten levő jegyzői | lak látszott oda legelőbb, alacsony, nádfedelével, apró homályos ablakaival, melyek mögött rendesen az érdemekben és leányi erényekben megőszült Nina kisasszony kötö- gette az örök harisnyát s mi pajkos illetlenséggel öltögettük rá a nyelvünket s mutogattunk nagy füleket neki, mit persze ő nem igen láthatott meg. De ha ilyenkor Pista váratlanul megjelent komoly, szemrehányó tekintetével, sze- pegve osontunk odább. Pistát különben úgy az iskolában a tanulótársai, mint mi testvérei otthon s a bselédek is csak egyszerűen „az öreg“-nek hivták. Jó anyám eleget töprengett azon, hogy lehetne egy kissé élénkebbé tenni s megszerettetni vele a társaságot, de ö továbbra is szótalan, magába zárkózott volt. Órák hosszant elüldögélt a széles tor- náczon, messze elnézve a kék hegyek felé, nem gondolva semmire, vagy nagyon is messze szárnyaló gondolatokba mélyedve. A nap sem sütött már oly melegen s csöndes, borulatos volt a táj, az őszi légbe nehéz, de kellemes széna illat vegyült s nyugatról hűvös szellő fuj dogált. Jó anyámnak egy igen bizalmas barátnője járt akkoriban hozzánk, Veiserné. Egy igen szép szőke asszony; csaknem mindig fekete selyemruhában jött, mely suhogott | ritmikus lépései után s melyből rózsás, fehér arcza szinte világított felénk. Nagyon jókedvű nevetős asszonyka volt, minden kicsiségért olyan hahotába fogott, hogy csengett belé az egész nagy ódon ház. Anyám e vidámságáért is nagyon szerette őt, mint sokkal idősebb, csaknem anyai érzelmeket táplált iránta ; jól esett neki, hogy a vidám, kedves asszony felvidította, mintegy besugározta pajzán jókedvével szomorú özvegyi napjait. Veiser Pál ügyvéd volt a székvárosban, igen jómenetelü irodával, sokszor hozott nekünk tarka kis bárányt, melyet klienseitől kapott s melynek mi felette örültünk; szerettük is mi Veiser bácsit nagyon, de annál jobban haragudtunk a szép Veisernéra, mert igen erősen tudott csípni kicsi fehér kezeivel, s ha pufók arczainkat megcsíphette, bizony sokszor azon vettük észre magunkat, hogy gyászosan eltört a mécses. Pista ilyenkor mindig nagyon rosszaló- lag nézett reánk s búsan csüggesztette le tekintetét, mintha neki meg az fájna, hogy miért nem ő kapta a csipést. Pedig kikapott ö is eleget, habár őt nem csipte meg a szép néni sohasom; de olyan kicsinylő, gunyoros hangot használt mindig vele szemben, hogy engem, ki hét éves koromra már kissé megértettem, teljesen elkeserített és mindenféle harczi térveket szőttem, hogy mit tennék én és mit mondanék arra a sok bántó gúnyra, ha Pistának volnék. De Pista nem haragudott meg -érte, hanem mint valami égi kegyet fogadta a szép néni csipkedő beszédét, a szeme ilyenkor csodálatos fényben ragyogott. Van szerencsém a mélyen tisztelt vevő közönség b. tudomására hozni, hogy sikerült elsőrendű budapesti ezégek képviseletét elnyernem, melynek saját készítményeit: uri s női fehérnemüeket s menyasszonyi kelengyéket, úgyszintén egyéb czikkeit: szőnyegek, függönyök, abroszok, ágy- s asztalterítők, asztalkendők, szervéták, törülközőket; továbbá mindenféle chiffonok, szepességi és rumburgi vásznakat jutá- • ima«!-* ' ~ budapesti ezéget is, melynek óriási választéka női-ruhakelmékben, selynyos árban részletfizetés ellenében árusítom. — Képviselem továbbá *f ifidigwS mek, szövetek, flanellek, barchetek s bélésárukban minden versenyt kizár. Azon kellemes helyzetben vagyok tehát, hogy bárminemű czikkben is a legujabbat s legdivatosabbat olcsó árban szállíthatom. — Tisztelettel kérem tehát a n. é. vevő- s a hölgyközönséget, miszerint bizalmukkal engem megtisztelni s szükséglet esetén hozzám fordulni méltóztassanak. Kívánatra készséggel megjelenek mintagyüjteményemmel a m. t. vevők lakásán is, mely czélból kérem hozzám fordulni. Szives pártfogásért esedezve, vagyok mély tisztelettel Deia.tscli © r. (Lakásom Nagyhajduváros, Hágen-ház). i. \ .7 v
