Nagy-Károly és Vidéke, 1900 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1900-08-16 / 33. szám
Társad, alrrri, szépirodalrai és isracreretterjesztő 3n.©t;ila;pNAGY-KÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Bérmentetlen leveleket Egész evre 4 irt. Félévre . . 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám 10 kr Deák-Ferenew-utcza 40. szám. Nyilttér sora 15 kr. előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Községi jegyzők ób tanítóknak egész évre 3 frt. (A római kteth. ßJawi iskolával szemben.) Kéziratok nem adatnak vissza. . - 1 Szent István napja. Augusztus 20-án ünnepli meg a magyar, első, nagy királyának emlékét. Az egyház, mint példás életű szent királyt, a magyar nemzet apostolát, a szentek sorába iktatta és emlékét megünnepelni rendelte, a törvényhozás pedig pár évvel ezelőtt, az egyház által alapított ünnepet nemzeti ünnepnappá emelte s igy ezen napot minden felekezet által megünnepeltetni rendelte, vagyis e napon az egész magyar nemzet hálás kegyelettel, ünnepi érzéssel adózik a nagy király emlékezetének. Mert tagadhatatlan tény, hogy szent István király bölcs gondosságának, előrelátásának köszönhetjük, hogy az ezeréves Magyarország fenn áll és nem tűnt el abban a nagy oczeánban, mely a népek halála szokott lenni. Őseink tűzzel, vérrel hódították meg e szép hazát. Árpád elleuségirtó kardja megszerezte az országot, a honalapitás nehéz munkája be volt fejezve, midőn István, a még akkor pogány Vajk örökölte édes atyjának, Géza vezérnek pajzsát és kardját. És épen azért, mert most már a megtelepedett nemzetre csak a békés munkálkodás várt, a harczi riadók és száguldó paripák helyett a föld termékenyítő ekevas csengése hallatszott, Vajk vezér belátta azt, hogy az ö ősi pogány vallását követő népe csak úgy hódolhat a békés munkálkodásnak, csak úgy tarthatja meg Árpád örökét, ha hozzá simul a nyugoti kultúrához és első sorban is felveszi a kereszt- séget. Mert nem lehet tagadni, hogy e nélkül Magyarország nem léteznék. Elég lett volna oknak a pogány vallás arra, hogy hatalmas szomszédaink a világi hatalom teljén álló pápák ösztönzésére, a magyar nemzet önállóságának megsemmisitésére törekedjenek és vájjon ellent tudott volna-e állani nekik a még meg nem erősödött, gyermekkorát élő magyar állam? Nem, és eltemette volna őket a germán, vagy frank hatalom. Ezt látta be a mi első nagy királyunk akkor, midőn népével felvétette a keresztséget, midőn I. Sylvesz- ter római pápától koronát és királyi czimet kért. Ezzel akarta elismertetni a magyar állam létezését és megszilárdulását. Megkeresztelkedett ö maga is s a keresztségben István nevet nyert. A pápa kész örömmel sietett megadni a kért czimet és koronát, sőt ama rendkívüli buzgóság elismeréséül, melyet István népének a keresztény vallásra való térítésénél kifejtett, — neki még az apostoli czimet is adományozta. Ezen ténynyel lett befejezve a magyar állam megalapítása. Azóta elmúlt 900 év, s az egységes magyar királyság ma is méltó helyet foglal el a nemzetek sorában. A magyar hálás kegyelettel adózott és adózik az idők végtelenéig a nagy király emlékének. Az egységes Magyar- ország ina is, mint a szent korona tulajdona jelentkezik, ezzel akarván a közjog kifejezést adni annak, hogy szent István koronáját nem tekinti egyedül ereklyének, hanem az már annyira össze van forrva államiságunk léteiével, az többé egymástól el nem választható s a szent korona Magyar- országot képviseli. Annyira össze van forrva a nemzettel, hogy a.magyar törvényes királyának csak azt tekintette és tekinti, kinek fölkent homlokát szent István koronája díszíti. Kegyeletes, szinte babonás tisztelettel viseltetik minden magyar a szent ereklye iránt, mely annyi vész, annyi hányattatás után mégis immár 900 éve képezi tulajdonunkat. Az ország féltékenyen őrzi, s nagy ünnepe az a nemzetnek, midőn egy pillantást vethet arra, melyet első nagy, szent királyunk szerzett meg. Megünnepeltük eddig is augusztus 20-ikát, Szent István napját. De az idén még nagyobb kegyelettel kell ünnepelnünk, hiszen 900 éves fordulóját ünnepeljük a kereszténység felvételének, melyet pedig Szent István király nevétől elválasztani nem lehet. Ha kegyelettel adózunk az általa szerzett és mai napig fenmaradt ereklyéknek, megbecsülhetetlen kincs gyanánt tekintjük azokat, lehetetlen megfeledkeznünk a nagy, bölcs királyról, kit Árpád után második honalapítónak tekinthetünk. Talán az isteni hatalom is figyelmeztetni akar bennünket arra, hogy mivel tartozunk első királyunknak, midőn megengedte azt, hogy a szent jobb annyi sok száz év után is épen fen- maradjon! Azért ünnepeljünk és szánjuk e napot az ö emlékének! —ó.— Iskolai értesítők. III. A nagykárolyi rom. hath, fiúiskola tanulóinak érdemsorozata az 1899—1900. isk. tanévről. Az értesítő a tanulók érdemsorozatán kívül a róm. kath. iskolaszék és a tanítói testület névsorát közli. A statisztikai adatok szerint: beiratkozott 348, kimaradt 31, meghalt 1, az év végével maradt 316 tanuló. Róm. kath. volt 320, gör. kath. 17, ev. ref. 10, ág. ev. 1. Magyar anyanyelvű 347, román 1, helybeli 342, vidéki 6. A tanulás eredményét tekintve : kitűnő rendű 6, jeles rendű 31, elsőrendű 236, másodrendű 43. A jövő iskolai tanévre a beiratások szeptember 3—11-ig d. e. 8—11 óráig tartatnak meg az iskola helyiségében. A tani tás szeptember 12-én veszi kezdetét. IV. A páll szent Vinczéröl nevezett irgalmas nénék vezetése alatt álló „Margit“ leány- nevelő intézet értesítője az 1899—1900. évről. A tanulók érdemsorozatán kivül a róm. kath. iskolaszék és a tanitó-testület névsorát közli. A statisztikai adatok szerint: beiratkozott 379, kimaradt 20, eltávozott 8, az év végével maradt 351 tanuló. Róm. kath. 333, gör. kath. 27, ev. ref. 19. Magyar anyanyelvű 378, román 1. Helybeli 368, vidéki 11. A tanulás eredményét illetőleg: kitűnő rendű 47, jeles rendű 46, első rendű 217, másodrendű 39, nem tett vizsgálatot 2. A jövő tanévre a beiratások szeptember 3—11-ig mindig délután 3—5 óráig eszközölhetők. TARCZ A. Otthagytam a falut! Kezembe volt a bot, görcsös vándor botom, Előttem a nagy út. Minden búcsú nélkül, hogy zokon ne essék, Otthagytam a falut. Elöntötte szemem valami nedvesség, Mikor visszanéztem Arra a kis házra ott a falu végen ... Ott hagytam a falut! Imádkoztam egyet, Isten-áldást kérve Arra a kis házra, Aztán elsiettem, hogy visszatekintő Szemem ne is lássa. Mert valami ott áll, hívogató, intő S úgy sajgott a lelkem, Hogy hivó szavára vissza nem mehettem. Ott hagytam a falut! A holdvilágos ég bárányfelhőcskéin Angyalok járkáltak, S onnan a magasból búcsút integettek Annak a kis háznak. Elébb-elébh csaltak. Majd szivem repedt meg Olyan bús volt az ut... Hold világos éjen, mikor minden aludt. Otthagytam a falut! Itt vagyok végtére, hová mindig vágytam, Palotás városban Urfik, dámák között. Hej de az én szivem Értők meg se dobban. Vissza kívánkoztam. Tudja a jó Isten Mi ütött most hozzám, De az egész Pestért, Budáért nem adnám Azt a kicsi falut! Nagytaky Cs. György. Az özvegyasszony. Mert jaj ám az özvegyasszonynak! Jaj neki, ha szegényen vénségére marad; akár éhen veszhet, koldulni járhat! Jaj neki, ha szép és fiatal! Szép asszonynak csúfolják, kedvében járnak, pedig könny az ára ennek a kedveskedésnek. De ezerszer jaj, ha szép is, fiatal is, meg pénze is van. — Szembe „szép asz- szony“, „nagyságos asszonyom“ ; jár utánna fiatalja-vénje — bolonditják, kényeztetik — ám a háta megett — de erről jobb hallgatni . . . Szomorú a sorsa özvegy András Pálné, Nemes Katinka asszonyomnak is, mert hiába testálta reá a megboldogultja a nagy háromemeletes házat; hiába tele a pénzszekrénye ; hiába lágy az ágya, akár a selyem. Mosolygós arczáért, hajlós termetéért még mindenki megfordul utánna az utczán, mi haszna belőle ? Ha meg is siratta tisztességgel vén urát, ha ki sem mozdult a gyászév alatt, ha kivárta a kínos esztendőt, ha meg is toldotta hat héttel és csak aztán ment először színházba — kopik a szája a cselédnek, szomszédnak: megyen már, mulat már az 1 özvegyasszony! Hiába eteti — öltözteti a szegény gyermekeket, hiába ád a koldusnak annyit, hogy egy álló napig folyton csak őt áldja nem fog rajta az áldás! Marad özvegyasszony; kinek csak a pénze sok, az irigye temérdek; de barátja nincs és estéi olyan csendesek, olyan csendesek ... és komorak. Halomra veszi a drága sok könyvet, néz-néz, lapoz folyton s ha végére ért, azt sem tudja, mit olvasott. Elmegy a színházba. Sir, nevet, de ha hazajön, nincs kinek elmondja, mit látott, hallott! Hiszen jártak már nála olyanok is, akik férjhez akarták adni — akár grófhoz is. Ilyen szép özvegyasszony, ilyen pénzes nagysága. De szóba sem mert velük állani. Uram- fia! Hogy ő kínálja magát?! Kérője is akadt. András Pál uram kebelbarátja, a ki lemondott már hentesmesterségéről és most háziúr; csinos ember ! Kicsit kövér, keveset kopasz, gyermekeit már kiházasitotta, régóta szerelmes Katinka asz- szonyba és összeillenek. Özvegy mindkettő; a koruk is megegyezik: Barhanovits uram ötvennyolcz, a szép asszony huszonhét esztendős ! Sirt szegény nevettében! Levelet is kapott majd mindennap; Írták neki, hogy lángolnak érte, őrülten szeretik — ilyenkor szégyelte magát. Egyszer aztán csak megjárta ő is. Karácsony felé volt. Rövid nap után, hosszú unalmas est, amikor a szoba barátságtalan, a levegő tele az ásítás baczillusával. Ilyenkor még a névtelen levelet is szívesen elolvassa az ember. Zsurnaliszta irta, névtelen se volt, nagybetűs és gyönyörű. Virágos, még se czif'ra, hosszú és még sem unalmas, gyönyörűség volt olvasni. Csak olvasta, olvasta, folyton szívta magába az édes mérget, az idvezitő, örök, hivséges barátságról. Válaszolt is nagyhir- telen. Elhívta vasárnap délutánra. Hogy elküldte, szívesen vette volna vissza; haragudott, békétlenkedett egész nap, nem tudta mi baja . . . várta-várta a vasárnapot. Vasárnap az ablakhoz ült; nézte az utczát; a járókelőket; ha valami csinosabb formájú embert látott, dobbant a szive ket- tőt-hármat, hátha ez az? Egyszerre aztán — ajtónyitást, lépést se hallott — csinos fiatal ember hajlongott előtte. Idősebb nála tán 2—3 évvel. Hogy-hogy nem, ült is már, meg beszélt is. Vasárnapi csendről, ünnepről, hitről — az asszony meg csak hallgatta. Mindig hallgatta volna. Csengett a szava, mint a kis harang és csudálatosán beszélt. Lámpagyujtáskor a zongorához ült. De milyen muzsika volt ez ! Talán nem is Andrásné asszonyom csendes zongorája sóhajtott és örvendett akkorákat? Uzsonnatájt menni készült; hogy Katinka marasztalta, csak fecsegett tovább, zsurnaliszta-bálról, asszonyokról, hangversenyről, divatról, közbe pedig dicsérte a feles kávét meg a habos süteményt. Öreg este volt, mikor elment. De távozása után is úgy rémlett az asszonynak, hogy tele a szoba zsurnalisztákkal. Leültek, aztán felkeltek, diskuráltak, zongoráztak — még álmában is csak zsurnalisztákkal tánczolt.
